16-20. fejezet

16. fejezet

Kérdezz! Felelek...

Drew izgatottan járkált a szobában, hevesen magyarázva a tervét. Angela feszülten figyelt és bólogatott, Lucas csak meredt maga elé, hozzám viszont csak nehezen jutottak el a szavak. Pedig Drew ötlete hibátlan volt, egyszerű és nagyszerű, és ami mindennél fontosabb, biztonságos.

 – Micsoda időzítés! Ráadásul én leszek a gaveroni őr! Mintha mindenki a te oldalara állt volna! – lelkendezett Drew, de én csak egy savanyú mosolyt tudtam az arcomra erőltetni.

 – Ennél nem lesz jobb alkalom. Minden probléma orvosolva! – lelkendezett Angela, és egy igazi barátságos mosolyt villantott felém. Nem tudtam, melyik a megdöbbentőbb: Drew híre, vagy Angela kedves gesztusa.

 – Mindent el kell rendezni. Holnap este találkozunk ugyanitt. Holnapra új híreket kaphatunk, addig felesleges tervezni – szakította félbe Lucas az eszmecserét, majd mikor a két tündér távozott, felküldött az emeletre. Nem ellenkeztem, ezt egyedül akartam megemészteni. A tény, hogy két nap múlva már a saját ágyamban aludhatok, egyszerre töltött el izgalommal és csalódottsággal. Haza akartam menni azóta, hogy betettem a lában az erdőbe, és a nemes kobolddal való találkozás csak jobban felizgatott, de most nem az az érzés kerülgetett, aminek normális esetben kerülgetnie kellett volna. Nem a viszontlátás öröme, hanem a búcsú fájdalma kerített hatalmába. Nehezemre esett bevallani, de nem gondoltam az utóbbi napokban arra, hogy mi lehet otthon. Bár fel-felsejlett egy-két kép, de soha sem a honvággyal kapcsolatban, és most, hogy végre tényleg lehetőségem nyílt, hogy itt hagyjak mindent, inkább szomorúság kerülgetett, mint öröm.

Egész éjszaka ez járt a fejemben, és alig aludtam néhány órácskát. Többször is felriadtam, utána nehézkesen aludtam vissza, reggel pedig még Lucas előtt kidobott az ágy. Mire a fiú felébredt, már lezuhanyoztam és átöltöztem, de a sötét karikákat nem tudtam elrejteni. Ő nálam jóval kipihentebbnek tűnt, mintha megkönnyebbült volna, és ez csak még jobban lelombozott.

 – Úgy nézel ki, mint egy átváltozás előtt álló vérfarkas – méregetett Lucas, de én csak megvontam a vállam, és unottan nekiálltam befonni a hajam.

 – Fájt a hasam a gyógyszertől – füllentettem szemrebbenés nélkül, de annyira hitelesnek hallottam a saját hangom, hogy szinte én is elhittem. Lucas nem szólt semmit, de nem volt oka kételkedni.

 – Azt hittem, azért kicsivel jobban fogsz majd lelkesedni, hogy végre hazamehetsz – folytatta egy kicsivel később, én pedig rögvest elvörösödtem. Annyira igyekeztem meggyőzni őt az örömömről, hogy még a hajammal való babrálást is abbahagytam, ezzel pedig az egész fonat szétesett.

 – Én baromira boldog vagyok! – vigyorogtam, talán túlságosan is. Lucas felvonta a szemöldökét, majd karba tette a kezét.

 – Ez nem boldogság. Így csak azok néznek, akik éppen készülnek kitépni az áldozatuk belső szerveit.

 – Ez a mindent elsöprő boldogságom arca! – győzködtem, de már nem bírtam tovább bazsalyogni. Lucas leült a szokásos helyére, majd engem is hellyel kínált.

 – Valamit jobb lenne, ha itt és most tisztáznánk – hangja komolyan csengett, akaratlanul is nyeltem egyet, de elfoglaltam a másik széket, és feszülten várakoztam.

 – Most kirázott tőled a hideg – bukott ki a számom, de ügyet sem vetett rá. Előredőlt, megtámaszkodott a térdén, majd mélyen a szemembe nézett. Ismét nyeltem egyet, jóval hangosabban, mint az előbb, és szinte egyből félrepillantottam. Az utóbbi alkalmakkor érdekes végkimenetele lett a farkasszemezésnek.

 – Vannak kérdéseid.

Úgy néztem rá, mint aki nem érti, milyen nyelven beszélnek hozzá. Sokszor éreztem azt, hogy Lucasszal nem tudunk szót érteni, de a mostani kijelentése az egyik legfurább volt mind közül.

 – Nem értelek. Azt mondtad, beszélnünk kell. Most pedig azzal jössz, hogy vannak kérdéseim. Talán közben mondtál még valami mást is, csak nem értettem?

 – Az itt tartózkodásod ideje alatt rengetegszer próbáltál kivallatni. Most megadom az esélyt, hogy azt kérdezz, amit csak akarsz.

 – Szórakozol velem? Három napja összevesztél velem azon a hülye dombon, amikor megkérdeztem tőled egy-két dolgot, most meg magadtól kipakolsz? Mi van, ki akartok nyírni? Halott ember nem beszél! – csattantam fel, de Lucas megrázta a fejét. Komolyan nem hittem a fülemnek, de a fiú valóban arra kért, hogy kérdezzem ki, amiről csak szeretném.

 – Érdekel egyáltalán az ajánlat, vagy sem?

 – Várj egy percet! – Alaposan át kellett gondolnom, mit kérdezzek elsőként. Eddig annyi mindent szerettem volna megtudni, de most, hogy itt volt az ideje, nem jutott eszembe semmi. Aztán végül mégis kinyögtem neki valamit.

 – Ki vagy te?

 – Nem tudnál volna valami könnyebbel kezdeni?

 – Azt mondtad, amit csak akarok…

 – Gaveroni nagykövet vagyok – válaszolt a fiú, mire én csak eltátottam a számat. Bár nem egészen tudtam, mit csinál egy gaveroni nagykövet, de a titkolózás már elég nagy súllyal bírt.

 – Azért tudok annyi mindent a világodról, mert többször is jártam kint. Ismerem az embereket.

 – Nem vagy te túlontúl fiatal egy ilyen pozícióhoz? – néztem végig Lucason, mire gúnyosan elmosolyodott.

 – Az emberek mértékével? Igen, nálatok valószínűleg ilyen szoba se jöhet, de mi más mércével mérjük a rátermettséget. Két éve bíztak meg ezzel a feladattal, azóta foglalkozom az emberek ügyeivel.

 – Ez megmagyarázza, mi a bajod velem – grimaszoltam, és Lucas alig észrevehetően, de bólintott.

 – Megvan a véleményem az emberekről. Ez most nem is lényeges, inkább tedd fel a következő kérdést.

 – Hány kérdésem van? Csak, hogy jól megválogathassam…

 – Majd meglátjuk.

Ismét elhallgattam, hogy átgondoljam, mit akarok még tudni, ám mielőtt kérdezhettem volna, Lucas türelmetlenül magyarázni kezdett.

 – Nem azért segítettem, mert ember vagy, én pedig nagykövet. A Tölgy kért meg, és amint bemutatkoztál, tudtam, hogy miért akarta, hogy segítsek neked.

Nem értettem, mire akar kilyukadni. Korábban azt mondta, a Tölgy szimpátiát érzett irántam, és azért kérte a fiú segítségét, de most már sántított a dolog. Gyanakodva néztem a fiúra, és próbáltam összetenni a kirakós darabjait.

 – Amint bemutatkoztam? Ismertél engem?

 – Téged nem.

 – Akkor…

 – Az apádat.

Elkerekedett szemmel néztem a fiúra, és a döbbenettől meg sem bírtam szólalni. Szerencsére nem is kellett, mert Lucas noszogatás nélkül is folytatta.

 – Nem viccből laktok az erdő mellett, Alex. Nem véletlenül van akkora vagyonotok, amiből ilyen házra és földre telik. Apád nagyon jól tudja, mi van a kerítésen túl, és ezért nem kis summa üti a markát.

 – Azt akarod bemesélni, hogy ez az egész… Hogy tudja, mi folyik itt?

 – Több ember tud róla, mint hiszed. A politikusok jönnek és mennek, de mindegyik szép kis összeggel gazdagodik. Nem kis munka ezeket az erdőket, elhagyott alagutakat, völgyeket megvédeni. Védett területekké nyilvánítják őket, vagy azt terjesztik el, életveszélyes a közelükbe menni. A módszer nem számít, csak az eredmény. Szerződést kötöttünk az emberekkel. Megvédenek minket, mi pedig nem rontunk rájuk. Elférünk mindannyian ezen a világon, csak kellenek bizonyos óvintézkedések. Az apáddal is szerződést kötöttünk, mint mindenkivel, aki tud rólunk, és hidd el, nem járt rosszul. Egészen mostanáig.

Lucas várt valami reakcióra, de egy szó sem jutott az eszembe. Mivel látta, hogy egyhamar nem fogok újabb kérdést feltenni, tovább folytatta a meséjét.

 – Apád biztosan tudja, merre voltál egész idő alatt. Jól ismeri a törvényünket, nem most kezdte, már hosszú ideje az erdő egyik Szeme.

Lucas korábban is megemlítette a Szemeket. Emberek, akik az erdőt figyelik, és nem engedik, hogy a hozzám hasonló idióta libák átjárókkal teli területre tévedjenek.

 – Ez sok mindent megmagyaráz… – nyögtem ki nagy nehezen a mondatot, Lucas pedig bólintott.

 – Amikor idekerültél, a Tölgy jól tudta, hogy kinek a lánya vagy. Én is találkoztam már az apáddal, Stephennel. Ő nem olyan romlott, mint akikkel előtte találkoztam.

A hirtelen támadt bűntudatnak nem tudtam parancsolni, és úgy folyt le egy könnycsepp az arcomon, hogy jóformán észre sem vettem, hogy sírok. Apa képe gyökerestől változott meg bennem egy perc alatt, és nem maradt elég időm, hogy rendesen megemészthessem a hallottakat.

 – Amikor idekerültem, miatta menekültem az erdőbe… Összevesztünk. Sokszor került szóba a munkája, de sosem tudott egyértelmű választ adni. Befektetett, örökölt, minden volt már… Azelőtt is ezen ment a vita, amikor eltévedtem. Most olyan idiótán érzem magam…

 – Nézd, Alex, ez semmin sem változtat. Ha hazakerülsz, tudni fogja, merre jártál. Tudni fogja azt is, hogy mindenre rájöttél, de soha nem kerülhet szóba. Nem lesz közös titok, nem kérhetsz tőle információkat, nem mondhatod el, mit láttál itt. Hazudsz valamit, ő úgy tesz, mintha elhinné, és élitek tovább az életeteket.

 – Hogy lehet bekerülni ebbe a bizottságba, vagy tudom is én, mibe? – néztem rá komolyan, mire Lucas fájdalmas képpel rázta meg a fejét.

 – Ugye ezt nem gondolod komolyan? Alex, inkább költözz minél messzebb ettől a helytől, ne akarj többé a részese lenni! Halott kellene lenned! Miért van az az érzésem, hogy te nem is akarsz elszakadni ettől a világtól?

A kérdés hallatán még levegőt is elfelejtettem venni, és megint megnémultam. Lucas felállt a helyéről, járkálni kezdett a kis szobában, miközben a fejét vakarta.

 – El akarsz egyáltalán menni innen?

 – Miért ne akarnék?

 – Akkor lennél szíves elmagyarázni, hogy mégis mi a bajod? El akarsz menni, de a részese szeretnél maradni? Van ennek értelme?

 – Te tényleg hülye vagy – válaszoltam, majd felálltam a helyemről, és elindult az ajtó felé.

Mielőtt kiléphettem volna rajta, Lucas megragadta a karom, és szembefordított magával.

 – Ennyi? Semmi mást nem akarsz tudni?

 – Bőven elég volt az, amit eddig hallottam. Egy életre elég, de mivel sok mindent már nem tudok vele kezdeni, talán jobb, ha inkább nem is hallom őket. Ne aggódj, senkinek sem szólok egy szót sem. Gondolom, Angela és Drew sem tud a dologról.

 – Nem mondhattam el nekik.

 – Értem. – Lehámoztam Lucas szorító ujjait, majd kiléptem a házból, le a lépcsőn, majd elindultam egy rövid sétára, hogy kiszellőztessem a fejem.

*

Talán fél óráig voltam távol, de mire visszaértem, Angela már a fa tövében ült, és egy könyvet lapozgatott. Amint megpillantott, a földre hajította a kötetet, majd felpattant a helyéről, és odasietett hozzám.

 – Rád vártam – jelentette ki mindenféle köszönés nélkül.

 – Ez nagyszerű hír – válaszoltam savanyúan, de nem törődött a hangnemmel. Elég érdekesen alakult a kapcsolatom a lánnyal, bár sokat dobott a dolgon, hogy nem akart megölni, és a tény, hogy hamarosan eltűnök Lucas közeléből, biztosan segített a helyzetemen. Nem játszotta tovább a tündérkirálylányt, de nem is volt olyan agresszív és ijesztő, mint Lucas eltűnésekor.

 – Lucas azt mondta, menjünk ki a mezőre – mutatott a jól ismert irányba, de az ötlet egyáltalán nem tetszett. Nem fűlött a fogam, hogy olyan helyre merészkedjek, ahol korábban egy szemét nimfa virágágyásnak használt.

 – Inkább ne menjünk. Mit szólsz egy teához? Lefogadom, van valami növény, amiből finom teát főzhetünk…

 – Gyere, vár ránk! – ragadta meg a csuklóm, és kezdett vonszolni a virágos rét felé. Megadóan sóhajtottam, és követtem a lányt. Egész úton egy szót sem szólt, de nem is róttam fel neki, mivel én se nagyon igyekeztem témát keresni kettőnknek. A nagyjából negyedórás út ettől függetlenül gyorsan elszállt, a rét szélén pedig Lucas unottan várakozott.

 – Felmegyünk a dombra.

Nagyon jól tudtam, mit jelent ez. A kiképzésem folytatódik, és most Angela is asszisztálni fog. Elindultunk a zöldellő domb felé, miközben igyekeztünk nem átesni a virágok között szaladgáló madarakon, majd a célt elérve szusszantunk egyet. A rét most is lenyűgöző volt és csodaszép, egy pillanatra még a nimfáról is megfeledkeztem. Természetesen Lucasnak ebbe is bele kellett rondítania.

 – Kicsit ismétlünk a biztonság kedvéért.

 – Nem arról volt szó, hogy senki sem lesz a köztes erdőben? Mi ellen kellene küzdenem? Megtámad egy vérengző bokor?

 – Azt szívesen megnézném – csúszott ki Angela száján, de amikor észbekapott, csak megvonta a vállát, mint akit különösebben nem is érdekel a dolog.

 – Csak a saját biztonságod érdekében – felelte higgadtan a fiú. Arrébb állt, majd intett, hogy kezdhetek. Nem tétlenkedtem sokáig, a korábban tanultak alapján rohantam neki, majd felé suhintottam. Könnyedén elkapta az öklöm, kicsavarta a karom, majd visszalökött a helyemre.

 – Lassú, unalmas, kiszámítható.

 – Pont mint ő – fűzte hozzá Angela, amitől kedvem támadt ő rajta gyakorolni. Lucas látta a szándékaimat, ezért összeütötte a tenyerét, hogy ismét ráfigyeljek.

 – Már egyszer megmondtam. Csalnod kell, mert minden az arcodra van írva. Üvölt rólad, hogy soha életedben nem kaptál semmilyen kiképzést, teljesen el vagy veszve.

Bólintottam, és ismét nekifutottam. Hasonlóan végeztem ez alkalommal is, Angela fejcsóválása pedig egy cseppet sem segített. Harmadjára már taktikát váltottam. Elindultam a srác felé, majd mindenféle gondolkodás nélkül ráugrottam. Nem erre számított, inkább egy rúgásra, mert elvesztette az egyensúlyát, hátradőlt, majd mindketten gurulni kezdtünk le a dombról. Mikor végre elértük a domb alját, Lucas fájdalmasan felnyögött. Alatta értem földet, és most a teljes súlyával rám nehezedett, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon igyekezik felállni.

 – Lucas, nincs kedved arrébb gurulni?

 – Valami beleállt a lábamba – morgott, majd lefordult rólam. Végre fel tudtam ülni, és szemügyre vehettem a fiú lábát is. A korábbi manó csimpaszkodott rajta, jó szokásához híven.

Lucas elkapta a kis bestiát, majd a levegőben lóbálva szidta a lényt. Időközben Angela is odaért hozzánk.

 – Szép volt, Alex! Tényleg ez volt a legjobb ötleted? Neked semmi fantáziád? – pufogott a lány, miközben mutogatott. Észre sem vette a Lucas kezében himbálózó manót.

 – Azt hittem, Lucas le tudja olvasni az arcomról a lépéseket.

Angela nem válaszolt, de nem is bántam, addig sem hergelt. Lucas közben elengedte a manót, így az most kedvére magyarázhatott a földön. Angela fintorogva lépett el mellőle.

 – Folytatjátok az edzést? Mert nem igazán látom értelmét.

 – Én sem. Holnap megyek haza, szeretnék inkább bemenni a faluba, és utoljára körülnézni.

Lucas nem repesett az örömtől, de végül nem ellenkezett. Angelával unottan követettek vissza a lombházhoz, amikor megálltam és feléjük fordultam.

 – Inkább egyedül mennék – néztem Lucasra, de a fiú egyből megrázta a fejét.

 – Nem akarom, hogy a faluban egyedül mászkálj.

 – Nem lesz semmi bajom – feleltem, és Angelára sandítottam. Lucas értette a célzást, de nem kezelte olyan diszkréten, mint kellett volna.

 – Angela, Alexszel ketten megyünk tovább. Te várj meg itt minket, vagy csináld azt, amit szeretnél.

Angela mérgesen nézett hol rám, hol pedig a fiúra, csöppet sem tetszett neki, hogy Lucas le akarja rázni. Borzasztóan éreztem magam, utáltam az ilyen helyzeteket, nem akartam egy viszonzatlan szerelem kellős közepébe csöppenni. A lány nem is hagyhatta szó nélkül a dolgot, mérgesen támadott nekem.

 – Mi a fene bajod van neked?!

 – Édes istenem, csak hadd menjek egyedül! – kérleltem Lucast, mire Angela hevesen bólogatni kezdett.

 – Így van, menjen egyedül!

 – Nem mehet egyedül!

 – Akkor majd velem jön – jelent meg Drew a fák között, ezzel pedig megkímélt a további veszekedéstől. Vele szívesen mentem volna bárhová, és ez ellen Lucasnak sem lehetett egyetlen rossz szava sem.

 – Ígérem, jobban fogok figyelni rá, mint legutóbb! – tette a szívére a kezét, azzal megragadta a csuklóm, és a falu irányába húzott. Lucast és Angelát magunk mögött hagytuk, de ezzel nem lett sokkal jobb kedvem. A fiú megérezte, hogy valami nyomaszt, mint mindig.

 – Ki vele, miért vagy ilyen csöndes! – faggatott, de nem volt tolakodó vagy idegesítő. Drew soha sem idegesített, leginkább Kate-hez hasonlított, talán ezért is szerettem ennyire vele lenni.

 – Ki vagyok Angelától, amióta tud rólam, nem tudom eldönteni, hogy mit kezdjek vele. Emellett nem igazán tudja elviselni, ha kettesben vagyok Lucasszal, és igyekszik minden alkalmat kihasználni, hogy megkeserítse az itt tartózkodásom utolsó óráit.

 – Mit hallok, csak nem bánt, hogy nem tudsz több időt Lucasszal tölteni? – jelent meg egy hatalmas vigyor a fiú arcán, mire én egyből elvörösödtem.

Drew innentől kezdve megállíthatatlanná vált. Hangosan nevetett még akkor is, amikor beértünk a faluba, nem törődött azzal, kit zavar vagy kit nem, és nem érezte rosszul magát, amikor ezzel piszkált engem.

 – Alex, mondd csak, nem te vagy az a lány, aki egy kanál vízben is meg tudná fojtani Lucast?

 – Lassan téged érhet ez a megtiszteltetés, ha ilyen vagy velem! – morogtam oda, de a fiút nem hatotta meg különösebben.

 – Komolyan eljutottunk idáig? Mi a fenét tud ez a Lucas, hogy így odavagytok érte?

 – Én nem vagyok oda érte! – tagadtam most már indulatosan, mire Drew felém kacsintott.

 – Természetesen! Láttam, amit láttam! Kár letagadnod, tegnapelőtt, amikor a gyógyszert készítettük…

 – A hülye nimfamag miatt volt! – kiáltottam a fiúra, de Drew megcsóválta a fejét.

 – Lucas sem küzdött túl sokat ellene, nem igaz?

Nem tudtam mit válaszoljak, és pár másodperc hallgatás elégnek tűnt, hogy Drew arcára újabb mosoly kerüljön. Amíg Drew elnevetgélt magában, én alaposan körbenéztem. Nem sokszor jártam itt, de most minden részletet a fejembe szerettem volna vésni. Most is sokan járták a bódékat a piacon, egymást túlkiabálva próbáltak árajánlatot tenni, és a távolban ismerős arcok is feltűntek. Joanne is egy asztal mögött ücsörgött, színes üvegek várakoztak előtte, mellette pedig két tündér nézelődött. Drew a lány felé bökött.

 – Nézzük meg Joanne-t – húzott a lányhoz. A fekete hajú tündérlány unottan magyarázott a két másiknak, akik végül kiválasztottak egy fiolát, majd fizetés után távoztak.

 – Minden rendben, Joanne?

 – Persze, minden a legnagyobb rendben. A tegnapi eset ma már senkit sem izgat, így kénytelen vagyok én is továbblépni. Készítettem néhány adag orvosságot, nincs szükséged valamire?

 – Alex?

A hang irányába fordultam, de bár ne tettem volna. Ben közeledett felém sunyi mosollyal a képén, amitől a hideg is kirázott. Viszketett a tenyerem, de inkább villantottam egy műmosolyt, de Drew arckifejezése alapján elég ijesztőre sikeredhetett.

 – Helló, Ben.

 – Mit csináltok Drew-val?

 – Csak nézelődünk – felelt helyettem a szőke, majd Joanne üvegcséit kezdte vizslatni. – Azt hiszem, most nem kell semmi. Az alapokra még emlékszem, ha valami összetettebb kell, majd szólok.

Joanne bólintott, mi pedig elköszöntünk. Mikor hallótávolságon kívülre érkeztünk, Drew idegesen nézett rám.

 – Mi bajotok van egymással? Már korábban feltűnt, hogy valami nincs rendben veletek.

 – Semmi, csak Ben még Angelánál is jobban irritál.

 – Mit tett az a fiú, hogy ennyire utálod?

 – Ne mondd meg Lucasnak, de korábban bevitt a koboldok erdejébe…

 – Alex, te megőrültél?!

 – Ez közvetlenül azelőtt volt, hogy megpróbáltam lelépni innen, akkor még nem fogtam fel igazán, mivel játszom! – mentegetőztem, de Drew nem enyhült meg. Nem most akartam összeveszni vele, így igyekeztem menteni a menthetőt.

 – Drew, nekem elhiheted, megtanultam a leckét!

A fiú arcáról lassan eltűnt a szigor, és végül megadta magát. Nagyot sóhajtott, majd megindult Lucas házának irányába, miközben csalódottan csóválta a fejét.

 – Ha ezt megtudná…

 – Agyvérzést kapna – fejeztem be a mondatot, de nem fűzött hozzá semmit. Mikor megérkeztünk a kunyhóhoz, már alkonyodott. Lucas egyik ablakában gyertya égett, valószínűleg Angelával már a holnap estét tervezgették. Felsiettünk a kunyhóba, majd leültünk a padra, hogy meghallgassuk, mit talált ki a két tündér.

 – Drew zárja le az átjárót, ezért mielőtt ez megtörténne, én átmegyek Alexszel – kezdte Lucas, de Angela abban a pillanatban felszisszent.

 – Miért kellene átmenned vele? Belökjük a kapuba, és viszontlátásra! Nem kell kockáztasd többet a bőröd, és amúgy sem kísérheted el hazáig!

 – Ott tartottam, hogy átmegyek vele, és segítek neki eligazodni.

 – Rád fogják zárni a kaput! Drew nem hagyhatja nyitva csak azért, mert te odaát vagy! – csattant fel ismét a lány, és Lucasnak kezdett elege lenni belőle. Egyelőre nem fűzött hozzá megjegyzést, csak folytatta a beszámolót.

 – A Tölgy segít majd, ha a közelébe értél. Nem kell aggódnod, holnap telihold lesz, még a látási viszonyokkal sem lesz probléma.

Bólintottam, de Angela felpattant ültéből, és mérgesen rám mutatott. Rossz szokásai közé tartozott a folyamatos hadonászás, ami az idegességére utalt. Most tényleg nagyon bedühödött, mert követhetetlenné vált a kezének mozgása.

 – Ő nem egy kölyök, Lucas! Egyedül is meg tudja oldani!

 – Elmondanád, hogy mi a gondod, Angela? – dörrent rá Lucas, ami nem csak engem, de Drew-t is meglepte. A szőke lány felém bökött már megint.

 – Hagyd már, hogy feltalálja magát!

 – Tudod mit, Lucas, megoldom a dolgot, nem kell átjönnöd, majd elintézem egyedül. Máskor is használtam a kaput, nem lesz semmi probléma, onnan meg csak megtalálom a Tölgyet!

Lucas rám se hederített, ő is felállt a székből, és farkasszemet nézett Angelával. Drew idegesen dobolt a térdén, miközben a két barátját figyelte. Ekkor Lucas megragadta a lány csuklóját, az ajtóhoz vonszolta, és kirakta a szűrét. Drew-val döbbenten néztünk hol egymásra, hol a fiúra, de nem kellett sokat várnom, a szőke srác is az ajtóhoz ugrott. Lucas szélesre tárta, majd kizárta mindkettőjüket. Elhűlve figyeltem az eseményeket, nem akartam hinni a szememnek.

 – Lucas, ez meg mire volt jó?

 – Csend lett! – válaszolta a vártnál hangosabban, majd nekidőlt a pultnak, és beletúrt a hajába. Legszívesebben a kezébe nyomtam volna valami italt, de a fesztiválon láttam először és utoljára tündéralkoholt, Lucas nem tartott itthon semmi ehhez hasonlót.

Odaléptem hozzá, majd töltöttem neki egy bögrébe vizet, de nem vette el, csak a fejét fogta.

 – Jól vagy?

 – Túl sok mindenre kell figyelnem, és Angela itt toporzékol, mint egy éretlen kislány… Alex, mindenképpen át kell mennem veled. Én is hivatalos vagyok a gyűlésre, de ezt nem mondhatom meg nekik! Miért nem egyeztél bele, hogy veled menjek? – nézett végig mérgesen, de én egy szót sem tudtam szólni. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezért erősködött ennyire. Azt hittem, miattam akar jönni.

 – Sajnálom, gondolkodnom kellett volna.

 – Ennél maradunk. Muszáj ott lennem a tanácskozáson, de jobb, ha azt hiszik, veled vagyok.

 – Aha, szerintem is – válaszoltam tömören, majd elindultam a lépcsőhöz. – Lefekszem aludni.

 – Alex! – Lucas elrugaszkodott a pulttól, de én nem akartam ma már többet beszélni vele.

 – Aludj jól.

A fiú nem szólt többet, én pedig felsiettem az emeletre. Felkaptam magamra az alvós ruháimat, majd a fejemre húztam a takarót.

17. fejezet

Szökésben: Második felvonás

Angela nehezen emésztette meg, hogy Lucas csak úgy kipenderítette a lombházból, és másnap az első dolga az volt, hogy ránk törje az ajtót. Arra riadtam fel, hogy a lány eszeveszetten dörömböl, majd mikor Lucas végre beengedte, veszekedni kezdett a fiúval. Kezdett betelni nálam a pohár, így inkább befurakodtam a párna alá, és a fülemre tapasztottam a kezem. A módszer hatásosnak bizonyult, mert csak foszlányokat hallottam a balhéból, és a fiú pár perc után kitessékelte Angelát a házból.

Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy kikeljek az ágyból, nem fűlött a fogam újabb furcsa beszélgetéshez. Először Lucas sem tűnt túl beszédesnek, de amint elfogyasztotta a szokásos almáját, megeredt a nyelve.

 – Angela ma itt járt.

 – Igen, hallottam – vágtam rá gyorsan, hogy megelőzzem a további szóváltást, de a fiú csak folytatta.

 – Mindenképpen meg akart győzni róla, hogy jobb, ha nem kísérlek el.

 – Most őszintén, mit vártál? Angela csak akkor fog megnyugodni, ha végérvényesen eltűnök a szeme elől, viszont a tudat, hogy te is a látómezején kívülre esel, teljesen kiborítja.

Lucas nem szólt semmit, úgy tűnt, éppen elgondolkozik a dolgon. Ki akartam használni a pillanatot, hogy kisurranjak a lombházból, de egy szempillantás alatt elém került, összefonta a karját, és gyanakvóan végigmért.

 – Titkolsz előttem valamit?

 – Én ugyan nem! – tiltakoztam, de Lucas nem engedett. Láthatóan nem győztem meg.

 – Akkor kerülsz engem. Vagy ez, vagy valamit nem akarsz elmondani. Bár a kettő nem zárja ki egymást.

 – Nincs kedvem beszélgetni. – Próbáltam elmenni mellette, de rögvest az utamat állta. Türelmetlenül fújtam egyet, majd csípőre tettem a kezem.

 – Akarsz valamit? Mert ha nem, szívnék egy kis friss levegőt.

Lucas arrébb állt, de nem hagyott magamra. Jött utánam, mint egy kiskutya, aki nem akarja egyedül hagyni a gazdáját. Mérgesen fordultam vele szembe, de a hirtelen fékezésre nem számított, és egyenesen belém ütközött. Egy pillanatig nem mozdult egyikünk sem, aztán végül Lucas pár lépéssel hátrébb állt.

 – Mi bajod van? – kérdeztem kissé rekedten, mire homlokráncolva ismét méricskélni kezdett.

 – Ezt nem nekem kellene kérdeznem? Alex, miért van az az érzésem, hogy te egyáltalán nem akarsz elmenni?

 – Tévedésben élsz! – válaszoltam, de Lucas mérgesen felcsattant.

 – Alex, ha nem akarsz hazamenni, akkor most közöld velem, mielőtt kiteszlek a köztes erdőbe! Nem szeretném, ha azért bukna el ez az egész, mert te nem óhajtasz visszamenni!

Már a nyelven hegyén volt a válasz, de nem mondtam végül semmit. Újra és újra szólni szerettem volna, tiltakozni, de egyszerűen nem ment. Csak ráztam a fejem, mintha víz ment volna a fülembe.

 – Maradnál? – kérdezte Lucas, de én csak megvontam a vállam. Bele se mertem gondolni, mennyire nézhet most idiótának.

 – Lucas, arról van szó… – kezdtem bele nagy nehezen, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert valami megreccsent mögöttünk. Mindketten a zaj forrása felé fordultunk, de nem láttunk semmit a fák között. Lucas intett, hogy maradjak, és megindult a hang felé, én pedig feszülten figyeltem, ahogyan eltűnik a fák között. Fél perccel később Angelával tért vissza, aki mérgesen vergődött a kezei között.

 – Elengednél végre?! Miért rángatsz?

 – Te hallgatóztál? – néztem rá meglepetten, mire dühösen felhördült.

 – Kinek nézel engem, kislány?! Nem hallgatóztam, éppen felétek tartottam, amikor Lucas megjelent előttem és elkezdett rángatni, mint egy idióta…

Angela nem tűnt túl meggyőzőnek, még most is azon volt, hogy nehogy valami a háta mögött történjen köztem és Lucas között. Bosszantott a viselkedése, gyanakvóan pillantott hol rám, hol a fiúra, mintha rejtegetnénk előle valamit.

Rövidesen megjelent Drew is, egyik kezében egy kicsi táskát tartott. Megérezte a levegőben lévő feszültséget, mert arcáról abban a pillanatban lefagyott a mosoly, amint mellénk lépett. Nagyot sóhajtva fordult felém.

 – Miről maradtam le?

 – Igazából semmiről. Semmi olyanról, amit ne hallottál volna korábban – mutattam Lucas és Angela felé, akik mérgesen sutyorogtak. Drew megcsóválta a fejét, majd visszafordult hozzám, és a kezembe nyomta a batyut.

 – Egy kis ajándék. Biztos van nálatok ennél jobb darab is, de ez eléggé tartós, és garantáltan hosszú életű.

Elvettem tőle a barna táskát, és alaposan megvizsgáltam. Bőrből készült remekmű volt, fekete virágos díszítéssel, össze sem lehetett hasonlítani a többi tucatáruval, amik a boltok polcain sorakoztak. Meghatódva néztem hol a fiúra, hol az ajándékra, majd a fiú nyakába ugrottam, és alaposan megszorítottam. Miután alaposan kiölelkeztük magunkat, Drew elengedett, majd Lucas és Angela felé fordult, mivel a két tündér időközben elcsendesedett. Angela kíváncsian méregette a kezemben lévő táskát, és már szólásra nyílt a szája, de végül nem mondott semmit. Helyette Drew kezdett el beszélni.

 – Felmértem a terepet a köztes erdőben, és beszéltem a Tölggyel. Segíteni fog, de nincs túl sok időnk.

Lucas bólintott, majd beinvitált mindenkit a házba. Angelával letelepedtünk a padra, a két fiú pedig a székekben foglalt helyet. Drew folytatta a félbehagyott mondandóját.

 – A terep könnyű, éjjel telihold lesz, a látási viszonyok kitűnőek. Nem lesznek portyázó farkasok, mindenki a gyűlésre hivatalos. Nem tudom, mi van készülőben, de biztos, hogy valami fontos ügyet kell megtárgyalniuk.

 – Még jó, hogy ez minket nem érint – válaszolta Lucas, én pedig lopva felé pillantottam. A fiú észrevette, hogy figyelem, de egyetlen szemvillanással elintézett. Egyértelmű célzás volt, hogy ne bámuljam.

 – Lucas, biztos, hogy elkíséred Alexet? Ha kint találnak a gyűlés végeztével, nagy bajba kerülhetsz! – puhatolózott Drew, Angela pedig hevesen bólogatott mellettem.

 – Nem lesz gond, van egy hely, ahol meghúzhatom magam, és senki sem fogja megtudni, hogy kint jártam.

 – Akkor ez már végleges – állapította meg a szőke, mire Angela hangosan fújtatni kezdett. Mielőtt nekem támadhatott volna, felálltam és töltöttem magamnak egy bögrébe vizet.

 – Ha nem bánjátok, összepakolom a felső szintet. Nem akarom, hogy Lucasnak ezzel még bajlódnia kelljen.

Drew és Lucas biccentett, Angela sértődötten kisétált a házból. Egyáltalán nem bántam.

Fogtam az ajándékom, és megindultam a lépcsőn, majd összeszedtem az összes ruhát, amit Drew-tól kaptam. Közéjük keveredett a farmerom és a kék pólóm, a tornacipőim a sarokban hevertek. Annyira elmerültem a rendrakásban, hogy észre sem vettem, mikor került mögém Lucas. Mikor meglátta a kezemben lévő tündérruhákat, megköszörülte a torkát.

 – Jobb lenne, ha a saját holmidban lennél.

Meglepődve néztem rá, majd bólintottam. Én is így vélekedtem.

 – Igen, szerintem is ez lesz a legegyszerűbb. Összepakoltam, végre a saját ágyadban töltheted az éjszakát.

Nem válaszolt, csak némám az ágyára meredt, majd elindult lefelé a lépcsőn. Nem maradt több dolgom az emeleten. Gyakorlatilag semmi sem volt az enyém, a ruhákat is kölcsönkaptam, még az elemlámpámat is elhagytam, amikor idekeveredtem. Lucas után siettem, a fiú éppen a ládájában matatott.

 – Alex! – Hirtelen kikapott valamit a nagydarab fadobozból, majd a kezembe nyomta. A jól ismert kis üvegcsét tartottam a markomban, amiben a jégvirágból készült krém kékesen csillogott.

 – Azt hittem, ez már elfogyott – néztem a fiúra, mire Lucas megvonta a vállát.

 – Volt egy kis szabadidőm, szereztem néhány növényt, Angela pedig elkészítette a kenőcsöt.

Lelki szemem előtt megjelent a szőke lány, amint az orvosságot készíti. Vajon tudta, hogy nekem készül a gyógyszer?

 – Hogy vetted rá, hogy elkészítse?

 – Nem mondtam, hogy kinek lesz.

 – Szuper. Legalább nem köpött bele.

Lucas homlokán apró ráncok jelentek meg, de végül nem kérdezett semmit. Még egy percig az üveget vizsgáltam, majd a fiúra pillantottam.

 – Ennek biztosan hasznát veszem majd. Köszönöm.

A fiú ismét némaságba burkolózott, majd elfordult. A zsákba raktam az üvegcsét, majd lehuppantam az egyik székbe. A szívem egyre hevesebben kalapált, nem tudtam uralkodni magamon. Lucas észrevette az egyenetlen légzésemet, ezért töltött egy kis vizet, és a kezembe nyomta a bögrét. Egy hajtásra kiittam a tartalmát, félre is nyeltem az utolsó kortyot. Mielőtt megfulladhattam volna, újabb bögre vizet nyomott a kezembe.

 – Igyál! – parancsolt rám, én pedig meg sem próbáltam ellenkezni. Elég volt egy kicsi, máris abbamaradt a köhögés.

 – Kösz.

A fiú nagyot sóhajtva ült le velem szembe, arcán mintha aggodalmat fedeztem volna fel.

 – Még ki se léptél a kapun, de már életveszélyben vagy – jegyezte meg bosszúsan. Egy mosolyt erőltetettem az arcomra, de Lucas nem díjazta a bájvigyort.

 – Igazán megnyugodhatnál.

 – Mondani nagyon egyszerű! Te csak kiraksz a köztes erdőbe, és mész a gyűlésedre, de nekem még haza is kell találnom! Lehet, hogy neked ez apróság, de képzeld, én félek! – fakadtam ki, mire a fiú felállt a székből, és odalépett elém. Fél térdre ereszkedett, így majdnem egy vonalba került a szemünk, majd baljával maga felé húzta az egyik kezem. Abban a pillanatban éreztem, hogy újra felgyorsul a szívverésem, és legszívesebben elhúzódtam volna, de abban a székben ülve már nem volt menekvés. Felemelte a jobb karját, két ujját a halántékomra helyezte.

 – Te meg mit csinálsz? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

 – Éppen megnyugtatlak – szólt csendesen, de nem azt a hatást érte el, mint szerette volna. Szabad kezemmel elkaptam a halántékomat nyomogató ujjakat.

 – Nem túl hatásos a módszer.

 – Mi az, ami megnyugtatna?

 – Ez biztosan nem! – toltam el magamtól a fiút. Lucas viszont nem engedett el egykönnyen. Lucas nem igazán vette a lapot, és most már nem izgatott voltam, hanem mérges. Láthatóan ő ezt sem vette észre, mert ha van egy csepp esze is, vagy legalább szorult volna bele egy csöppnyi érzelem, fel tudta volna fogni, hogy miért nem tetszik az, amit éppen csinál.

Mielőtt azonban kifejthettem volna neki, hogy miért nem tudok megnyugodni ilyen körülmények között, kinyílt az ajtó, és Drew toppant be. Lucas felegyenesedett, de az érkező tündér már alaposan megnézett bennünket, és egy sunyi mosoly terült szét az arcán.

 – Visszajövök később! – ajánlotta fel, de Lucas megrázta a fejét.

 – Minek?

Drew arcáról egy másodperc alatt lefagyott a mosoly, és csalódottan nézett hol a barátjára, hol rám. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Ehelyett inkább kisurrantam az ajtón, és úgy döntöttem, hogy egy bokorban várom ki az éjjelt.

*

Ez az éjszaka sokkal hűvösebb volt, mint máskor. Megborzongtam a rövidnadrágban, csupasz lábam libabőr lett a hidegben. A fejemre húztam a szürke felsőm kapucniját, majd szorosan összefontam a karomat a mellkasom előtt. Angela is fázott, fekete köpenyét újra és újra megigazította, néha pedig elfojtott egy tüsszentést. Lucas előttünk sétált egy apró lámpással, és igyekezett úgy tartani, hogy a szél el ne fújhassa a lángot. Drew már korábban elfoglalta a helyét, és a kapunál várt minket, de ebben a sötétben nehezen haladtunk.

Angela ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson, de folyamatosan sóhajtozott mellettem. Beszélni nem beszélt, Lucas csendre intett mindkettőnket, és gyanúsan vizslatta a környéket. Mikor már majdnem elértük a kaput, elfújta a gyertyát, a lámpát pedig egy fa tövébe rejtette.

 – Angela, te maradj itt. Felesleges tovább jönnöd. Ha Drew ismét kinyitja az átjárót, majd hárman együtt hazamegyünk.

A lány most nem ellenkezett, ami kicsit meglepett. Helyette felém fordult, és kinyújtotta a kezét.

 – Szerencsés utat!

 – Köszönöm.

Kezet ráztunk, habár elég röhejesnek tűnt az egész, majd Lucasszal elindultam a kapu felé. Még hallottam, hogy Angela elköszön, de olyan halkan suttogott, hogy nem mertem válaszolni. Talán a lány sem tudta, hogy mit mondjon, ezért lett ilyen vérszegény a búcsúja.

Amint elértük a két összenőtt fát, Drew idegesen végigmért, majd felnézett az égre. Elhúzta a száját, és bosszúsan beletúrt a hajába.

 – Azt hittem, ennél jobb idő lesz. Remélem, odaát minden rendben.

 – Én is – válaszoltam neki rekedtem, mire a fiú felkapott, és jó alaposan megszorongatott. A vállába temettem az arcomat, majd amennyire csak tőlem telt, viszonoztam az ölelést. Mikor már eléggé kiszorította belőlem a szuszt, elengedett.

 – Aztán vigyázz magadra! Soha többé ne halljam a híredet! – kacsintott rám a szőke, én pedig bólintottam. Lucas megfogta a kezem, és az átjáróhoz húzott.

 – Indulnunk kell, ha tovább várunk, itt ragadsz.

Még gyorsan körbepillantottam. Utoljára vettem egy nagy levegőt, majd megszorítottam a fiút, és intettem, hogy mehetünk.

 – Csukd be a szemed, majd én átviszlek.

Örültem, hogy nekem nem kellett koncentrálnom. Csakis Gaveron lebegett a szemem előtt, képtelen voltam a köztes erdőre összpontosítani. Még egyszer elköszöntem Drew-tól, majd behunytam a szemem, és hagytam, hogy Lucas vezessen.

Pár másodpercig tartott az egész. Egyből észrevettem, amikor megékeztünk. A levegő könnyű volt, teljesen más, mint a gaveroni oxigén, ami dúskált az energiában. Itt is fújt a szél, még erősebben, mint odaát, de olyan fényesen ragyogott a hold, hogy nem volt szükség lámpára. Lucas hirtelen rántott egyet rajtam, majd rohanni kezdett. Alig tudtam lépést tartani vele, csak úgy kapkodtam a lábam, néha úgy éreztem, már nem is a földön járok. Eszembe jutottak a parkokban játszadozó gyerekek, akik sárkányt eregettek, és nagyon is bele tudtam képzelni magam a helyzetbe. Lucas az erőszakos kis srác, aki mindenkinél magasabban akarja röptetni a játékszerét, de az már annyira le van strapálva, hogy képtelenség bármit is kezdeni vele.

A fiú szerencsére csak rövid ideig húzott maga után. Váratlanul lefékezett, és elengedte a kezem, én pedig egyenesen nekirohantam egy bokornak. Mielőtt azonban elvágódhattam volna, a fiú utánam kapott és visszarántott.

 – Igazán mondhattad volna, hogy megállunk!

Lucas nem szólt semmit, csak hosszasan bámult, majd megölelt. Olyan gyorsan és erősen, hogy fel sem fogtam először, mi történik. Vissza se mertem ölelni, annyira idegen volt a fiútól a gesztus, abban sem lehettem biztos, hogy tényleg ő az. Csak akkor bizonyosodtam meg róla, hogy valóban Lucas tart a karjaiban, amikor a fülembe suttogott.

 – Ez sem olyan egyszerű, mint ahogy te gondolod.

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de nem is érdekelt. Szorosan öleltem, hozzábújtam, és igyekeztem uralkodni magamon, amennyire csak tudtam. Nem akartam elsírni magam, igyekeztem erősnek látszani, de tudtam, hogy bármelyik pillanatban összetörhetek. Kicsit engedett a szorításból, hogy le tudjon nézni rám, de karját még mindig a derekamon tartotta.

 – Ahogy megbeszéltük, rendben? Nincs több kérdés. Nincs több séta. Ezzel vége a kirándulásnak.

Nehezemre esett bármit is mondani, így csak bólintottam. Nem mertem Lucasra nézni, de a fiú nem hagyta ennyiben a dolgot. Lehajolt hozzám, és egy apró csókot nyomott a számra. Nem is nevezhetem igazi csóknak. Csak egy puszi az ajkamra, egy pillanat volt az egész, és már el is szakadt tőlem. Elengedett, majd belenyúlt a zsebébe.

 – Ez a tiéd. – Egy kis fekete bőrzacskót nyomott a tenyerembe. Egy ezüstszállal kötötte össze az aprócska erszényt, a száját jókora csomóval húzták össze.

 – Ez micsoda?

 – Csak otthon nyithatod ki! Most viszont menned kell! Én sem maradhatok tovább. Kövesd a gyökereket, innen már a Tölgy fog segíteni. Ma már a saját szobádban aludhatsz.

 – Köszönöm, hogy segítettél, hogy elszállásoltál, és nem fojtottál vízbe az első adandó alkalommal. Biztos nehezedre esett…

 – Alex…

 – Nem, komolyan mondom! Tényleg köszönöm.

Összeszedtem a maradék bátorságomat, és most én léptem oda, hogy megcsókoljam. Félig nimfaként ez sokkal egyszerűbbnek tűnt, már-már természetesnek. Most viszont a szívem a torkomban dobogott, de a fiú nem tolt el. A karom a nyaka köré fontam, ő pedig ismét magához húzott, de egészen másnak tűnt ez a csók, mint a korábbiak.

Nehezen szakadtunk el egymástól, de nem húzhattuk tovább az időt. Lucas utoljára megölelt, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől. Én sem tétlenkedhettem tovább. Követtem a gyökereket, de a fejem csak úgy zakatolt, nehezemre esett figyelni a földet. A visszatartott könnyek szerencsére nem most akartak eleredni, amiért igencsak hálás lehettem, hisz vakon aligha találtam volna el a Tölgyig. Először csak a tavat láttam meg, amiben korábban volt szerencsém megmártózni, majd nem sokkal később elértem a fát is. Megálltam a Tölgynél, majd csókot leheltem a törzsére. Elrebegtem neki egy köszönömöt, majd a megindultam a fal felé. Ekkor viszont minden erőm elfogyott, és hiába másztam már meg ezerszer, csak nem sikerült feltornáznom magam.

Három próbálkozás után már majdnem feladtam, amikor a föld mocorogni kezdett a talpam alatt, majd egy gyökér kiemelkedett a talajból. Megkapaszkodtam a kőben, majd hagytam, hogy a növény felemeljen. Mikor elértem a fal tetejét, átmásztam, és utoljára búcsút intettem a rengetegnek. Amint lehuppantam a kerítés tövébe, kutyaugatásra lettem figyelmes. A két házőrző németjuhász rohant felém sebesen, de amint felismertek, abbahagyták a lármázást, és örömükben legszívesebben a földre döntöttek volna. Én azonban nem értem rá játszani, sürgősen el akartam tűnni az erdő közeléből. Átvágtam a kerten, és megálltam az udvaron lévő fészernél, ahol apa a kerti szerszámokat és a medencéhez tartozó tisztítószereket tartotta. Berontottam az aprócska faházba, majd levetettem magam a földre. Egyelőre nem akartam bemenni a lakásba, meg szerettem volna várni a reggelt, amíg mindenki elmegy. Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő, de lassan narancssárgára színeződött az ég alja, így csupán pár óráról lehetett szó.

Nekidöntöttem a fejem a fakuliba falának, majd belenyúltam a táskámba. Korábban eltettem magamnak egy kis vizet, és most ennek különösen örültem. Kiittam az utolsó cseppig, majd lehunytam a szemem. A szívem még mindig vadul dobogott, de a percek múltával végre visszatért a jól megszokott ritmusába, én pedig aludhattam egy kicsikét.

*

A kutyák vad ugatására riadtam fel. Fájós háttal álltam fel, ez a pár óra is elégnek tűnt ahhoz, hogy minden tagom elgémberedjen. Résnyire nyitottam az ajtót, majd alaposan körbekémleltem. A két németjuhász időközben elcsendesedett, én pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy végre megmutatkozzam. Felkaptam a táskámat, majd kisurrantam a fészerből, átvágtam az udvaron, majd megkerülve a házat, elértem a bejáratot. Kicsit megigazítottam a hajamat, megdörzsöltem a szemem, és nagy levegőt vettem. Lenyomtam a bronzszínű, hatalmas kilincset, és beléptem a házba. Ezzel hivatalosan is véget ért a gaveroni kiruccanásom.

18. fejezet

Otthon, édes otthon

Hosszú és kimerítő beszélgetés következett. Álmomban sem képzeltem, hogy ennyire kellemetlen lesz a viszontlátás, és pár másodperc erejéig felmerült bennem az a gondolat, hogy talán hiba volt ennyire sietni. Talán ha eltelik még pár emberi nap, akkor máshogy reagáltak volna az érkezésemre. Itt mindössze két éjszaka és három napnak felelt meg az a majdnem három hét, amit Gaveronban töltöttem. Ahogy láttam, Annát, a húgomat különösebben meg sem viselte a távollétem. Végül azt hazudtam, hogy egy barátnőmnél húztam meg magam, és anya persze követelte, hogy mondjam meg, kinél, de apa feltűnően csendben és megértően fogadta a kis kalandomat. Csak egyszer mertem a szemébe nézni, de tudtam, tökéletesen átlát rajtam. Lucas ezt már korábban megmondta.

A gevaroni kiruccanás alatt szinte teljesen megfeledkeztem az iskolai feladataimról. Mikor tudatosult bennem, hogy a házi vizsgákra készültem a nagy kaland előtt, elfogott a pánik. Mindent, amit korábban megtanultam, mintha Angela a nimfamaggal együtt kiirtotta volna belőlem. Sokáig győzködtem magam, hogy újra nekiálljak a tanulásnak, de amikor végre rávettem magam, akkor is csak a Lucas járt a fejemben.

Nem csak a tanulással akadtak problémák. Az alvás sem ment könnyedén, így másnap sikerült húsz perccel később ébrednem, ezzel pedig kis híján elkéstem az első órámról. Egy fantasztikus testnevelésóra várt rám Mr. Clamptonnal, és természetesen a keményebbik fajtából. Kótyagos fejjel estem be a tornaterembe nyolc óra előtt három perccel, a cipőimet még be sem kötöttem. Kate csodálkozva rohant oda hozzám.

 – Alex! Úristen, hát megkerültél?

 – Nem is voltam elveszve – térdeltem le, hogy a fűzőimhez férhessek. Harmadik nekifutásra végre egy tisztességes masnit kötöttem, majd felegyenesedtem, és végignéztem a barátnőmön. Bár próbáltam nagyon lazának tűnni, azért szívesen megölelgettem volna a lányt.

Kate, velem egyidős osztálytársnőm és egyben legjobb barátnőm, imádta a drámákat. Mindent túlreagált, és ilyenkor annyira belelendült a magyarázkodásba, hogy az arca sokszor elvörösödött a nagy izgalomban. A nálam pár centivel magasabb, mindig energikus lány hihetetlenül göndör, barna fürtjei általában szanaszét álltak, de most gondosan összefogta őket egy copfba, hogy zavartalanul tesizhessen. Már nyílt a szája, és éreztem, hogy egy hosszabb monológ következik, de ekkor belépett Clampton, és belefújt a sípjába. Tornasorba álltunk, és miután a férfi mindenkibe belekötött egy kicsit, elküldött minket kötelet mászni.

Meglepően jól teljesítettem az órán, és ezt a tanár is elismerte. A szokásosnál kevesebbet szidott, miközben másztam, és nem kaptam büntetőköröket az iskola körül, ami nem csak engem, hanem Kate-et is meglepte. Alighogy kicsöngettek, meg is említette az osztályterem felé menet.

 – Ma nagyon jó voltál.

 – Úgy tűnik, félálomban jobban megy a kötélmászás is.

 – Alex, merre jártál?

Kate elállta az utamat a folyosón. Nem akartam otthagyni a lányt, de válaszolni se szerettem volna a kérdésre. Kate nagyon jól tudta, hogy nem szállhattam meg más barátnőmnél, hiszen rajta kívül nem sok barátnőm akadt. Olyan meg pláne nem, akinél több napig meghúzhatnám magam. Mielőtt azonban bármit is válaszolhattam volna, odalépett hozzánk egy felsőbb éves fiú.

Kate szeme elkerekedett, mikor megpillantotta Dan Simpsont. A srác benne volt a top tízes listában, ha az iskola legjobb pasijait néztük, és Kate nem egyszer rángatott el focimeccsekre, csakhogy megnézhesse a fiút játék közben. Dan valamit magyarázni kezdett, de annyira nem érdekelt, hogy sürgős teendőre hivatkozva otthagytam Kate-tel, és csak a második óra után tudott a lány ismét betalálni.

 – Te otthagyta Dan Simpsont, miközben magyarázott?

 – Gondoltam, kettesben hagylak benneteket – vontam meg a vállam, mire Kate arcán elterült egy mosoly. Bár csak egy apró füllentés volt, elegendőnek tűnt, hogy elfeledkezzen a korábbi témáról.

 – Dan elhívott bennünket kávézni.

 – Kávézni? Te jó ég, kávézni? Ez mennyire béna – nevettem fel, mire Kate csak legyintett.

 – Eredetileg inni hívott, de tekintve a helyzetedet, inkább valami délutáni programot ajánlottam neki…

Döbbenten néztem Kate-re. A lány sugárzott a boldogságtól, de én nem repestem annyira az örömtől.

 – Várj, én minek kellek oda? Ez a ti randitok, nem?

 – Jön egy barátja a csapatból. Jaj, Alex, gyere már! Nem mehetek el nélküled!

 – Ugyan miért nem? – kérdeztem savanyúan, mire Kate arcáról eltűnt a mosoly. Gyanakodva mért végig, majd karba tette a kezét.

 – Neked meg mi a fene bajod van? Máskor egy szó nélkül benne voltál bármiben, most meg teljesen lelombozol. Láthatóan nem akarod elmondani, hol voltál az elmúlt két napban, és vettem a lapot, ne aggódj. Viszont nem értem, miért vagy ilyen! Miért nem mondod el, mi történt?

Kate arca hol féltőnek tűnt, hol bosszúsnak. Szerettem volna elmesélni a lánynak minden apró kis részletet, de nem tehettem. Inkább az arcomra erőltettem egy mosolyt, és beleegyeztem a találkozóba. Kate csak félig volt elégedett. Örült, hogy belementem a játékba, de bántotta az ügy. Ettől függetlenül nem hozta fel a témát egészen addig, amíg meg nem látott valamit, ami kiverte nála a biztosítékot.

 – Alexandra Walter, neked pasid van! – Olyan hangosan vágta hozzám a szavakat, hogy az osztályban ülők valamennyien felénk fordultak. Kate a nyakamhoz kapott, hogy jobban szemügyre vehesse az ott lógó ékszert. Nem csodálkoztam, hogy meglepte az apróság, hiszen sohasem hordtam semmit, még fülbevalót sem, ez pedig egy ezüstláncon lógó kék köves medál volt. A medált csepp alakúra csiszolták, és ha fény érte, gyönyörűen csillogott. Ezt kaptam Lucastól ajándékba, amikor eljöttem Gaveronból. Egy levelet is mellékelt az erszénybe, de nem bírtam elolvasni.

 – Kitől van? – kíváncsiskodott a lány, mire én pirulva rejtettem el a pólóm alatt a csecsebecsét.

 – Nem ismered!

 – Ezért nem akarsz jönni? Nála voltál? – suttogta most már, én pedig nyeltem egyet. Kate ezt inkább elhitte, mint a másik variációt, de ránézve talán még sértőbb lett volna, ha egy ilyen információt nem osztok meg vele még időben.

 – Hidd el, Kate, nincs semmilyen fiúm. Inkább térjünk át arra, hogy mibe menjek el erre a dupla randira. Ugye tisztában vagy vele, hogy szinte esélytelen, hogy elengedjenek?

 – Kinek a hibája ez? – vágott vissza a lány, mire csak beletörődve felsóhajtottam, majd széttártam a karjaimat. Kate ismét elmosolyodott, majd rám kacsintott.

 – Legyél nagyon csinos, és négykor találkozunk velük a Center Pláza előtt. Alex, ha nem jössz el, garantálom, hogy az lesz életed utolsó hibája! Megértetted?

Kate azok közé a lányok közé tartozott, akikkel felesleges volt ellenkezni. Mindig tudta, mit akar, és meg sem próbáltam lebeszélni a terveiről. Be kellett látnom, Kate az egyetlen, aki vissza tud rángatni a megszokott hétköznapokba, mert nélküle egy másodpercre sem tudtam elszakadni sem Gaveron, sem Lucas emlékétől.

*

Sokáig győzködtem anyát, hogy elmehessek a találkozóra. Legnagyobb meglepetésemre apa volt az, aki végül elengedett, bár meg kellett ígérnem, hogy óránként egyszer hazatelefonálok. Anya hangot adott a nemtetszésének, és Anna sem értette, miért ilyen engedékeny velem apa, viszont én annál inkább. Neki is az tűnt a legjobb megoldásnak, ha minél messze kerülök az erdőtől, láthatóan legszívesebben felajánlott volna egy bentlakásos iskolát, hogy elkerüljek az ország másik végébe. Meg tudtam érteni az érzéseit.

A randi rosszabb nem is lehetett volna. Dan és Kate nagyszerűen szórakoztak, ellenben velem és Michaellel. A két fiú egy csapatban játszott, de szinte semmi másban nem egyeztek. Dan jóképű, intelligens fiú volt, Michael alacsony, savanyúképű bunkó. Literszámra itta a kávét, és úgy csámcsogott egy csokis kekszen, hogy a fele az arcomon landolt. Egyébként sem fűlött az egészhez a fogam. Legszívesebben elrohantam volna, de Kate olyan felhőtlenül kacarászott mellettem, hogy mindegyre meggondoltam magam.

 – Szóval ti osztálytársak vagytok? – kérdezte Michael két rágás között, miközben újabb keksz után nyúlt. Kelletlenül bólintottam.

 – Igen.

 – Az fasza! Ja, tök zsír! – magyarázott megállás nélkül, bár két értelmes mondat hagyta el a száját egész idő alatt. Dan észre sem vette csapattársa alpári viselkedését, éppen azon ügyködött, hogy Kate-et levegye a lábáról. Michael nem zavartatta magát, fel sem tűnt neki, hogy nem szándékozom beszélgetésbe kezdeni, ő csak csámcsogott tovább. Eszembe jutott a mezőn élő manó, és rögtön elszorul a szívem.

 – Gyakran jártok ide? Király hely! Jó ez a kávé! Hé, asszem kérek még egy ilyet! Kávés csaj, önts még egy adaggal!

A pult mögött álló lány nem szólt egy szót sem, de amikor elfordult meg mertem volna esküdni rá, hogy beleköpött az italba. Kisietett az újabb adaggal, és letette Michael elé, aki éppen újabb édességet nyomott a szájába, így a köszönöm helyett csak intett a lánynak.

 – Kávémérgezést fogsz kapni – jegyeztem meg, de rám se hederített.

 – Voltatok már meccsen? A mi csapatunk benne van az élmezőnyben! Király hátvéd vagyok, nagyon király! Ugye, Dan? Nem is kell dolgoznod, amíg én a pályán vagyok!

Dan továbbra is figyelmen kívül hagyta barátját, de Michael nem vette magára a dolgot. Nagyon úgy festett, nem is érdekli igazából senki. Sem én, sem Dan, se a pultos lány, csak önmaga és a szeretett csokis keksze. Lopva a telefonom kijelzőjére pillantottam, hogy megnézzem, mennyi idő, majd mikor ráeszméltem, hogy még alig negyven perce ültünk a kávézóban, majdnem elsírtam magam. A bámészkodásból Michael köhögése rázott fel, akinek torkán akadt az utolsó falat. Ez húzásra bedöntött újabb fél liter kávét, ezzel pedig megszabadította magát az édességtől. Édes istenem…

 – Utálom a városi pályát. Bárki használhatja, és lerobbant az öltöző. Még egy édesség automatára sem telik.

Michaelt nem ijesztette meg különösebben a fél perccel ezelőtti majdnem fulladás. Nem is értettem, hogy lehet valaki ennyire falánk, és emellett sportoló? Kate-nek természetesen ebből semmi sem esett le, pedig ha csak egy kicsit is figyelt volna rám, leesett volna neki a tantusz.

Michael időközben újra magyarázni kezdett, de most én voltam az, aki levegőnek néztem. Újra a telefonomra sandítottam, majd vissza a fiúra, amikor megállt bennem az ütő. Michael egyszerre csak eltűnt, helyette Ben rágcsálta tovább az édességet, miközben valamit motyogott a műfüves pályákról. Elkerekedett szemmel figyeltem a fekete hajú tündért, ahogy újabb bögre kávét rendelt, majd felálltam az asztaltól és kirontottam a kávézóból. Az épülettől nem messze állt egy megálló, oda igyekeztem, reménykedve, hogy pár percen belül megérkezik a busz. Mielőtt viszont ez megtörténhetett volna, Kate utolért.

 – Ez meg mi a fene volt?! – csattant fel a lány, mire én megráztam a fejem. Magam sem tudtam igazán, hogy miért akadtam ennyire ki. Ben nem lehetett itt, csupán beképzeltem a dolgot, mégis úgy menekültem, mintha üldöztek volna.

 – Kiakadtam, oké? Michael kibírhatatlan! – vágtam hozzá, mire Kate döbbenten nézett végig rajtam. Nem akart hinni a fülének.

 – Ennyire? Oké, Michael tényleg nem egy főnyeremény, de azért ez mégiscsak túlzás volt!

 – Ugyan már! Észre sem vette, hogy elmentem, annyira belefeledkezett a nassolásba! Hazamegyek, nekem ebből elegem van!

Kate először nem mondott semmit, hosszasan emésztette a hallottakat. Végül nagyot sóhajtott, és csalódottan a kávézó felé pillantott.

 – Ott kellett hagynom Dant! Soha többé nem fog elhívni sehová, mert az hiszi, én is olyan zakkant vagyok, mint te!

 – Visszamehetsz – válaszoltam dühösen, de Kate megrázta a fejét.

 – Kizárt! Ezek után? Elrohantunk fizetés nélkül, én csak annyit nyögtem oda, hogy meg kell keresselek. Alex, mi történt veled? Általában jobban tolerálod a hülyéket. Miért vagy ennyire feszült?

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna bekanyarodott a buszom, és ezzel megúsztam a feleletet. Kate látta, hogy most már feleslegesen pedálozik, így nem is firtatta az ügyet. Mindketten felszálltunk a járműre, és csöndben zötykölődtünk egy páros ülésben, majd a lány köszönés nélkül leszállt. Rosszul éreztem magam a történtek miatt, de kicsit azért meg is könnyebbültem.

Otthon sem fogadott túl nagy örömmel a család. Anya dühöngött, mert nem hívtam fel úgy, ahogy megígértem, Anna pedig egész este nyafogott, hogy nézzek meg vele egy tévéműsort, amit én ki nem állhattam. Lefekvés előtt próbáltam felhívni Kate-et, de nem vette fel a telefont, így végül feladtam a dolgot. Inkább bebújtam az ágyamba, és a fejemre húztam a takarót. Bár jól megszokott volt a művelet, mégsem éreztem magam közelebb Gaveronhoz. Hiányzott a pislákoló gyertyafény, az erdő kellemes illata, és a Lucas okozta motoszkálás is. Sosem éreztem még magam ennyire rosszul. Még akkor sem, amikor félig nimfaként kétségek között vergődtem.

*

A másnap sem tartogatott túl sok jót számomra. Kate rám sem nézett, Dan pedig, mikor meglátott a folyosón, olyan grimaszt vágott, hogy még a gyomrom is felfordult. Mindennek a tetejében ma összefutottam az ebédlőben egy szőke hajú lánnyal, és egy hosszú másodpercig azt hittem, Angela áll előttem. Kezdtem egyre inkább összeomlani, és ezt Mr. Greenwood is észrevette. Sosem kedvelt igazán – bár ezt nagyjából bárki elmondhatta magáról –, és ezen az órán többször is belém kötött. Alapjában semmi problémám nem akadt a földrajzzal, de Greenwood elérte, hogy közepesnél jobb dolgozatot ne írhassak se én, se más az osztályban. Most pedig, látva a nem éppen rózsás hangulatomat, valami csip-csup ügyre hivatkozva büntetésbe küldött. Egyenesen a szertárba irányított, hogy rendbe tegyem a térképeket.

Több mint egy órán át szenvedtem a szűk raktárban, mire végre sikerült nagyjából összepakolnom a hatalmas térképeket. Hazafelé már nem találkoztam Kate-tel, valószínűleg már korábban lelépett. Egyedül zötykölődtem a buszon, amikor leült mellém egy lány. Nem is figyeltem rá egészen addig, amikor le kellett szállnom. A lány mellett kicsusszantam, és éppen leszállni készültem, amikor felé pillantottam, és kis híján felsikítottam. Joanne ült unottan, miközben a telefonját nyomogatta. Hosszú ideig bámultam, majdnem a buszon ragadtam, de még a távolodó buszt is jó ideig figyeltem. Kezdett aggasztani a saját állapotom.

A következő nap is hasonlóan telt. Hol Drew, hol Angela tűnt fel röpke másodpercekre, de Ben sem hagyott békén. Éppen ebédelni indultam, amikor a sorban álló srác hátrafordult, és megkérdezte, hogy mennyibe kerül a sonkás szendvics. Én csak hápogtam egy sort, majd sarkon fordultam, és elhagytam az étkezőt. Aznap már nem akartam se embert, se sonkás szendvicset látni, legszívesebben ellógtam volna az utolsó órámat is. Egyedül Mr. Greewoodtól tartottam, nem igazán akartam még egy órát egy mocskos szertárban tölteni.

Hazafelé, a buszmegállóban várakozva végre Kate odajött hozzám, és lenyelte a békát. Nem faggatott tovább a hol tartózkodásomat illetően, és a dupla randit sem hozta fel, bár utóbbit valószínűleg azért, mert Dan azóta is beszélt a lánnyal. Láttam őket az étkezőben, és Dan nem tűnt túl haragosnak, így Kate is könnyebben bocsátott meg nekem. A járművön ülve már egy újabb találkozóról mesélt, ahol már csak kettesben lesznek a sráccal, én pedig igyekeztem a lehető legjobb képet vágni hozzá. Nem arról volt szó, hogy nem örültem neki, egyszerűen csak nem tudtam átérezni a helyzetet. Kate szerencsére úszott a boldogságban, így nem vette észre a savanyú képemet.

Otthon a szigorított ellenőrzés miatt anya percre pontosan tudta, mikor kell hazaérjek. Amint beléptem a házba, már ott állt az ajtóban, és elégedetten nyugtázta, hogy semmi bajom. Odavettem egy halk köszönést, majd megindultam a szobám felé. Levágtam a táskám a földre, majd becsörtettem a fürdőszobába, és alaposan megmostam az arcom. Michael esete azt hittem, csak az izgatottság és a fáradtság miatt történt, de azóta is fel-alá mászkáltak az orrom előtt Gaveron lakói. Egyedül Lucast nem láttam még, bár lehet, hogy ez volt a szerencsém. Ki tudja, mit tettem volna, ha egyszer csak szembetalálom magam a barna hajú tündérrel? Belegondolni is zavarba ejtő volt.

Visszavándoroltam a szobámba, és leültem a számítógép elé. Éppen a tündérek eredete után kezdtem kutatni, amikor a két németjuhász eszeveszetten ugatni kezdett. Egy ideig nem törődtem velük, de az ugatás nem akart abbamaradni, és már hallottam anya ideges kiabálását, de hallhatóan semmit sem segített. Meguntam a hangzavart, és gondoltam, segítek anyának a kutyákkal, így míg ő mérgelődött a konyhában, én kimentem, hogy lenyugtassam az állatokat. Mindkét kutya hátul hangoskodott. Egy pillanatig a földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam, mit ugatnak; a falat kaparták vadul, miközben dühösen csaholtak. Hiába hívtam vissza őket, nem figyeltek rám. Remegő lábakkal közelítettem a kőkerítéshez, hogy elhúzzam onnan a két állatot, de azok mindegyre kitértek előlem. Néhány próbálkozás után inkább feladtam és visszafordultam, de akkor valami csattant a földön, és egy másodperccel később a földre rántott.

Őrülten kapálóztam, hogy lelökjem magamról az idegent, de az olyan erősen nyomott a földhöz, hogy nem bírtam szabadulni, de még sikítani sem. 

19. fejezet

Ismét Odaát

Őrülten kapálóztam, mégsem mentem vele semmire. Az idegen rám vetette magát, leszorított a földre, és nem engedte, hogy védekezzek. A két kutya ugyan ott ugatott mellettem, de egyikőjük sem merte megtámadni az ismeretlent. Sikítani szerettem volna, de egy nyikkanás sem jött ki a torkomból. Utolsó próbálkozásként belemarkoltam a fűbe, kitéptem egy nagyobb csomót, majd nagy nehézségek árán a támadóm arcába vágtam. A tag maszkot viselt és fekete köpenyt, de a szemét nem védte semmi, így mikor belekerült egy jókora adag föld, a fájdalom miatt engedett a szorításból. Kihasználtam a kínálkozó lehetőséget, és felpattantam, majd a kutyáim kíséretében kereket oldottam.

Meg sem álltam a villa bejáratáig, egyenesen berontottam, majd bevágtam az ajtót. Anya csodálkozva sietett ki a konyhából, majd döbbenten mért végig.

 – Veled meg mi történt? Hogy nézel ki?

Én is végignéztem a ruháimon, és be kellett látnom, anya nem alaptalanul méregetett. Zöld foltok éktelenkedtek a farmeromon, a felsőm pedig elszakadt a dulakodás közben. Próbáltam valamiféle mosolyt erőltetni az arcomra, majd megvontam a vállam.

 – A kutyákkal játszottam. Alig tudtam megszabadulni tőlük, nem akartak beengedni.

Anya még egy percig némán állt, majd nagyot sóhajtott. Fejcsóválva mutatott a fürdőszoba irányába, majd karba tett kézzel magyarázni kezdett.

 – Nem bánom, ha a kutyákkal játszol, de azért kihagyhatnád a földön hempergést! Miért ugattak olyan hangosan?

 – Találtak valami állatot. Biztos az erdőből került ide – füllentettem, miközben elindultam a fürdőszoba felé. Anya hümmögött, majd eltűnt a konyhában, én pedig ledobtam magamról a koszos és tépett göncöket, aztán beálltam a zuhany alá.

A nap további részét a szobámban töltöttem, miközben a teraszomról az erdőt kémleltem. Görcsbe rándult a gyomrom, valahányszor meghallottam a németjuhászok hangját. Vajon valaki rájött, hogy Gaveronban jártam, és megpróbált megölni? Lucas és Drew lebukott? Talán Lucas elkésett a gyűlésről, és gyanúba keverte magát? A kérdések egyre ijesztőbbekké és kétségbeejtőbbekké váltak. Az agyam csak úgy zakatolt, és már az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, hogy megbizonyosodjak róla, jól vannak-e a többiek. A meggondolatlan ötletelésből a telefon csörgése rázott fel. Ijedten kaptam a készülék után, amin Kate neve villogott. Nagy levegőt vettem, majd fogadtam a hívását.

 – Szia! – A hangom nem csengett túl természetesen. Kate ezt egyből kiszúrta, mert köszönés helyett nekem esett.

 – Mi történt?!

 – Mi történt volna? Mi a baj, miért hívtál?

A lány egy rövid ideig csendben maradt. Azt hittem, nem is fog többet beleszólni, de végül aztán mégiscsak kinyögte, mit akar.

 – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova.

 – Ugye nem egy dupla randira? – vágtam rá egyből, mire a lány felkuncogott. Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy már egyáltalán nem haragszik a korábbi miatt.

 – Nem, nem szeretnék több dupla randit. Belátom, Michael egy barom, de annyira örültem a meghívásnak, hogy nem is érdekelt, hogy mi a véleményed róla. Bocsánat, hogy felkaptam a vizet.

Nem akartam hinni a fülemnek. Kate belátta, hogy hibázott, és bocsánatot kért. Egy percig némán csodálkoztam, amikor a lány belekiabált a telefonba.

 – Itt vagy?!

 – Igen! – válaszoltam ijedten, mire ismét felnevetett.

 – Akkor elmegyünk holnap valahová? Úgyis hétvége lesz! Régen voltunk moziban, és most lesz egy nagyon jó film.

Beleegyeztem a találkozóba, majd miután megbeszéltünk minden apró részletet, letettem a telefont. Kicsit sikerült elterelnem a figyelmem az incidensről, de amint elbúcsúztam Kate-től, ismét rám tört a jól ismert szorongás. Egy ideig még bámultam az erdőt, majd erőt vettem magamon, és leültem tanulni. Gaveron ide vagy oda, a házi vizsgákat mindenképpen meg fogják tartani, és senkit sem fog érdekelni, hogy a tündérbarátaimért aggódtam ahelyett, hogy tanultam volna Mr. Greenwood utálatos tantárgyára.

*

Korábban már álmodtam Lucasszal, de csak egyszer, és annak sem volt valami jó vége. Most is tudtam, hogy amit látok, nem valós, mégis annyira élethűnek tűnt, hogy nem tudtam szabadulni a képtől. Gaveronban sétálgattam égig érő fák között, miközben madarak éneke töltötte be a levegőt. Nem messze tőlem egy tenyérnagyságú pillangó szállt egyik virágról a másikra, és apró mókusok szaladgáltak a lombos ágakon. Ott állt a Tölgy is, a törzsének pedig Lucas támaszkodott, miközben karba tett kézzel engem mustrált. Közelebb akartam lépni hozzám, de megálljt parancsolt, majd elhúzta a száját.

 – Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nincs kirándulás az erdőbe.

Szerettem volna megmondani neki, hogy ez csak egy álom, és nem számít, de attól tartottam, akkor egyszerűen eltűnik, és ezt nem akartam. Még ha hamis képet is láttam, örültem, hogy itt állt előttem.

 – Senki sem látott meg.

A fiú gúnyosan felnevetett, majd ellökte magát a fától, és odalépett hozzám. A szívem a torkomban dobogott, legszívesebben megöleltem volna, de annyira távolságtartó volt a magatartása, hogy az ötletet hamar elvetettem.

 – Te itt halott ember vagy, Alex.

Lucas felém bökött, majd sarkon fordult, és eltűnt a fák között. Tátott szájjal bámultam a hűlt helyét, mire az erdő besötétedett, az állatok elszaladtak, az erdő pedig kopárrá vált. A tölgy is elhullajtotta az összes levelét, majd lassan elszáradt, és porrá vált. Ott maradtam egyedül a puszta közepén, a teljes sötétségben.

*

Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha tűre ültem volna. Egy röpke pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, majd mikor sikerült magamhoz térnem, elindultam a fürdőszoba felé. Alaposan megmostam az arcom, majd megvizsgáltam magam a tükörben. Kipirultam és leizzadtam, a hajam csapzottan lógott a szemembe, a szám pedig feldagadt. Valószínűleg beleharaptam.

Komótosan ballagtam vissza a szobámba, hogy megnézzem, mennyi az idő. Alig múlt fél hat, még igazán alhattam volna egy kicsit, de többet nem jött álom a szememre. Magamra terítettem a takarómat, majd kiléptem az erkélyemre, és ismét az erdőt kezdtem el figyelni. Reggeli köd ereszkedett az udvarra, ezzel pedig eltakarta előlem a falat és a rengeteget. A kutyák hangját nem hallottam, ami kicsit megnyugtatott, de nehezemre esett szabadulni a gondolattól, hogy az álomnak köze van a valósághoz. Az előző lidérces képek Lucas haláláról nem igazolódtak be, így most sem feltételezhettem, hogy baj van, emellett nem szándékoztam sétát tenni Gaveronban. Talán megfordult a fejemben, de még időben meggondoltam magam.

Mivel jobb dolgom nem akadt, ismét a tanulásba temetkeztem, és elkészítettem azt a házi dolgozatot, amit Greenwood adott ki a hét elején, amikor én még nagyban küzdöttem a nimfává válás ellen. A koncentrálás valamivel jobban ment, mint az előző két napon, egész jól haladtam az anyaggal, így nyugodtabban tettem le a könyvemet délután, amikor moziba indultam.

Anya elvitte Annát egy táncbemutatóra, apa pedig beletemetkezett a munkájába. Négyszemközt nem beszéltünk azóta, hogy hazajöttem, de még nem is szándékoztam még leülni vele csevegni. Ő viszont sokkal nyitottabbnak tűnt, mint korábban. Régebben bezárkózott az egyik szobába, amit direkt a munkájához rendezett be, most viszont az ajtó tárva-nyitva állt. Valóban jó lett volna megbeszélni mindent vele, de Lucas figyelmeztetett, és nem akartam megszegni az ígéretemet. Csak halkan elköszöntem, amikor elindultam otthonról, apa pedig ugyanolyan hangerővel válaszolt.

Alighogy kiléptem az ajtón, a két kutya ismét ugatni és nyüszíteni kezdett. A fal irányába fordultam, de egy tapodtat sem mozdultam. A két eb tanácstalanul vonyított, és bár nagyon szerettek volna előreszaladni, nélkülem ők sem mozdultak. Bosszúsan csóváltam meg a fejem, de eldöntöttem, hogy nem megyek az erdő közelébe, pláne akkor nem, amikor valaki az életemre készül törni. Egyenesen a kapuhoz csörtettem, de a nyüszítés nem maradt abba, és egyre inkább vágytam arra, hogy megbizonyosodjak arról, mi, illetve ki vadászik rám. Talán meg is fordultam volna, de ismét megcsörrent a telefonom, és újból Kate mentett meg a saját hülyeségemtől.

 – Bocs, Alex, azt hiszem, késni fogok.

 – Mennyit? – kérdeztem a kelleténél ingerültebben.

 – Csak fél órát. Ne duzzogj már! Elszámítottam magam.

 – Most úgy csinálok, mintha nagyon meglepődtem volna. Jól van, még csak a kapuban vagyok, akkor várok még egy kicsit.

Nem örültem túlságosan Kate hívásának. Ezzel adott plusz harminc percet, és az éppen elegendő volt arra, hogy sarkon forduljak, és bizonytalanul, de meginduljak a fal felé. A fészernél megálltam, hogy magamhoz vegyek valamiféle önvédelmi eszközt. Találtam néhány teniszütőt és darts nyilat, de egyik sem volt elég hatásos. Végül sikerült előbányásznom egy fa pingpongütőt, azzal pedig gondolkodás nélkül a falhoz sétáltam. A két kutya szorosan mellettem lépdelt, bár biztosra vettem, ők sem bátrabbak nálam. Az ugatást is abbahagyták, így egy rövid percig azt hittem, csak téves riasztás volt.

Megkönnyebbültem egy kicsit. Bár valamennyire felkészültem rá, hogy szembenézzek az ellenséggel, örültem, hogy erre végül nem került sor. A fal ott magasodott előttem, várva, hogy megmásszam, de valahányszor eszembe jutott Lucas és Drew kemény munkája, visszafogtam magam. Nagyot sóhajtottam, majd hátráltam pár lépést, a kutyák pedig velem együtt mozogtak. Mikor eléggé kibámészkodtam magam, elindultam visszafelé, de akkor ismerős zaj csapta meg a fülem. Nem vártam meg, míg újra a földre ránt valaki, megpördültem, és már emeltem is az ütőt. A fa nem fejen, de vállon találta az ismeretlent, aki a hirtelen csapástól megtántorodott, de nem esett el. Ismét lendítettem az ütőt, egyenesen az állára céloztam, de csak súroltam. A tag ügyesen kitért előle, majd megállt velem szemben. Pár pillanatig némán méregetett, majd megindult felém, de nem hagytam, hogy elkapjon. Vadul hadonásztam a fegyveremmel, majd mikor megpróbálta elkapni a karom, felé rúgtam.

Nem állt szándékában komolyan bántani, de mindenképpen el akart kapni. Nem hagyhattam, hogy visszarángasson az erdőbe, így inkább sarkon fordultam, és futni kezdtem. Mindeközben a két kutya hangosan ugatott, de támadni egyikük sem mert. Futottam, ahogy csak bírtam, de alig haladtam pár métert, elkapta a lábam, és a földre rántott. Arrébb gurultam, majd felugrottam, de ekkor kiverte az ütőt a kezemből. Még emlékeztem Lucas szavaira, így mikor ismét megpróbált elcsípni, jókorát ütöttem felé, ezzel pedig eltaláltam a csuklóját, ami reccsent egyet. Visszahúzta a kezét, de ezzel a húzással alaposan felbőszítettem. Nem érdekelte tovább, hogy csípem, rúgom, harapom vagy éppen karmolom, nem tért ki az ütések elől. Előrántott a köpenye alól egy vaskos barna kötelet, megragadott, majd a másodperc tört része alatt megkötötte a kezemet. Ekkor már sikítottam.

Reménykedtem benne, hogy apa vagy valaki más meghallja a hangomat, de nem így történt. Az idegen feldobott a vállára, és megindult velem a fal felé. Ekkor viszont a két kutya végre megemberelte magát, és üldözni kezdte a támadómat. Elkapták a bokáját, emiatt pedig elvesztette az egyensúlyát, így mind a ketten a földön végeztük. Fel akartam állni, és lehámozni magamról a béklyóimat, de az idegen túl erős volt. A két kutyát úgy dobta arrébb, mint két kispárnát, utána ismét felkapott, és felugrott a falra. Időm sem maradt ismét sikítani, már át is mászott a másik oldalra, és egészen a Tölgyig cipelt. Még élt bennem a remény, hogy a fa az útját állja, és talán segít nekem, de amikor mellé értünk, meg sem mozdult. Hiába vergődtem és könyörögtem, a Tölgy továbbra is mozdulatlanul állt.

Ekkor viszont váratlan dolog történt. A támadóm egyszerűen letett, én pedig csodálkozva néztem rá. Még kiabálni is elfelejtettem, vártam, hogy ott helyben kivégezzen. De nem végzett ki, helyette csak lecsatolta a köpönyegét, majd lehúzta az arcáról a maszkot. Mikor megláttam, hogy kit takar az álarc, nem akartam hinni a szememnek. A támadóm, akivel egészen eddig birkóztam, Drew volt.

 – Édes istenem… – hebegtem, mire Drew megrázta a fejét. Leguggolt hozzám, majd leszedte rólam a kötelet. Amint lekerült rólam a durva anyag, felálltam, és jó alaposan képen töröltem a fiút.

 – Te nem vagy normális! – ordítottam felé, és már készültem, hogy megint megüssem, de a srác elkapta a kezem.

 – Várj, Alex, hallgass meg!

 – Dehogy hallgatlak! Bolond vagy, vagy mi bajod van?! Minek hoztál vissza?!

 – Megvolt rá az okom…

 – Te megtámadtál engem! Elraboltál! Drew, alig négy napja vagyok itthon, miért kellett visszahoznod? Tudod, mennyire nehezemre esett nem idejönni? Erre átjössz és elcipelsz? Normális vagy?!

Drew arcán nem láttam mást, csak fájdalmat. Olyan keservesen nézett rám, hogy egy pillanatra megsajnáltam, de túlságosan is mérges voltam ahhoz, hogy sokáig tartson ez a fajta szánalom. Drew megvárta, míg kidühöngöm magam, majd elengedett. Akárhogy gondolkodtam, egy értelmes magyarázatot sem találtam arra, hogy miért támadott meg a srác, így most felé fordultam, és vártam a beszámolóját. Drew nagyot sóhajtott, arcára ismét kiült a fájdalom, és úgy nézett rám, mint egy utcára dobott kiskutya.

 – Lucast elkapták.

Nem értettem, mire akar célozni. Homlokráncolva mértem végig.

 – Miről beszélsz?

 – Lucast elvitték. Rögtön azután, hogy te elmentél. Még haza tudott menni, de nem sokkal azután megjelent két fejvadász a házánál, és elhurcolták.

 – Mi az, hogy elhurcolták?! Hiszen én itt vagyok! Semmi bajom nem esett, nem látott senki, és nincs bizonyíték…

 – Valaki viszont elárulta. Csak hárman tudtuk, hogy itt vagy – kezdett bele, és jelentőségteljesen rám nézett.

 – Te engem vádolsz? Azt hiszed, beköptem Lucast? Ennek semmi értelme, miért akarnám, hogy tudjanak rólam?

Drew hirtelen mozdult, nem is tudtam követni a szememmel. Egyszerűen nekipréselt a fának, még nyikkanni sem maradt időm. Máskor csillogó kék szemei most hűvösen méregettek, eltűnt belőlük a vidámság.

 – Esküdj meg, Alex! Esküdj meg az életedre, hogy nem árultad el az apádnak, hol jártál!

 – Nem kapok… levegőt… – nyögtem oda neki, mire Drew engedett a szorításból.

 – Ugye tényleg nem mondtál semmit? Igaz? – Drew hangja most már inkább reménykedő volt, mint ingerült. Bólintottam, mire a fiú végleg elengedett, majd levágódott a földre, és beletemette kezébe az arcát.

 – Annyira sajnálom, Alex! Nem tudom, mit tegyek! Három hete keresem Lucast, és végül nem bírtam tovább, muszáj volt beszélnem veled. Angelával nem tudok mit kezdeni. Kiborult, amikor elvitték…

 – Engem okol, ugye?

 – Ki mást? Én pedig voltam olyan hülye, és hagytam magam rábeszélni. Nem kellett volna visszahozzalak, nem lett volna szabad! Ha Lucas megtudná, hogy visszarángattalak…

 – Mi volt a terv? – néztem a fiúra, mire Drew ismét elrejtette az arcát.

 – Ki akartalak cserélni Lucasra.

Bár értettem a fiú indokait, kissé szíven ütött a kijelentése. Egy percig nem is tudtam semmit hozzáfűzni, mire Drew idegesen felpattant, elkapta a kezem, és szinte könyörögve húzott magához.

 – Sajnálom! Alex, tényleg nagyon sajnálom! Most azonnal hazaviszlek!

 – Nem! Hogy menjek így haza? Nem, Drew, segíteni fogok!

 – Mégis miben?

 – Megtaláltad Lucast?

Drew elhallgatott. Hosszú percekig vártam a választ, végül pedig csak nagy nehezen nyögte ki.

 – Megvan az a személy, aki segít nekem megkeresni.

 – Akkor mire várunk? Beszéljünk vele!

 – Utána mi lesz? Alex, ha sikerül is megtalálni, mennyi az esélye, hogy ki tudjuk szabadítani? Ha menne is, akkor sincs hová menjen! Gaveron nem az árulók hazája! Ez nem így működik!

 – Akkor elviszem innen! A Tölgy segít, nem? Elviszem innen, és soha többé nem jövünk vissza!

Drew nem szólt. Elgondolkodott az ötleten, de nem hitt a sikerében. Megrázta a fejét, majd belerúgott egy fűcsomóba.

 – Ennek semmi értelme!

 – Miért ne lenne? Én is itt éltem veletek hetekig, Lucas se lógna ki jobban, mint én! Van pénzem. Elég arra, hogy elmenjünk innen.

 – Lucasnak ez az otthona! Inkább meghalna, minthogy elmenjen.

 – Te hogy vagy ezzel?

 – Én nem akarom, hogy meghaljon! Holnap viszont kivégzik, és ezzel vége!

 – Holnap?!

Meg kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek. Leültem a földre, és csak néztem magam elé. Drew lehajolt hozzám, és óvatosan megrázott.

 – Menj haza! Ezt majd én elintézem.

 – Hogyan akarod elintézni? Fogalmad sincs, hogy mit tegyél, ugye? Nem fogsz lerázni! Nem megyek haza!

 – Nekem el kell mennem Davelonba. Beszélnem kell valakivel, aki tudja, hol van Lucas.

 – Veled megyek!

 – Davelonba? Megőrültél? Davelon nem olyan, mint Gaveron! Még levegőt venni is problémás, nem beszélve az ott lakókról…

 – Kik élnek abban a világban?

 – Koboldok.

Nos, tényleg nem repestem az örömtől, hogy a koboldok hazájában kell látogatást tennem, de ezt a kockázatot vállalnom kellett. Felpattantam, és magabiztosan kihúztam magam.

 – Induljunk. Nem érdekel, hogy hova megyünk.

 – Nem tudom garantálni, hogy haza tudlak juttatni. Ha valahogy mégis sikerülne megmenteni Lucast, de nem tudtok visszamenni…

 – Ráérünk ezen akkor stresszelni, ha már visszajöttünk.

Drew-t még mindig nem győzte meg a tervem, de jobb híján nem akadt választása. Beleegyezően bólintott, majd felkapta a földről a köpönyegét, és rám terítette.

 – Mehetünk?

 – Naná! – bólintottam, mire Drew felkapott, és hihetetlen sebességgel megindult az erdő közepe felé. Röpke tíz percig futott megállás nélkül, mikor hirtelen megtorpant, majd lerakott a földre.

 – Itt lesz a kapu. Várj egy percet.

Csöndben figyeltem, ahogy Drew kitapogatta a fákat, majd mikor megtalálta azt a kettőt, ami neki kellett, kopogott rajtuk hármat. A két fa összenőtt, és ismét hallottam az ismerős csilingelő hangot.

 – Fogd meg a kezem. Davelonba kicsit rázósabb lesz az út, a levegő pedig egyszerűen borzalmas. Jobb, ha felkészülsz.

Bólintottam, majd megszorítottam Drew kezét. A fiú tenyere érdes volt és meleg, de elég erős, hogy biztonságban érezzem magam. Nyugodt szívvel sétáltam át a kapun, miközben Lucas arca jelent meg a szemem előtt.

20. fejezet

Daveloni kirándulás

Amikor Drew azt mondta, kissé rázós lesz út, még nem gondoltam bele, hogy mit is jelenthet ez igazából. Sokkal hosszabb ideig tartott átmenni Davelonba, mint Gaveronba, és az élmény nem volt túl kellemes. Mintha ezernyi apró tűt szúrtak volna belém, úgy sajgott mindenem, eközben pedig megállás nélkül csengett a fülem. Mikor végre átértünk a túloldalra, sikerült rájönnöm, miért a borzasztó jelzővel illette Drew a levegőt; olyan szag terjengett, mintha gumit égettek volna.

Alaposan körülnéztem. A talpam alatt milliónyi kavics ropogott, a földből elszáradt, szürke fák magasodtak. Először azt hittem, köd ereszkedett le, azért nem látok rendesen, de ez a fátyol nem fehér, inkább fekete volt. Az eget nem is láttam, eltakarták a száraz ágak és ez a sötét maszlag, ami ott terjengett a kórók között. Gaveron zöldellő növényeihez még csak hasonlót sem találtam, életnek szinte nyomát sem leltem.

 – Ez undorító – szalad ki a számom, és Drew egyetértően bólintott. Előkapott egy barna kendőt a zsebéből, és átnyújtotta nekem.

 – Tedd az orrod elé. Nem akarom, hogy ezt a levegőt szívd.

Nem kellett kétszer mondania. Elvettem tőle az anyagot, és felkötöttem az arcomra.

 – Merre kell mennünk?

Drew nem válaszolt egyből. Csak meresztgette a szemét, majd mikor nagy nehezen eldöntötte, melyik is a helyes irány, megragadta a kezem, és maga mellé parancsolt.

Nem is szóltunk egymáshoz, némán baktattunk a kietlen vidéken. Néha megütötte a fülünket valami kellemetlen ricsaj, de nem tudtam beazonosítani, pontosan merről is jön. Nem esett nehezemre tartani Drew tempóját, de az erdőben terjengő szag miatt egyre rosszabbul lettem, és már a hányinger kerülgetett. Drew sem érezhette magát sokkal jobban, mert egyfolytában köhögött, szemei pedig folyamatosan könnyeztek.

Már éppen fel akartam ajánlani a korábbi kendőt, amikor valami hatalmasat csattant. Drew megtorpant, és ijedt arccal kezdte fürkészni az eget.

 – Ez nem jó.

 – Mi nem jó? – néztem a fiúra, mire az jóval gyorsabban húzni kezdett, mint korábban. Jó pár métert tettünk meg így, aztán élesen befordult jobbra, majd nem sokkal később balra. Egy idő után kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, ugyanis Drew ráncigálása közben arra is kellett ügyelnem, nehogy a köpenyre lépjek.

 – Drew, mi lenne, ha egy percre megállnál? – Szinte könyörögtem a fiúnak, mire az eleget téve kérésemnek megtorpant.

 – Nem akarom, hogy lemarja az eső a húsunkat – magyarázta, de rám se pillantott. A helyes utat kereste, de hiába nézelődött, nem talált semmit.

 – Miről beszélsz?

 – Kissé mérgező a daveloni zuhé. Lerágja a bőrt a csontodról.

Megborzongtam, majd én is körülkémleltem. Nem szerettem volna megvárni, míg elér minket egy kiadós, savas esővel egyenrangú vihar. Drew időközben ismét megindult, én pedig nem győztem kapkodni a lábam. Nagyjából tíz percig gyalogoltunk, amikor Drew felkiáltott.

 – Itt van! – Az említett irányba néztem, ahol egy hatalmas fatáblát vettem észre. Nagyjából két méter széles és ugyanilyen magas fadarab állt két kóró között, messziről úgy látszott, mintha térképet véstek volna rá. Amint közelebbről is szemügyre vettem, már láttam, hogy nem térképet, hanem torz koboldfejeket karcoltak bele.

 – Itt vagyunk? Ez az a hely, ahol találkozni fogunk a kobolddal? – kérdeztem reménykedve, mire Drew bólintott, majd az eget kezdte el kémlelni. Aggodalmas arckifejezéséből azt olvastam ki, hogy jobban szeretne biztonságosabb helyen találkozni ezzel a hírszerzővel.

 – Remélem, nem ment már el. Nem kis összeget fizettem neki, hogy megkeresse Lucast, és még legalább ennyivel tartozom neki.

 – Lehet, hogy fél az esőtől. Mi van, ha ide sem jön?

 – A koboldoknak nem árt. Olyan vastag a bőrük, hogy alig van fegyver, ami megsebzi őket.

Lucasra és a nemes koboldra gondoltam, amelyik megtámadott az első szökésem alakalmával. Lucas apró tőre nem ütközött különösebb akadályokba, könnyedén végzett a szörnyeteggel.

Leültem a fatábla elé, és magamra igazítottam a köpönyeget. Drew idegesen járkál előttem fel-alá, miközben érthetetlenül dünnyögött az orra alatt. Utoljára akkor láttam ennyire aggódni, amikor Lucas eltűnt fél napra, és Angela elbájolta. Láttam rajta, hogy perceken belül megtörik, és elkezdi verni a fejét valami keménybe, de akkor valami koppant mögöttem. Mindketten a faragott táblára pillantottunk, majd körülnéztünk.

 – Ez mi volt? – néztem Drew-ra tanácstalanul, de ő sem volt okosabb, mint én. Egy percig még keresgéltük a hang forrását, amikor egy mély, kellemes hang felnevetett nem messze tőlünk. Drew arca elsötétült, és az övéhez nyúlt, majd előkapott egy hosszú, Lucaséhoz hasonló ezüsttőrt. A nevetés lassan halkulni kezdett, majd teljesen elhallgatott.

 – Nyugodtan elteheted, kicsi tündér. Meg se tudnál sebezni vele.

A hang valahonnan a közelből jött, de a sűrű fekete köd miatt nem láttam semmit. Drew fülelt, próbálta bemérni a pasast.

 – Kihez van szerencsém?

 – Nem szeretem, ha megvárakoztatnak. Tudod, mióta várok rád? Nem ezt beszéltünk meg!

A hang tulajdonosa olyan gyorsan váltott hangnemet, hogy hirtelen fel sem fogtam a helyzet komolyságát. Drew megszorította a fegyverét, majd védelmezően elém állt. Én még mindig a földön ültem, és meg sem mertem szólalni.

 – Ha régóta itt vagy, akkor miért nem jöttél ide? Mi sem most érkeztünk! – kiáltott a távolba, mire a válasz ismét egy kacagás volt. Kezdett elegem lenni ebből a játékból, de mielőtt megszólalhattam volna, az idegen megjelent közvetlenül előttünk. Drew rászegezte a fegyvert, szabad kezével pedig intett, hogy maradjak a földön.

 – Azt csinálok, amit akarok! – csattant fel az idegen, de nem jött közelebb.

 – Nincs most erre időm! Mondd el, hol van Lucas, és megkapod a pénzedet! – sürgette Drew, de a kobold nem válaszolt. Szerettem volna szemügyre venni, de Drew miatt csak a lábát láttam, és a fiú igyekezett minél jobban eltakarni.

 – Nem tudom, megéri-e nekem ez az üzlet – kezdett panaszkodni a kobold, mire a fiú felhördült.

 – Rengeteget fizettem neked!

 – Álljon meg a menet, kicsi tündér! Te csak ültél otthon, és vártad, hogy más elvégezze a piszkos munkát, szóval ha jót akarsz, válogasd meg a szavaidat!

Drew akkorát nyelt, hogy még én is hallottam. Visszafogta magát, és leeresztette a tőrt, majd alig láthatóan felém nyújtotta. Elvettem tőle a fegyvert, majd kíváncsian vártam, mit lesz a következő lépése.

 – Mit akarsz tőlem? Szeretném, ha ez a beszélgetés minél rövidebb és tartalmasabb lenne.

 – Félsz az esőtől, mi? Szánalmas tündérek! Gaveron és Semiram gyermekeinek még a daveloni eső is árt!

 – Folytathatnánk a beszélgetést? – morgott tovább Drew, mire a kobold tett egy lépést felénk.

 – Majd akkor, ha bemutattál az ember barátodnak.

Elkerekedett a szemem, de meg mertem volna esküdni rá, hogy Drew-nak is. A kobold ismét felnevetett, majd nem törődve a tiltakozásával arrébb lökte a fiút, és leguggolt elém. A kobold meglepően emberi volt. Hosszú, fekete haja a hátát verte, sárga szemei szinte világítottak. Még guggolva is látszott rajta, milyen magas. Drew-t majdnem két fejjel lehagyta. A külseje ettől függetlenül átlagos volt. Hasonló ruhákban járt, mint a gaveroni lakosok, csak csupa feketében, a teste alapján akár embernek is nézhettem volna. Egyedül hegyes fülei árulkodtak arról, hogy nem hétköznapi férfival van dolgom.

 – Egy pici ember egy kicsit tündérrel. Ki véd meg kit? Látom, fel vagy fegyverkezve. – Az ezüsttőrre bökött, mire én határozott mozdulattal a torkának szegeztem azt. A kobold pár másodpercig némán meredt rám, majd mosolyra görbült a szája.

 – Viccesek az emberek.

Drew mérgesen ragadta meg a vállát, majd felrántotta a földről, és nekinyomta a fatáblának. Én is felpattantam a helyemről, majd a kobold oldalához tartottam a kést, és igyekeztem olyan komoly fejet vágni, amilyet csak tudtam.

 – Biztos, hogy ő kell nekünk, Drew? Rohadt idegesítő!

 – Gyerünk, Roy! Beszélj! Hol van Lucas?!

 – Nem kell így köpködni, tündérke! Ereszd el az ingem, vagy menten kitépem a szárnyaidat!

Drew-t nem ijesztette meg a fenyegetés. A kobold, úgy tűnt, nagyon élvezi ezt a játékot, egyre szélesebb mosoly terült el az arcán.

 – Hol van Lucas?!

Az ég ismét óriásit csattant, én pedig aggódva pillantottam Drew-ra. A Roynak nevezett kobold hangosan felkacagott, majd lehámozta magáról Drew kezét.

 – Talán egy olyan helyen kellene folytatnunk a beszélgetést, ami kevésbé… hm… veszélyes.

Összenéztünk Drew-val, de nem szóltunk semmit. Roy intett, hogy kövessük, majd megindult anélkül, hogy hátranézett volna. Normális esetben Drew valószínűleg nem ment volna utána, de most nem engedhette meg magának ezt a luxust. Némán követte Royt, miközben a fogait csikorgatta.

Én zártam a sort. Roy elöl baktatott, Drew haladt utána, én pedig követtem a két fiút. Őszintén szólva Royra inkább a férfi jelző illett volna, tekintve, hogy már a harmincas éveit taposhatta. Drew mellette kölyöknek tűnt, én pedig egy kislánynak.

 – Nincs messze, emberke! – kiáltott Roy. Talán meghallotta a hangos szuszogásom. Kissé elfáradtam, és ez a büdös levegő se segített túl sokat rajtam. Drew aggódva pillantott hátra, majd megvárta, míg beérem, és megragadta a karom.

 – Jól vagy?

 – Semmi gond – vágtam rá.

Rövidesen oszlani kezdett a fekete köd, és végre messzebbre láttam, mint egy-két méter. Roy elégedetten csapta össze a tenyerét, majd felénk fordult.

 – Itt is volnánk. Remélem, megfelel a gaveroni szépfiúnak és a pici emberkének! – Roy úgy magyarázott, mintha ott se lettünk volna. Nem szóltunk egy szót sem, csak követtük egy apró kőkunyhóhoz. A kicsi ház mellett egy kút állt, de már félig leomlott a fala. Roy berúgta a kunyhó faajtaját, majd intett.

 – Felőlem kint is maradhattok, de mindjárt leszakad az ég.

Drew-val egyszerre mozdultunk, és követtük Royt. A házikó jóval tágasabbnak tűnt belülről, mint kívülről, bár nem sok bútor kapott helyet. Egy ócska kandallót építettek ki az egyik sarkába, amellett pedig néhány fa hevert a padlón. Egy kétszemélyes asztalt toltak a másik sarokba két székkel, nem messze tőle pedig egy Lucaséhoz hasonló pad árválkodott a fal mellett. Drew körül sem nézett, örült, hogy már nem kell a kinti időtől tartania.

 – Térjünk át az üzletre, Roy.

 – Ülj le, tündérke! Pici lány, te foglalj helyet a padon! Nem szeretem, ha a vendégeim álldogálnak, miközben komoly dolgokról van szó.

Mindketten eleget tettünk a kérésnek, ezt Roy elégedett mosollyal nyugtázta.

 – Lucasról sikerült jó néhány dolgot megtudnom. Nem említetted, hogy miért fogták el.

Roy hangja ismét megváltozott. Arcán már nyoma sem volt a korábbi mosolynak. Drew nem válaszolt, csak megvonta a vállát.

 – Nem szeretem, amikor elhallgatnak előlem olyan információkat, mint egy ember rejtegetése! Nem csoda, hogy ki akarják végezni!

 – Ne csinálj úgy, mintha nagyon szabálytisztelő lennél, Roy. Ha így lenne, már rég éhen vesztél volna.

 – Ez nem rád tartozik.

 – Ahogy Lucas bűne sem. Azt kértem, derítsd ki, hol tartják fogva Lucast. Nem vagyok kíváncsi a véleményedre!

Roy morgott egy sort, de végül megadta magát. Én meg sem mozdultam a padon, úgy figyeltem a két fiút.

 – Lucas közelebb van, mint hinnéd. Davelonban tartják fogva, az erődben.

Drew felpattant, majd rácsapott az asztalra. A szemei szikrákat szórtak, azt hittem, ott helyben neki esik Roynak.

 – Húzod az időt, fejvadász?! Mit akarsz, miért nem tudtad ezzel kezdeni?!

 – Nyugalom, tündérke! A kivégzést csak holnap tartják! Nem kell itt köpködni!

 – Én nem köpködöm!

 – Már tiszta nyál vagyok.

Drew nyelt egyet, majd visszaült a helyére. Én viszont felpattantam, és dühösen Royhoz léptem.

 – Nincs időnk erre a hülyeségre! Megkapod a pénzed, szóval nyögd ki végre, mit akarsz!

 – A pici lánynak is van hangja? Nem nagyon hallattad eddig!

 – Mondd már! – sürgettem, mire Roy széttárta a kezét.

 – Nekem nem pénz kell. Van elég már, viszont az információ… Abból sohasem elég. Érdekelt, hogyan volt képes Lucas ennyi ideig titkolózni az emberről… Kiderült, hogy volt segítsége is. Két tündér, Drew és Angela.

Drew arca megfeszült Angela nevének hallatán. Roy élvezettel figyelte a reakcióját.

 – Aztán azon kezdtem el tanakodni, hogy lehetséges, hogy egy ilyen bűn után még ennyi ideig életben hagyták Lucast. Tudjátok, mire jöttem rá? Lucas valami olyan posztot tölthet be, ami miatt nem végezhetnek vele egykettőre. Igazam van?

Roy Drew arcát fürkészte, de a szőke csak értetlenül bámult rá. Örültem, hogy Roy figyelmét nem én kötöttem le, mert elég lett volna egy pillantás, és mindent leolvasott volna a képemről.

 – Fogalmam sincs, miről beszélsz.

 – Ez nagy kár. Végül is, most már mindegy. Mit akartok ezek után tenni?

 – Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, hogy elárulok neked bármit is? Itt van a pénzed, nem kell több segítség tőled!

Drew egy apró erszényt vágott az asztalra. Roy érdeklődve figyelte a fekete erszényt, majd rántott egyet a vállán.

 – Egyedül nem mentek semmire. Nem tudjátok, milyen az a hely. Még az irányt sem ismeritek! Ebben a ködben az is csoda lenne, ha az átjáróig eltalálnátok!

 – Akkor sem kell egy kobold segítsége! Ismerlek, Roy! Hallottam, milyen fejvadász is vagy te! Gondolkodás nélkül elárulsz másokat, kihasználod az informátoraidat, és mindenből pénzt csinálsz! Nem hagyom, hogy hátba szúrj!

 – Gondolkozz már! Szerinted merő jóindulatból ajánlottam fel a segítségem? Így van, első az üzlet. Egyezzünk meg! Lucas fontos pozíciót tölt be, és ehhez iratok szükségesek. Hozd el nekem őket, én pedig a szavamat adom, hogy segítek kihozni Lucast a börtönből!

Leplezetlen lelkesedéssel fordultam Drew felé, de a fiú csak megrázta a fejét. Dühösen fújtatott, de lenyelte a mérgét.

 – Nem.

 – Drew, gondold át! – kérleltem, hátha rám jobban hallgat, mint Royra.

 – Azt mondtam, nem!

 – Esélytelen, hogy időben megtaláljuk!

 – Nem tudok semmilyen papírokról! Nincs semmiféle különleges pozíció! Lucas nem tagja semmilyen… akárminek!

Roy nem válaszolt, csak felállt, és kiment a házból. Drew tanácstalanul nézett maga elé, én pedig kihasználtam a kínálkozó alkalmat. Megígértem Lucasnak, hogy egy szót sem szólok, de már nem volt visszaút.

 – Drew, el kell fogadnod Roy ajánlatát!

 – Eszemben sincs! Nincs semmilyen papír, nem tudom, miről beszél!

 – Drew, nagyon figyelj! – kezdtem hadarni, de a tekintetemmel végig a bejáratot pásztáztam. – Roy igazat mondott. Lucas tényleg fontos szerepet tölt be, és erről biztos megvannak az iratai.

 – Mit mondtál?

 – Lucasnak már nincs szüksége azokra a papírokra… Csak add oda Roynak, és minden megoldódik!

Drew nem akart hinni a fülének. Csak hápogott, majd megrázta a fejét.

 – Ezzel akkor sincs semmi megoldva!

 – Miért ne lenne?! – A hangom elcsuklott a mondat végén, és rögtön elszégyelltem magam. Úgy hisztiztem, mint egy éretlen kislány.

 – Ez nem így működik, Alex!

 – Itt semmi sem úgy működik, mint kellene! Egyszer az életben hallgass rám, és add oda Roynak az iratokat!

 – Ha Lucas benne is van valamiben, nem veszélyes odaadni egy ilyen lénynek ezeket a papírokat?

 – Kit védesz, Drew? Lucast, vagy azokat, akik ki akarják nyírni?

A fiú elfojtott egy kiáltást, majd ökölbe szorította a kezét. Magában jó párszor átgondolhatta a dolgot, mert úgy ráncolta a homlokát, hogy egy percig azt hittem, úgy marad a feje. Az elmélkedésből Roy szakította ki, aki időközben visszatért, és nem volt éppen rózsás kedvében.

 – Megint leomlott. Mindig leomlik. Az eső miatt sohasem végzek vele!

 – Fogalmam sincs, miről beszélsz – jegyeztem meg, de nem felelt, ehelyett Drew felé fordult, és karba tette a kezét.

 – Mi legyen, tündérke? Megkapom az iratokat, vagy a törvényszegő barátodat hagyjuk meg a farkasoknak?

Drew mérgesen vicsorított, majd fújtatni kezdett, Feszültem vártam a válaszát, és reménykedtem benne, hogy hallgatni fog rám.

 – Megkaphatod a papírokat, de most azonnal elviszel Lucashoz, és segítesz kiszabadítani!

 – Csak lassan, barátom! Segítek, de csak akkor, ha már a kezemben vannak a papírok!

Drew és én egyszerre morrantunk fel. A szőke srác elkapta Roy ingét, és immáron másodjára rángatta meg a fejvadászt.

 – Nincs erre időnk!

 – Nos, nincs szükségem mindkettőtökre Lucas kiszabadításához. Amíg egyikőtök elmegy az iratokért, a másik eljön velem a börtönhöz…

Drew felkiáltott, majd nekivágta Royt az asztalnak.

 – Tudom, mire megy ki a játék! Nem hagyom itt veled Alexet!

 – Akkor hozza el ő az iratokat – válaszolt szenvtelenül Roy. Drew mérgesen felhorkantott.

 – Majd hagyom, hogy egyedül mászkáljon Davelonban! Még mit nem!

Tökéletesen megértettem a helyzetem. Ha itt maradok Royjal, semmi garancia nincs rá, hogy nem fog bántani, viszont ha én megyek a papírokért, szinte teljesen biztos, hogy valakivel összetalálkozom, és nem tudok majd értelmes magyarázatot adni arra, hogy ki vagyok. Ha viszont Drew-val együtt maradok, kifutunk az időből. Ennél lehetetlenebb helyzetbe aligha kerülhettünk volna.

 – Rajtad áll, pici lány! Lucas miattad került börtönbe, és tőled függ, hogy lesz-e elég időnk kiszabadítani – jegyezte meg Roy, mire Drew bevert neki egyet. A kobold meg se rezzent, a szája sarkában már megint ott bujkált egy mosoly.

 – Alex, ne hallgass rá! Ki akar használni!

 – Ugyan már! Mondtam neked, hogy információra lenne leginkább szükségem, nem pénzre, vagy egy gyenge emberre. Hozd el a papírokat, és találkozzunk a Tündérek Tavánál. Én viszem a lányt és Lucast. Amolyan csere lesz. Nem izgalmas? – nézett rám a sárga szemeivel Roy, mire vágtam egy grimaszt. Drew már éppen ellenkezett volna, de félbeszakítottam.

 – Legyen. Drew elhozza a papírokat, én pedig veled megyek, és kihozzuk Lucast a börtönből. Remélem, elégedett vagy.

 – Nekem nem tetszik a terv! – engedte el Drew a fejvadászt, majd odalépett mellém. Láttam a szemében a féltést, de nem hagyhattam magam. Most még meggyőzhettem. Túlságosan féltette Lucast, és bár törődött velem, a barátja élete volt számára a legfontosabb.

 – Nem lesz semmi baj. Nem hagyom magam rászedni, és túl fontosak azok az iratok ahhoz, hogy elszalassza őket – súgtam a fiúnak, mire Drew elhúzta a száját.

 – Sosem szabad megbízni egy koboldban. Szörnyű népség – nyomta meg a második mondatot annyira, hogy Roy is hallja. A fejvadász vágott egy grimaszt, majd a bejáratra mutatott.

 – Én a helyedben indulnék, tündérke. Elállt az eső, de ma még lesz egy kiadós vihar, és nem hiszem, hogy a puha bőröd sokáig bírná a strapát.

Drew kinézett az ajtón, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy valóban elállt az eső, megfordult, és végigmért. Hosszasan bámult, majd odalépett hozzám, és felhúzta a fehér ingemet, hogy szemügyre vegye az övtartómat. Belehúzta a barna szíját, majd közelebb hajolt, és a fülembe súgott.

 – Hova tetted a tőrt?

Lehajoltam, és kihúztam a cipőm szárából a kést. Drew megforgatta párszor, majd belecsúsztatta a barna öv egyik tartójába.

 – Ha csak rád néz, kapd elő, és szúrd a szemébe! – motyogta a fiú.

 – Ez azért már túlzás!

 – Komolyan mondom!

 – Én is. Drew, ugye tudod, hogy Angela is veszélyben van? – suttogtam, hogy Roy véletlenül se hallja meg.

 – Tudom. El kell rejtenem őt, amíg véget nem ér ez az egész.

 – Roy nem véletlenül emlegette. Ne hagyd egyedül! Nem akarom, hogy vele zsaroljon téged!

Drew alig láthatóan elpirult, de nem ellenkezett.

 – Egy gyanús mozdulat, és elintézed, értve vagyok?

Bólintottam, mire Drew szorosan megölelt, és az ajtóhoz lépett. Gyilkos pillantást vetett Royra, aki továbbra sem zavartatta magát, majd kilépett az ajtón, és elindult az átjáró felé. Amint eltűnt a szemem elől, szorongás tört rám. Royjal kettesben maradni nem töltött el túl sok kellemes érzéssel.

 – Na, pici lány, egyedül maradtunk. Van kedved ismerkedni?

 – Nincs! – vágtam rá, majd odaoldalaztam a padhoz. Roy nem vette zokon a visszautasítást, helyette csak megvonta a vállát, és ásított egy nagyot.

 – Az az én helyem. Szeretnék egyet aludni, szóval ülj máshová! – hessegetett el, mire én mérgesen az asztalra csaptam.

 – Mennünk kell! Megígérted, hogy…

 – Csak nem képzeled, hogy fényes nappal berontok a daveloni erődbe? Majd később, ha leszállt az éj… Amúgy meg nemsokára ismét esőzés lesz, oda se érnénk azelőtt, hogy elolvadna a bőröd.

Tiltakozni szerettem volna, de nem láttam értelmét. Pufogva ültem az asztalhoz, majd ráhajtottam a kezemre a fejem. Nem éreztem magam álmosnak, így csak unottan heverésztem. Roy szinte azonnal elaludt, a horkolása betöltötte az egész házat. Végül én is rákényszerítettem magam, hogy legalább egy kicsit aludjak, de amint elszundítottam, már meg is jelent Lucas, és dühösen méregetett.