1-5. fejezet

1. fejezet

Üdv, kedves idegen!

Minden akkor kezdődött, amikor sértődötten megint kiszöktem az erdőbe. Máskor is előfordult már, hogy kisebb látogatást tettem a villa melletti rengetegben, hiszen itt tudtam a legjobban megnyugodni, ez számított a világ legbékésebb helyének. Ki gondolta volna, hogy valami olyat fedezek fel, ami ennyire megváltoztat? Egy szempillantás alatt kerültem egyik helyről a másikra, és még csak fel sem fogtam, mekkora bajban vagyok. Leginkább egy éretlen és hisztis kölyökre hasonlítottam. Talán jót is tett nekem ez a kiruccanás, mert a jellemfejlődés, amin végigmentem, leírhatatlanul gyorsan zajlott. Most így visszagondolva… úgy viselkedtem, mint egy idióta.

Alex Walter vagyok, tizenhét éves gimnazista, süteménybolond, és egy milliomos apuka milliomos lánya. Idősebb lánya… Ha az embernek ezrek vannak a bankkártyáján, könnyen elszállhat az agya – kivéve, ha az anyja meghatározó személyiség, ő maga pedig nem híve az anyagi javaknak. Szerencsére volt egy kis józan eszem, ami nagyon fontos ebben a családban, mivel a húgom teljesen az ellentétem, az apám pedig nem hajlandó elárulni, hogy valójában mivel is keresi ezeket a gigantikus összegeket. Ebből a helyzetből indult a kalandom is.

A napirend szinte mindig ugyanaz. A vacsoránál mind együtt eszünk, és szóba kerül valami fontosnak tűnő gazdasági vagy politikai kérdés, ami sem engem, sem pedig a húgomat nem érdekli. Persze ilyenkor jön a terelés, és Anna, a három évvel fiatalabb húgicám megkísérel kisírni valamit a szüleinktől, ami elől mindketten próbálnak kitérni. Ekkor én dobom be magam, és apának szegezem a kérdést: miért is nem engedhetjük meg magunknak? Mivel is foglalkozol pontosan? Ezzel szépen, lassan veszekedés alakul ki… Néha gyorsan lerendezzük, általában akkor, amikor anya kiborul, és mindenkit elküld az asztaltól. Viszont előfordult már olyan is, hogy csatatérré változott az ebédlő, én pedig azon kaptam magam, hogy az erdőbe tartok.

Az erdőbe nincs belépőkártyám, ezt pedig egy három méteres fal is tanúsíthatja, amivel elkerítették a nyugalom paradicsomát. Ez soha sem jelentett akadályt. Ha menekülésre került sor, mindig feltaláltam magam, és hála a katonai kiképzésnek a testnevelésórákon, úgy másztam meg ezeket a falakat, hogy Pókember is megirigyelhette volna.

Eszembe se jutott, hogy elég lesz ennyi, és egy perc alatt minden széthullik.

És itt térünk vissza a történet elejéhez. Kísérd végig életem legnagyobb baklövését, és nézd, hogy mentem meg saját magam egy keserves rémálomból.

– Jól van, tartsd meg magadnak a véleményedet! Nem is érdekelsz! – Mielőtt reagálhattak volna hihetetlenül bunkó viselkedésemre, kicsörtettem az udvarra.

Utáltam ezt a hatalmas villát, a kertet, az egész telket, még az úszómedencét is, ami a villa mögött hatalmas területet foglalt el a kertből. Gyűlöltem itt élni. Ki nem állhattam azokat a dolgokat, amiért a többiek azt mondták rám: sznob. Mindent megtettem azért, hogy sose váljak olyan emberré, mint a tévében mutogatott, beképzelt celebek elkényeztetett gyerekei. Mikor valaki rám nézett, egyből a hatalmas ház, a luxuskocsik és a rengeteg pénz jutott eszébe.

Ezért is könnyebbültem meg, mikor végre, három éve, gimnáziumba kerültem. Tiszta lappal kezdhettem mindent, és esélyem nyílt arra, hogy ne csak a pénzes bigét lássák bennem az emberek. Új lehetőség nyílt számomra, végre megismertem egy normális társaságot. Azonban egyik barátom sem járt még nálunk, és ennek apa az oka. Nem akartam kitenni magam ugyanannak, mint a régi iskolában. Én is ugyanolyan átlagos kölyök akartam lenni, mint bármelyik osztálytársam. Ezt könnyen orvosolhattuk volna azzal, hogy szerényebben élünk, de nekünk luxusvilla kellett. Magyarázatot akartam, de amikor rákérdeztem, hogy „Mégis, fater, mivel keresed a pénzed?”, újabb veszekedést szítottam. Annak ellenére, hogy apa sose mondott el semmit, én akkor sem hittem, hogy illegális dolgokba belement volna. Ennyire nem fordulhatott ki önmagából az én apám, a becsület lovagja!

Ez már egy többször lejátszott meccs. Nem is számított, hiszen már megint itt terpeszkedett előttem a fal, és már megint másztam, hogy eltűnjek innen jó messzire.

Rég besötétedett, mikor veszekedni kezdtünk, de szerencsére az ilyen pillanatokra is felkészültem. Nem messze a faltól megjelöltem egy kissé beteges, odvas fát piros festékkel. Amolyan titkos kamrának számított, amiben könnyedén elrejtettem néhány erdőjáráshoz szükséges holmit. Mivel csak úgy kirohantam, mindenféle gondolkodás nélkül, még egy pulóvert is elfelejtettem magamra kapni. Csupán egy rövid farmernadrágot, egy vékony felsőt és egy kissé szakadt tornacipőt viseltem. Már fújt a szél, így elkelt volna egy pulcsi.

Pontosan ezért kellett nekem egy dugihely. A lyukba korábban egy szürke melegítőfelsőt és egy elemlámpát rejtettem. Kikotortam a cuccaim, majd felkaptam a felsőt, és ellenőriztem az elemeket. Az elemlámpa néha elfelejtett felgyúlni, mikor felkapcsoltam, de szerencsére néhány határozott ütés megadta a kezdőlökést. Most is ez történt, és mikor végre normálisan világított, megindultam az erdő közepe felé. Egy ösvényt már alaposan kitapostam, azt kellett követnem. Esélytelennek tartottam, hogy eltévedjek.

Sokáig sétáltam, de irtó lassan, mivel a sötétben nehezebben kerültem ki a gyökereket és az ágakat. Néhány gally kis híján a szemem is kiszúrta, de apró vágásokon kívül semmilyen komoly sebet nem ejtettek rajtam. Ez jár annak, aki képtelen máshol lehiggadni. Nappal ez a táv körülbelül hat-hét percbe telt, de a sötétben negyedórába került ez a kis séta. Mikor végre megérkeztem, megkönnyebbülve mértem végig a kedvenc helyemet.

Az erdő csak egy fákkal és bokrokkal teli rengeteg, mégis úgy vonzott magához, mintha az életem függne tőle. Itt voltam a világ legbékésebb pagonyában a valaha látott legnagyobb fával. Senkivel nem kellett megosztanom az én titkos központom. A tölgyfa hatalmas, óriási ágai mintha égig értek volna. Egy akkora lánynak, mint nekem, a földről nézve szürreálisan nagynak hatott. Ha az erdő közepén lett volna, már maga lett volna a csoda, de örültem, hogy nem egy tündérmesében vagyok. Ha az ember nem marad a realitás talaján, könnyen elveszti az ítélőképességét.

A lámpám végén lógott egy kisebb madzag, amibe bele tudtam dugni a csuklóm. Így zavartalanul tudtam mászni, nem kellett még a lámpát is tartanom. Aztán már csak egy kis nekifutásra volt szükség, hogy felkapaszkodjak a fára. Nehezen, de feltornáztam magam. Most is megköszöntem Clampton edzőnek azt a végtelenül sok kínzást, amivel szadista hajlamait élte ki minden egyes testnevelésórán. Egyszer az életben legalább hasznát vettem.

Pár perc múlva elértem a kedvenc ágamat. Mintha csakis azért nőtt volna, hogy én kényelmesen heverésszek rajta. Pont elég vastag, elég hosszú, és kiválóan belepasszoltam. Igen, ez röhejesen hangzik, de totálisan belepasszoltam! Akár egy békeszigeten, itt a másodperc törtrésze alatt elszállt minden haragom. Pár perc alatt sikerült teljesen lehiggadnom, és már arra is készen álltam, hogy visszainduljak, amikor hatalmasat dörrent az ég. Ha valamit nem akartam, hát elázni biztosan nem. Ijedten kezdtem el mászni, hogy gyorsan visszamehessek a házba. Alig sikerült a kapucnit a fejemre húznom, már potyogtak is a hatalmas esőcseppek. Mászás közben néhány helyen lehorzsoltam a lábamról a bőrt, de ami ezután következett, az minden képzeletet felülmúlt.

Ahogy esett az eső, és nedvesedtek az én dolgom is úgy nehezedett. Legnagyobb bánatomra olyan magasra kúsztam, és ahonnan lehetetlennek tűnt lejönni. Nagyon óvatosan ereszkedtem, hogy meg ne csússzak, végül mégis bekövetkezett a baj. A lábammal megcsúszott a nedves törzsön, aztán kezem is feladta a szolgálatot. Csúszni kezdtem, majd zuhanni. Pontosan nem is tudom, mi történt, csak azon kaptam magam, hogy az egyik lábam beszorult két ág közé, én pedig nagyjából másfél méterrel a föld felett lógtam. Nem emlékszem, hogy valaha is lettem volna ilyen kegyetlenül kínos és egyben vicces pózban. Amilyen gyorsan csak lehetett, feltornáztam magam, kiszabadítottam a csapdába esett végtagom, majd leugrottam.

A lámpám szerencsétlenségemre eltűnt. Mivel sehol sem találtam meg, valamerre el kellett indulnom. A sötétben tapogatózva nem tudtam, melyik a jó irány, de reménykedtem benne, hogy azon az ösvényen indulok el, amelyiken idejutottam. Az eső egyre erősebben esett, a szél az arcomba csapott, én pedig semmit sem láttam. Kerestem valami ismerőset, egy megszokott bokrot vagy fát, de nem tudtam eldönteni, hogy a megfelelő helyen járok-e vagy sem.

Csak akkor estem kétségbe, amikor a kitaposott út vége nem a falhoz vezetett, hanem egy baromi nagy tóhoz. A vízfüggönytől nem láttam rendesen, így rövid bénázást követően egyszer csak megmártóztam a hideg vízben. Bár már nem is érdekelt. Totál eláztam, a tó vize már meg se kottyant, kifejezetten kellemesebb volt a víz mint maga az eső.

Viszont túl gyorsan mélyült, mire egyet pillantottam, eltűnt a lábam alól a homok. Bár az úszással sosem gyűlt meg a bajom, ettől még én is megijedtem. Csapkodtam, szenvedtem, aztán a másodperc törtrésze alatt összeszedtem magam, és kifelé indultam. Mikor végre kiértem, belezuhantam a sárba, és kiköptem egy nagy adag vizet. Szaporán vettem a levegőt, de nem a víztől, inkább a sokktól. Körülnézni sem maradt energiám, csak feküdtem a hátamon, és próbáltam összeszedni magam.

Mikor végre egyenletesen lélegeztem és egy kicsit megnyugodtam, már csak csöpögött, de én még mindig a sárban fetrengtem, mint egy idióta. Feltápászkodtam, letöröltem az arcomról a mocsok egy részét, majd megpróbáltam kitalálni, hol is vagyok. Az ösvényt hiába kerestem, sehol sem találtam, viszont egy kisebb barlangot valahogyan sikerült kiszúrnom. Kezdett az egész nagyon röhejes lenni, viszont mivel más választásom nemigen akadt, behúzódtam oda a szemerkélő eső elől.

Néhány fadarab és ág hevert a barlang belsejében, és kis tapogatózás után találtam pár kődarabot is. Soha ekkorát nem nevettem magamban, de a kíváncsiság felülkerekedett rajtam. Reménykedtem, hogy nemcsak a hülye filmekben válik be ez a tűzgyújtásos trükk, és legalább egyvalami sikerül a nap folyamán, ha már eddig mindent elpuskáztam. Elkezdtem összeütni a köveket, és láss csodát, szikrák pattantak a földre! Nem tudtam visszatartani a feltörő nevetésem. Egymásra pakoltam az ágakat, majd kissé ügyetlenül, de meggyújtottam őket. A meleg tűz mellett még az is elviselhetőnek tűnt, hogy a hajam égnek állt a ragacsos sártól. Gyorsan lekaptam magamról a nedves felsőmet és a cipőmet, de ez édeskevésnek tűnt ahhoz, hogy megszáradjak. Időközben elállt az eső, és tudtam, hogy amíg nem kezd el pirkadni, tuti nem találok haza.

Fa hiányában a lángok hamar kialudtak, én pedig visszahúztam a nyirkos ruháimat. Nem sok kellett ahhoz, hogy elnyomjon az álom, bár mi tagadás, vacogtam, és több horrorfilm jelenet is lejátszódott bennem.

Mikor reggel felébredtem, már nem az eső fogadott, hanem a napsugarak, amik úgy melengették az arcomat, mintha csak egy forró, júliusi reggel lett volna. A fény miatt nehezen nyitottam ki a szemem, kellett pár másodperc, hogy megszokjam a nagy világosságot. A nap sugarai megszárították a földet, egyedül én tűntem viharvertnek. Fel akartam kelni, hogy végre hazamehessek, de zaj ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy nem a képzeletem játszadozik velem, habár ez sem lett volna meglepő, tekintve a tegnapi úszkálást a tóban.

A szívem természetellenesen gyorsan vert, és már láttam lelki szemeim előtt, ahogyan apa megjelenik, én pedig életem végéig a büntetésem töltöm a szobámban, a modern technika eszközeitől megvonva. Elkeseredésben azt sem tudtam, mit tegyek. Tettessem, hogy alszom, vagy ugorjak ki a barlangból és közöljem vele, hogy semmi bajom? Végül is az első verzió nyert, mert mire léphettem volna, már beléptek a menedékembe. Nem mertem kinyitni a szemem, csak némán feküdtem, és imádkoztam, hogy ne kapjak szobafogságot. Már készültem a védőbeszéddel, és vártam a pillanatot, amikor apa ideges rám kiált, de semmi sem történt.

– Mégiscsak igazat mondott a Tölgy.

Le mertem volna fogadni, hogy ez nem a fater. Azonban mielőtt felkelhettem és megnézhettem volna, hogy kihez van szerencsém, az idegen dobbantott egyet a lábával.

– Tudom, hogy nem alszol.

Ennél a kijelentésnél úgy megijedtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Hatalmasat nyeltem, majd felültem. Megfordulni továbbra sem mertem, és annyira égett minden porcikám, hogy a nyirkos ruhák már egyáltalán nem zavartak.

Nagyjából fél percig ültem háttal neki, mikor végre erőt vettem magamon, és megfordultam. Két barna csizmát és fekete nadrágot láttam. Nem volt merszem feljebb nézni. Nem is kellett. Az idegen olyan sebesen guggolt le, hogy még hátrahőkölni se maradt időm. Először csak annyit tudtam kivenni, hogy zöld szeme van. Aztán szépen továbbsiklott a tekintetem, és végre tudatosult bennem, hogy egy barna hajú, meglehetősen helyes, ámde kissé bamba képű srác van előttem. Az utóbbi jellemzés valószínűleg rám is illett, tekintve az érdekes szituációt.

Végül megint ő szólalt meg.

– Mit keresel itt?

Szerencsére a döbbenetem már eltűnt annyira, hogy felelni tudjak erre az egyszerű kérdésre. Kihúztam magam, mintha cseppet sem zavarna az arcunk között lévő alig öt centi távolság. Csak úgy mellékesen: még mindig a földön ültem, ő meg guggolt. Micsoda elegáns társalgás.

– Eltévedtem. Aztán az eső miatt itt aludtam.

Többet nem akartam elmondani neki, mivel be nem mutatkozott, fel sem segített földről, még köszönni se köszönt. Ezek után legyen hálás, hogy hozzá szóltam.

A válaszom végre eltüntette érzelemmentes arckifejezését, helyette komoran és homlokráncolva vizsgált tovább. Még közelebb hajolt hozzám, kínosan közel, de nem úgy tűnt, hogy zavarban lenne. Ráadásként a mutatóujjával pofátlanul homlokon is bökött. Elgondolkoztam egy pillanatra: vajon ha megütöm, akkor is ilyen furcsán bámul majd?

Ezt már nem tudtam letesztelni, mert felállt, majd karba tette a kezeit.

– Neked nem kellene itt lenned. Egy ilyen lány nem kerülhetne ide.

– Tudom, tudom. Az apám is folyton azt mondja, hogy ne menjek az erdőbe, mert ki tudja, milyen beteg fazonok járkálnak itt… Hát, most az egyszer egyetértek vele!

A sértésem egy cseppet sem idegesítette, szerintem fel sem fogta. Csak nézett tovább, én pedig nem értettem, miért is ülök még mindig itt vele a tök hideg földön, ahelyett, hogy itt hagynám. Lassan feltápászkodtam, majd intettem neki.

– Bocs a kellemetlenségért, de mennem kell. Otthon icipici cafatokra darabolnak fel, majd minden egyes cafatra bilincset vernek, és életem végéig be leszek zárva. Minél előbb elkezdem, annál gyorsabban szokom meg.

El akartam sétálni mellette, de megfogta a csuklómat, majd egy mozdulattal ismét maga elé rántott. Az erőszakossága feldühített, és már készültem, hogy a szabad bal kezemmel megütöm, de azt is elkapta. Nem számítottam rá, hogy ennyire gyors.

– Fogalmad sincs, hova kerültél.

Ha tévéztem volna, valószínűleg egyből fölnevetek ezen az idétlen fenyegetésen, de most csak nyeltem egyet. Viszont a nyelvemnek nem tudtam parancsolni.

– Ha nem engedsz el, esküszöm…

– Én elengedlek, de nélkülem véged.

Komolyan nem hittem a fülemnek. Nagyon feldühített a kialakult helyzet, és legszívesebben ott helyben megfejeltem volna ezt az idétlen srácot.

– Hazatalálok nélküled is, nem kell a segítséged.

– Már nincs meg az ösvény.

Vágtam egy grimaszt. Mintha lett volna bármi esély arra, hogy éjszaka alatt benőtte a gomba.

– Na csak figyelj, mindjárt megmutatom neked azt a csapást!

Kitéptem a karom a szorításából, majd megindultam azon az úton, ami szerinte már rég eltűnt. Ő csak némán jött utánam, majd mikor elértem a szeretett tölgyfát, keresgélni kezdtem. De minél jobban nézelődtem, annál jobban kétségbe estem. Igaza volt, csak egy járás maradt, az, amin idejöttünk. Ami a falhoz vezetett, annak már nyomát sem találtam.

– Nos?

– Anélkül is hazatalálok!

De tévedtem. Jó sokat bolyongtunk, mikor hitetlenkedve dobbantottam egyet a lábammal. Jól van, ő nyert. Engedtem a büszkeségemből, és nagy nehezen felé fordultam.

– Nos? – nézett rám.

Már megint ez az idegesítő kérdés. Miért nem hagyja, hogy legalább rávegyem magam a kérésre? Miért kell sürgetni?

– Jól van, nincs itt az ösvény, és nem tudom rá a magyarázatot, de biztos van valami…

– Igen, van.

– Akkor hallgatlak.

– Nem fontos – válaszolta.

Nem fontos?! Betelt a pohár. Nekem, cseszd meg, rohadtul fontos, mivel nem találok haza! Ez biztos egy kandi kamera, vagy apa bérelt fel valakit, hogy megszívasson. Nagyon jó fej vagy, drága fater!

Még mindig szigorúan nézett rám, én pedig nyomorultul éreztem magam. Itt álltam, mint egy szerencsétlen, a saras és vizes cuccaimban, a büdös és mocskos hajammal. Nagyszerű benyomást kelthettem.

– Jól van, legyen. Megmutatnád nekem, hogy merre van a Walter-telek?

Csönd állt be. Csak bambán állt, még mindig karba tett kézzel. A tekintetéből sugárzott a szánalom.

– Fogalmad sincs, hogy mi történik itt?

Közelebb léptem, majd megálltam ugyanabban a pózban, mint ő.

– Szerinted van bármiről is fogalmam, most őszintén? Figyelj, elhiszem, hogy csíped az erdőt, és biztos valami zöld fiú vagy, vágom, vili? Elhúzok innen egy percen belül, ha elmondod, merre van a Walter-telek. Ígérem, ezentúl csak térképpel és iránytűvel jövök! – Hogy milyen hadonászást csaptam le ott neki, azt nem tudom.

Olyan fejet vágott, mint aki most lát először lányt. Csak ekkor néztem meg jobban. Fura és idétlen szerelésben feszített. A barna csizma és a fekete nadrág ilyen melegben már túl soknak hatott, és a zöld ing, vagy mit is viselt, csak megizzaszthatja. Elképzelni sem tudtam, mit keres bárki is ilyen cuccban az erdőben.

Talán meg is kérdeztem volna, de vonyítás ütötte meg a fülemet. Ő csak oldalra fordította a fejét, a távolba meredve kémlelte a tájat.

– Itt nem maradhatunk.

– Az tuti, haza kell mennem. Amúgy meg, itt egyáltalán lehetnek kutyák? – Kérdésem hallatán vágott egy megvető grimaszt, majd sóhajtott egyet. Tök hülyének éreztem magam.

– Egy farkas vonyított.

Lefagytam. Most jött el az a pont, amikor már tényleg kezdtem bedühödni. Még hogy farkas, naná! Ebben az erdőben! Eddig bírtam, eddig tűrtem, de most már betelt a pohár.

Már éppen nekikezdtem volna a következő kioktatásnak és szidásnak, amikor mellém lépett, majd a hátára kapott. Mikor került mögém, azt nem tudom, de eléggé meglepett. Éppen verni kezdtem a fejét, amikor mérgesen hátranézett. Még a vér is megfagyott bennem.

– Kapaszkodj!

– Azt már nem! Tegyél le! Most! Mi a franc vagy, valami emberrabló?! – Le akartam csúszni a hátáról, de nem engedte. Megszorította a lábamat, majd futni kezdett. Valójában azt terveztem, hogy megharapom, ha elkezd rohanni, vagy jobb esetben megcsipkedem, de mikor elindultunk, egyszerűen reflexből hozzábújtam és szorítani kezdtem. Gyorsan mozgott, akár egy futóbajnok, és meg sem kottyant neki a súlyom. Egy percre elgondolkodtam: ha így megy neki plusz ötven kilóval, milyen gyors lehet teher nélkül? Hihetetlennek tűnt, még piszkálni is elfelejtettem. Aztán egyszer csak megállt, és elengedte a lábamat. Én egy hatalmas csattanással a fenekemre estem.

– Megérkeztünk.

– Te szemét, ez nagyon fájt! Tiszta hülye vagyok, hogy nem haraptalak meg! Legalább a tölgynél lennék, onnan csak hazatalálnék valahogy! – Igazából nem is érdekelt, mi a véleménye erről a kiforratlan tervről.

– Megnéztem volna, mit csinálsz azokkal a farkasokkal, akik téged keresnek. Biztos érdekes lett volna a műsor.

Ismét csönd. Grimaszoltam, mert egyáltalán nem értettem, mire akar utalni.

– Hova akarsz vinni? Mert ahogy látom, csak fák vannak itt, semmi más! Na? Hm?!

– Jól van, dönthetsz. Velem jössz oda, ahol biztonságban leszel, és nem kell tartanod a farkasoktól, akik valószínűleg megérezték a szagod és meg akarnak ölni, vagy visszamész a tölgyhöz, hogy meghalj.

Érvelni tud, hogy rohadna meg, csak a gond az volt, hogy a felét sem értettem annak, amit magyarázott. Akkor most mit is kellene csinálnom?

Amíg én némán szenvedtem, ő alaposan végigmért. Cseppet sem tetszett, főleg az a kijelentése, amit ezután tett.

– Vetkőzz le!

A döbbenetből a ma már megszokott idegesség riasztott fel.

– Most meg mit zaklatsz? Milyen elmebeteg vagy te? – A kijelentésem hallatán még mindig nem húzta fel magát, csak sóhajtott egyet. Levette a felsőjét, majd felém dobta. Elkaptam, de nem azért, mert akartam, hanem mert a reflexem gyorsabban kapcsolt, mint az agyam.

– Mocskos vagy.

– És erre magadtól jöttél rá? – Aztán észbe kaptam.

– Mire vársz, tapsra?

Na jól van. Az igaz, hogy nem vagyok finnyás, de ezt akkor sem. Egy tök idegen összeizzadt felsőjét akkor sem venném fel, ha egy szál bugyiban és melltartóban kellene ezentúl sétálnom. Kiderült, hogy nem is olyan türelmes, mint amilyennek látszott. Folyton azt nézte, hogy van-e valaki mögöttünk, és mikor végre levettem magamról a szürke pulcsit, felsóhajtott.

– Én ezt nem veszem fel.

– Vizes vagy, átfagytál. Vedd fel, mert senki sem fog ápolni.

– Jól van, felveszem, de akkor elmondod, mi a francért hoztál ide?

– Később.

Később?!

– Gyerünk, vedd már fel! – Idegesen fordultam el, majd gyorsan lekaptam magamról a pólómat is. Felvettem a pulcsiját, és bár nem akartam bevallani, nem tűnt sem koszosnak, sem pedig izzadtnak.

– Kész vagyok. Most már elmondod?

– Vedd le a nadrágot és a cipőket is.

Na ez már tényleg kiverte a biztosítékot. Minek? Indulatomnak szívesen hangot adtam volna, de megelőzött.

– Mozogj már! – Már lassan mutogatott is a nagy idegességben, én pedig kénytelen voltam engedelmeskedni. A nadrágot végül nem vettem le, csak a cipőket. Azért ne higgye, hogy feltétel nélkül engedelmeskedem neki.

– Kész vagyok.

– Dobd be valamelyik bokorba a cuccaidat, aztán mehetünk.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor eldöntöttem, kap egy akkora tockost, hogy beszakad a feje. Nincs semmi, amivel rávehetne arra, hogy eldobáljam a ruháimat.

– Na, azt várhatod! Én biztos, hogy el nem dobom el őket!

– Akkor cipeld, nekem mindegy – válaszolta, majd megindult. Én viszont nem mentem utána, amit pár lépés után észrevett. Lassan megfordult, majd mire egyet pillantottam, már vissza is tért hozzám.

– Elindulnál végre?

– És ugyan miért is?! Ja, a farkasok! Hát szerintem ezek csak kutyák, és amíg nem vagy hajlandó elmagyarázni, hogy mi a franc folyik itt, addig cseszheted, hogy bárhova is veled menjek, te gyökér!

Hát, válasz helyett csak felkapott a vállára, és elkezdett idegesen masírozni. Szívesen megütöttem volna, de épp arra koncentráltam, hogy a cipőim ki ne essenek a kezemből. Nem tudom, hány percig sétáltunk, de egyszer csak ledobott a földre, majd rám nézett.

– Megérkeztünk – mutatott egy fára, majd oda is lépett.

– Ó, teljesen világos. Egy fán laksz! Hát ez tök jó, Tarzan, de én most leléptem!

Felálltam, leporoltam magam, és hátat fordítottam neki. De ekkor valami csilingelni kezdett, és mire megfordultam, a két fa, ami korábban két méterre állt egymástól, összefonódott, és egy kis kaput alakított ki. Le kellett ülnöm.

– Mi a franc van ezzel az erdővel?!

– Mindent elmagyarázok, csak gyere! – Nem rám nézett, a hátam mögött cikázott a tekintete. Én viszont nem tudtam felállni.

– Tuti bevertem a fejem. Vagy lázas vagyok. Ez nem is történik meg. Ilyen nincs, még a mesében sem.

Ő nem szólt semmit, csak felrántott a földről, majd a fa elé tuszkolt.

– Fogd meg a kezem!

– Biztos, hogy nem! – Csak vágott egy grimaszt, majd megragadta a karom.

– Most szépen átsétálunk Gaveronba. És nem engeded el a kezem, különben eltöröm a csontjaid, világos?

– Gaveronba, mi? Mert ez egy titkos átjáró, ugye? Engedj már el!

És igen, a kapu titkos átjáróként működött. Csak beléptünk a két fa alá, és meg is érkeztünk. Mikor később körbesétáltam a két fát, nem láttam különbséget, de amikor átmentünk alattuk, egy másik világban találtam magam. Ki ez a srác? És ez a Gaveron… Hol van?



 

2. fejezet

Idegen földön

Nem tudom, mennyi ideig feküdtem a földön. Csak annyi maradt meg, hogy átjöttünk a fák alatt, én meg összeestem, és mindenhol csillagokat láttam. Mikor ismét magamhoz tértem, még mindig ugyanott feküdtem, az idegen srác meg mellettem ült, és nézte az eget. Na szép, nem szívbajos a fiú, cseppet sem ijedt meg, hogy valaki elájult mellette.

Lassan felültem, de ő még csak rám se nézett, egyből felállt. Mikor végre nekem is sikerült feltápászkodni, körülnéztem. Ez is olyan erdő volt, mint a többi. Mindenhol fák, bokrok, növények, minden csupa zöld és barna, mégis éreztem a különbséget a két hely között. Hogy miben, azt nem tudtam volna megmondani, de biztosan állíthattam, hogy egy teljesen más helyen vagyok. Magyarázatot viszont nem kaptam a kérdéseimre.

– Indulunk – jegyezte meg az orra alatt a jégcsap, majd rám nézett. Én csak némán mentem utána, már túl sok kérdés gyűlt fel bennem, nem hagyhattam, hogy csak úgy elmenjen, és valószínűleg nem is állt szándékában távozni. Nem tudom, mennyit sétáltunk, de ahogy haladtuk, úgy ritkultak a fák. Aztán egy kis kunyhó jelent meg, majd még több ház. Eléggé elszórtan helyezkedtek el, korántsem keltettek falusi légkört. Viszont ami még ennél is jobban megdöbbentett, az az, hogy néhány ház összenőtt fákra épült. Vajon kik élnek itt? Ha mind olyan furák, mint útitársam, talán jobb lenne, ha most lécelnék le.

Nagyjából öt perce sétáltunk a házak között, mikor megállt az egyik fa alatt, és felmutatott.

– Megérkeztünk.

– Tudtam, hogy fán élsz – jegyeztem meg morcosan, mire ő megfordult, és a lépcsőhöz lépett, ami kis deszkalapokból készült, amik a fa törzse körül sorakoztak, mint valami csigalépcső. Nem tűnt túl stabilnak, de mikor láttam, hogy ő könnyedén lépdel rajta, én is felmerészkedtem. Aztán végre felértünk, és ő benyitott a kis házba.

Mikor beléptem, egyből egy gyerekkori emlék jött elő. Nagyjából tízéves lehettem, amikor apa épített egy lombházat. Méretében persze elütött ettől, negyedekkora sem lehetett, de egy kiskölyöknek, nekem, a világot jelentette. Akkor még azt sem tudtam, mit jelent a villa, vagy a saját úszómedence. Sohasem gondoltam volna, hogy hét évvel később ismét egy lombházban kötök ki, ahogy azt sem, hogy egy idegen srác rabja leszek…

A ház kívülről talán egy lombházra hasonlított, de belül sokkal inkább egy takaros otthonra emlékeztetett. Ahogy benyitottunk, egy tágas szobába értünk. Jobbra egy hosszabb pultszerűség helyezkedett el a fal mentén, nem messze tőle pedig egy kisebb asztal állt. Mindössze két szék árválkodott mellette, meglehetősen használt állapotban. A sarokban egy kicsi, fából készült lavór, vagy inkább teknő pihent, rajta pedig néhány ruhadarab várta, hogy valaki elpakolja őket.

Tettem egy lépést előre, hogy jobban szemügyre vehessem a szobát. A pulttal szemben ütött-kopott karfás pad, mellette pedig két hintaszék várta gazdáját. Ezek tűntek a legmegkíméltebb bútoroknak az egész házban.

A tekintetem továbbsiklott az egyik sarokban lévő lépcsőhöz. Nem is igazán lépcsőhöz, inkább egy létrához hasonlított. Egy félig nyitott emelethez vezetett, amolyan titkos hálószobához, vagy dolgozószobához, nem tudtam biztosan. Csak egy vékony korlát takarta a felső szobát, de így sem láttam semmit. Talán nem is szolgált különösebben semmire, a földszinten sem tartottak túl sok mindent.

Miközben én a kis lakást térképeztem fel, az idegen fiú egy percig se vette le rólam a szemét. Egy cseppet zavart a dolog, de más kötötte le a figyelmem. A falakon lógó képeken csüngtem, nem tudtam levenni róluk a szemem. Mindegyik egy fekete hajú lányt ábrázolt, de vagy oldalról nézett, vagy éppen háttal állt a festőnek. Arca éppen csak, hogy látszott, viszont a szeme színe megegyezett az idegen srácéval. Kis szárnyak meredeztek a hátán, és sötétzöld ruhában tetszelgett. Meseszép képek sorakoztak egymástól nem messze, egyértelműen ugyanattól festőtől származtak. Ekkor vettem észre, hogy nemcsak képeket, hanem érdekes maszkokat is kiakasztottak, emellett egy íjat is kifeszítettek. A nyilait nem találtam, akárhogy kerestem a szememmel.

Miközben én bámészkodtam, a srác a pultnál forgolódott, majd felrohant a lépcsőn. Mikor lejött, már egy kék anyagot tartotta az egyik kezében, a másikban szappant, és valószínűleg egy törölközőt fogott. Megemeltem a szemöldökömet, majd ránéztem.

– Nagyon remélem, hogy nem célozgatni akarsz.

– Csupa sár vagy. Mosakodj meg! – adta át a holmikat, majd mutatta, hogy kövessem.

Lementünk a lépcsőn, majd a fa másik oldalához húzott. Egy összeeszkábált zuhanyzót láttam, csak fából. A fához egy hatalmas tartályt, ahhoz pedig egy madzagot erősítettek. A srác óvatosan meghúzta a zsineget, illusztrálva, hogyan működik a szerkezet.

– Gyerünk, mosakodj!

– Várj! Te addig mit csinálsz? – emeltem fel szemöldökömet, mire ő csak forgatta a szemeit.

– Felmegyek.

– Aha, leskelődni!

– Nézz már fel, látsz te valahol ablakot? – Felmutatott, én pedig követtem ujját a tekintetemmel. Ablakot nem láttam, de attól még nyugodtabb sem lettem.

– Nincs szükség ablakra ahhoz, hogy leskelődj! Állj csak oda, ahhoz a fához! – Egy pár méterre álló fára mutattam, mire ő szó nélkül odaballagott. Kicsit megnyugodtam, majd beléptem a fülkébe. A falát körülbelül kétméteresre vágták, lábujjhegyen sem láttam ki. Egy kis deszkalapon álltam, amibe lyukakat vágtak, hogy el tudjon folyni a víz. Egyszerű, mégis nagyszerű szerkezet, praktikus erdei zuhanyzó eltévedt turistáknak.

Még le sem vetkőztem teljesen, mikor meghallottam Mr. Jégcsap mély hangját.

– Ne használd el az összes vizet, sokáig tart, amíg felmelegszik.

A meleg víz hallatán akaratlanul is elmosolyodtam. Egy kicsit jobban éreztem magam, mert arra számítottam, hogy megint hideg vízben fogok lubickolni. Mikor megéreztem a langyos vizet, elfelejtettem minden dühömet és haragomat, ami a nap folyamán felgyülemlett bennem. A tegnapi hideg víz után leírhatatlan élményként éltem meg a zuhanyt. Lemoshattam magamról a ragacsos sarat, kiszedhettem a hajamba ragadt földet, és egy kicsit újjászülethettem.

Mikor végre elkészültem, felkaptam magamra azt a ruhát, amit a fiútól kaptam. Egy kék, keresztbe pántos ruhát tartottam a kezemben, ami számomra ismeretlen anyagból készült. Nem igazán szerettem az ilyen stílusú darabokat, de maga a tény, hogy nem kellett visszavennem magamra a nyirkos nadrágomat és pólómat, legyűrte bennem az ellenszenvet.

A hajamat megpróbáltam szárazra törölni, ez valamilyen szinten sikerült is, de világosbarna tincseimnek jól jött volna egy hajszárító. Fogtam hát a töröközőt, majd becsavartam vele a fejem. Belebújtam a cipőmbe, összeszedtem a vizes ruháimat, majd kilestem a zuhanyzóból. A fiú még mindig ugyanott ült, karba tett kézzel, csukott szemmel, keresztezett lábbal. Türelmesen várta, hogy elkészüljek, nem sürgetett.

Mikor kiléptem a fülkéből, lassan kinyitotta a szemét, végigmért, majd felállt a helyéről. Intett, hogy kövessem, én pedig szó nélkül mentem utána, akár egy kiskutya. Örültem, hogy végre tiszta vagyok és száraz, és ahogy láttam, vendéglátóm is nagyobb lendülettel nyitott nekem ajtót, mint korábban.

– Kösz… a zuhanyt és a ruhát – nyögtem ki. Kicsit szégyelltem magam, mert egész végig piszkáltam, és ő mégis ellátott engem. Talán ha elmagyarázta volna, hogy mi a fene történik velem, én sem lettem volna olyan agresszív. Reméltem, hogy végre válaszol a kérdéseimre, és nem hárít úgy, mint korábban.

Megálltam az ajtóban, ő pedig leült a hintaszékbe. Nem tudtam, ilyenkor mi illendő, bár nem mintha eddig nagyon törődtem volna ezzel. Mégsem tudtam rávenni magam, hogy csak úgy leüljek.

– Egész nap állni fogsz, vagy leülsz végre?

Szó nélkül foglaltam helyet a másik hintaszékben, majd hátradőltem. Reméltem, magától mesélni kezd, és nem lesz szükség arra, hogy harapófogóval szedjem ki belőle a válaszokat. Úgy éreztem, nem maradt több energiám, csak hallani akartam egy ésszerű magyarázatot. Már ha létezett arra bármiféle magyarázat, hogy egy pillanat alatt összenőtt két fa, mi pedig átsétáltunk egy másik erdőbe… csak úgy.

– Mit fogsz most csinálni? – Kérdése félbeszakította a gondolatmenetemet. Nem tudtam válaszolni, nem is értettem, hogy mit akar pontosan, arra vártam, hogy magyarázatot ad a történtekre, nem pedig vallatni kezd.

– Mégis mit gondolsz? Hazamegyek. Miután válaszoltál nekem néhány kérdésre.

Csönd. Aztán hirtelen felállt, majd felkapott egy fehér kis tárgyat a földről, és rajzolni kezdett a falra. A fehér kődarabnak tűnő akármivel nem csupán rajzolt a falra, szabályosan belevéste a fába a művét. Néhány fa, majd egy várnak tűnő épület bontakozott ki a keszekusza vonalakból. Fogalmam sem volt, mit akar mutatni, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar belekezd a meséjébe. Fél percig csak állt a kis műve előtt, majd, mint aki jól végezte a dolgát, megfordult.

– Az erdő a miénk. A város meg az embereké. Senki sem mondta ezt eddig neked?

A fák tehát az erdőt jelképezték, a vár pedig a várost. Cseppet sem éreztem magam okosabbnak, csak még jobban összezavarodtam.

– Nem értem, hova akarsz kilyukadni. Kicsit részletesebben nem magyaráznád el?

– A város a tiétek. Nekünk csak az erdő kellett. Ide nektek tilos a belépés. Így szólt a megállapodás. Ha már csak néhány átjáró van, akkor az hadd legyen a miénk!

– Mi van? – Úgy nézhettem rá, mint egy idióta, mert az arcvonásai egy pillanat alatt megkeményedtek, és mielőtt folytatta volna, nagy levegőt vett.

– Na jó. Biztos olvastál már meséket tündérekről meg törpékről… Tudod, ilyen képzeletbeli teremtményekről.

– Hogyne.

– Ez most nem mese. Legalábbis mostantól. Az erdőben élünk mind, amiről az embereknek nem kellene tudniuk.

– Figyelj, én nem tudom, hogy mire akarsz kilyukadni, de biztosíthatlak, hogy megfordultam már jó pár erdőben, de egyszer sem botlottam még semmi… természetfelettibe. Ha őszinte akarok lenni, és ezt most ne vedd sértésnek, a legfurább teremtmény, amivel valaha találkoztam, az jelenleg itt áll az orrom előtt, és baromságokat magyaráz.

– Ugyan miért is venném sértésnek? – kérdezte olyan semleges hangnemben, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ironizál, vagy tényleg nem érti, mit is akarok mondani.

– Ha igaz is lenne, amit itt előadtál nekem, miért nem tudok róla? Az elég szembetűnő, ha az ember belefut egy faunba, vagy mit tudom én. Ez nem olyasmi, amit az ember elhallgat.

– Mondom, hogy csak néhány átjáró van! Figyelj jobban!

– Életemben nem hallottam ennél nagyobb baromságot.

– Akkor magyarázd meg! Miért tűnt el az ösvény, miért nem találtál haza, miért kerültünk ide?

Karba tette a kezei, majd nekitámaszkodott a falnak. Az arcán nem látszódott semmilyen érzelem, de egyértelmű volt, hogy nagyon biztos a dolgában. Mintha elkönyvelte volna magának, hogy csak neki lehet igaza, és megcáfolhatatlan minden egyes szava. Dühített a magabiztossága, de ötlet híján nem sok választásom maradt. Megdörzsöltem a homlokom, majd széttártam a karjaimat.

– Oké, hallgatlak.

– Mi nem élhetünk veletek, mert mágikus lények nem léteznek. Nem létezhetnek, így néhány emberrel megállapodást kötöttünk. Mi élhetjük a kis életünket a saját világunkban, kaptunk néhány erdőt, völgyet, elhagyott szigetet, amit szabadon használhatunk. A békéért elkerülünk benneteket, de ti cserébe nem léptek a területünkre. Nagyon ritkán fordul elő, hogy ember jön a területünkre. Az ilyen esetekre vannak a farkasok.

– A farkasok… Milyen esetekre?

– Ha ember jön, gyorsan el kell intézni. Ezért nem vállaljuk a felelősséget. Ha megszegtétek a megállapodást, azon kívül, hogy elkaparjuk a csontjaitokat, semmi mást nem tehetünk értetek. Magatokra vessetek, mi sem megyünk az emberek területére.

– Álljon meg a menet! Soha életemben nem hallottam semmilyen megállapodásról! Honnan kellene bárkinek is tudnia, hogy ne jöjjön ebbe az erdőbe? Amúgy is, nem ez volt az első alkalom, hogy idejöttem, egy kicsit lassú a felfogásotok.

– Mert csak a Tölgyig jöttél.

Tölgy. Mi a francért emlegette nekem azt a fát?

– Na és akkor mi van?

– A Tölgy a határt képviseli. Onnan nincs visszaút. Nem tudom, hogy korábban miért nem jöttél beljebb, de mivel nem léptél a földünkre, nem bánthatott senki. Valószínűleg nem is tudtak a létezésedről. Óriási mázlid van, hogy én találtalak meg, nem az Őrzők.

A fejemben egyre nagyobb lett a káosz, nehezemre esett felfogni minden egyes új információt. Próbáltam összeszedni magam, és logikusan átgondolni a hallottakat. Reagálni akartam erre a zagyvaságra, és nem bírtam ki, hogy ne kössek bele a történetébe.

– Á, értem én, mi folyik itt. Te biztosan egy magányos remete vagy, és kell egy társ, mielőtt totálisan begolyózol! Bocs, haver, baromira sajnálom, de én már itt sem vagyok! – Felpattantam, hogy eltűnjek, mielőtt folytatná az idétlen sztoriját, de egyből visszanyomott a székre.

– Nem fejeztem még be. Tisztában vagy azzal, hogy engem is bajba sodorsz, ha kiteszed a lábad a házból? Talán már eléggé elnyomtuk a szagod, de szerinted mennyi idő kell, hogy rájöjjenek, nem vagy idevaló?

– Ne idegesíts fel ennél is jobban, mert esküszöm, olyat teszek, amit én is megbánok! – Dühösen meredtem rá, éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, de őt ez cseppet sem érdekelte. A zöld szemek hűvösen pásztáztak, a hideg is kirázott.

– Meddig akarsz még így viselkedni?

– Jól van, akkor magyarázd már meg, hogy mit kellene tennem! Csak mutasd meg azt a rohadt ösvényt, és hagyd, hogy elhúzzak innen jó messzire!

– Az ösvényt úgysem találnád meg, felesleges lenne elvinni téged a Tölgyhöz. Az erdő már eltüntetett minden nyomot, még a falat is benőtte a növényzet. Nem emlékszel? Ott voltunk, és nem találtál semmit. Hasztalan időpocsékolás.

– Fogadjunk, a drága fád kérte meg a többi virágot erre.

– Legyél hálás. Örülj, hogy nem köpött be az Őrzőknek.

– Mindenképpen megköszönöm.

Nem tetszett neki az, ahogyan gúnyolódom, és éreztem, közel járok ahhoz, hogy kivágjon a házból.

– A Tölgy valamiért megmentett. Nem értem, miért, hiszen ezeknek a fáknak az a feladatuk, hogy jelentsék, ha idegen lép be a területünkre. Viszont ő csak nekem szólt. Eltüntetett minden nyomot.

– Ha nem akart megöletni, akkor miért tűntek el az ösvények, és miért vannak elrejtve a falak? Nem az lenne a logikus, hogy hazavezet vagy valami?

– Már beléptél. Az egy dolog, hogy megmentett, de ha bent vagy, ki már nem mehetsz. Az erdő nem fogja engedni. A Tölgy csak egy fa, néhány dologban segíthet, de nem rejthet el örökre. Ez a Szemek feladata lett volna.

– Még egy álnév? Tudni akarom, hogy mit is jelent? Tudod mit, nem számít, csak nyögd ki, kik azok a Szemek!

– Azok az emberek, akik tudnak rólunk, és meg kellett volna akadályozzák, hogy idekerülj. De nem így történt. Akár őket is okolhatod, de minket nem. Ezek a törvényeink, fogadd el!

Nem akartam elfogadni, és egyelőre nem hittem neki. Még akkor sem, ha logikusnak tűnt az, amit mondott. De annyira elképesztő mese volt, hogy egy magamfajta ember nem tudta bevenni. A fedőnevek pedig csak még röhejesebbé tették az egészet. Őrzők, Szemek, öntudatos gazok… Csak egy beszélő majom hiányzott a képből, már meg sem lepett volna a dolog.

– Nem hiszel nekem?

– Ez még kérdés?

– Nekem mindegy. Nemsokára úgyis mindent megértesz, vagy éppen elhiszel.

Nem válaszoltam erre semmit. Nem számított, hogy én mit mondok, ő ragaszkodott a meséjéhez. Inkább másik dologra tereltem a beszélgetést.

– Valahol kimoshatnám a ruháimat? – mutattam a koszos ruhakupacra a szék mellett. Ő csak bólintott, majd a sarokba mutatott, ahol a teknő állt egy vödör vízzel egyetemben. Felálltam, öntöttem vizet a teknőbe, majd beledobáltam a cuccaimat. Hagytam, hogy kicsit ázzanak, majd visszaültem a székbe.

Percek teltek el csendben, hangtalanul. Egy másodpercre sem vettem le róla a szemem, gyanúsan méregettem, akár egy bűnözőt. Eddig fel sem tűnt, hogy még mindig félmeztelen. Azóta, hogy odaadta a felsőjét, így mászkált, de én annyira mérges voltam rá, hogy ez eddig még szemet sem szúrt nekem. Becsukott szemmel, karba tett kézzel pihent, még a levegőt is halkan vette. Arca továbbra is komor maradt, egy pillanatra sem lágyultak meg a vonásai. Alaposan végigmértem, tetőtől talpig. Izmos volt, barna bőrű és talán még helyes is, de annyira ellenszenvesnek találtam, hogy ezt inkább letagadtam. Csapzott barna haja az ég felé meredezett, karja sárosan pihent széles mellkasán, hasán pedig apró hegeket fedeztem fel. Zavartan kaptam el a tekintetem, és inkább a képeket kezdtem el vizsgálni.

Mikor a ruháim már eleget áztak, nekiálltam a mosásnak. Találtam egy másik szappant, amivel szépen kiöblítettem a cuccaimat, majd kiszedtem belőlük a sarat és a fűfoltokat. Nem tudtam, hova terítsem őket, így keresgélni kezdtem a házban valami madzagot, amit kiköthetek. Ekkor vettem csak észre, hogy a kis lombháznak van még egy ajtaja, szemben a bejáratival.

Mivel vendéglátóm éppen az igazak álmát aludta, nem kértem az engedélyét. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, remélve, hogy nem egy másik tizenhét éves lány poros csontvázával találom szembe magam. Hála az égnek csak egy kisebb teraszra nyílt a titkos ajtó, ahonnan pazar kilátás tárult elém. Pár percet eltöltöttem a bámészkodással, majd fogtam a cuccaimat, és kiterítettem őket. Mint aki jól végezte dolgát, elpakoltam magam után, és éppen készültem leülni, hogy szusszanjak egyet, mikor valaki berúgta a bejárati ajtót, majd kérdezés nélkül besétált a házba.

A szívem egy dobbanást kihagyott, de lehet, hogy kettőt is. Vendéglátóm a csapódó ajtó hallatán korántsem ugrott akkorát, mint én, pedig biztos voltam benne, hogy aludt. Érzelemmentes arccal bámulta a jövevényt, mint aki magasról tesz arra, hogy felébresztették.

– Persze, Drew, gyere csak be, egyáltalán nem zavarsz.

Az új tag egy hatalmas kosarat cipelt, nem is látta, merre megy, nagy nehezen botorkált csak el a pultig. Talán észre sem vette, hogy én is a szobában tartózkodom.

– Hoztam valamit! Nem szeretnél segíteni? – Még nem rakta le a kosarat, biztos arra várt, hogy mogorva barátja segítsen neki. Az csak ásított egyet, majd lassan felkelt a hintaszékből. Odalépett társához, majd elvette az almáskosarat, és letette a pultra. Csak ekkor vált szabaddá a vendég arca. Ő is magas volt, akárcsak elrablóm. Szőke, rövid haja mellett kék szemei csak úgy világítottak. Bár én is kék szempárral büszkélkedhettem, azt nem lehet az övéhez hasonlítani. Ragyogott a tekintete, egyszerűen belefeledkeztem a csillogásba, és azon kaptam magam, hogy megállás nélkül bámulom.

– Szóval te lennél az idegen? – A kérdés sértőn hangzott, de éreztem, hogy nem akart belém kötni. Nem válaszoltam, csak megvontam a vállam. Egy ilyen kérdés hallatán mit is felelhettem volna? A szőke srác elmosolyodott, tett felém pár magabiztos lépést, és megállt tőlem alig tíz centire.

– Drew vagyok.

– Milyen Drew? – kíváncsiskodtam, mire ő homlokráncolgatás közepette megvakarta a tarkóját.

– Csak Drew, semmi különös.

Ő nem kérdezte meg, én ki vagyok, csak mosolygott, én pedig nem tudtam, mit is kellene mondanom. Drew türelmesen várta, hogy végre kinyögjek valamit.

– Alex Walter vagyok – mondtam aztán, mire a szőke elmosolyodott.

– Walter. Tényleg, az emberek használnak vezetéknevet. Itt nincs szükség ilyen dolgokra, felesleges.

– Mintha azt mondtad volna, csak te tudsz arról, hogy itt vagyok – fordultam vendéglátónkhoz, de mielőtt válaszolhatott volna, Drew közbeszólt.

– Most mihez kezdesz? Itt maradsz Lucasnál?

A kérdés nekem szólt, de már nem nézett rám, inkább kényelmesen elhelyezkedett az egyik hintaszékben. Keresztbe tette lábait, majd szigorúan pillantott rám.

– Jó nagy bajban vagy.

Mielőtt bármit mondhattam volna, az állítólagos Lucas lépett mellém, majd sóhajtott egyet.

– Egyelőre itt marad.

A kijelentése nemcsak sértett, de fel is dühített. Eszem ágában sem volt itt maradni ezzel a bunkó és ijesztő sráccal, sem pedig a vigyori barátjával.

– Lucas, túlságosan is ügyetlen vagy. Már mindenki tudja Gaveronban, hogy ember járt az erdőben. Ráadásul az Őrzők még nem erősítették meg, hogy bárkit is elkaptak volna. Ha most bárki meglátja veled a kislányt, biztos vagyok benne, hogy menten megölik. Nem azért bízta rád a Tölgy, hogy fél nap után kinyírják a gaveroni tündérek.

Már az is kiborított, hogy Lucas megszállottan állította a tündérmesés dolgait, de amikor Drew rátett még egy lapáttal az egészre, megint kezdett felmenni bennem a pumpa.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen problémás. Elrabolni meg nem akartam. – Rám nézett, majd leült barátja elé a másik székbe.

– Hogy viselte az itteni légkört? El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehet egy embernek ez az energiatömeg, ami itt van.

Ott álltam mellettük, de úgy beszéltek rólam, mintha észre sem vettek volna. Néhány méterre álltam tőlük, sértett ez a közömbösség. Megköszörültem a torkom, majd felemeltem a karom, mintha csak az osztályban lennék és jelentkeznék.

– Hahó, én is itt vagyok!

– Bocsánat, foglalj helyet! – mutatott Drew a padra, mire vágtam egy grimaszt, de végül leültem melléjük. A kibeszélésemet azonban egy percre sem függesztették fel.

– Elég jól viselte, csak elájult. Semmi extra. Azt hittem, legalább fél napra kiüti magát. Talán azért, mert a törpék barlangjában éjszakázott.

Na, itt kiborultam.

– Törpebarlang! Energiatömeg! Őrzők meg Tölgyek! Azt várjátok, hogy ezt el is higgyem?! Idióta kockák vagytok játékelvonási tünetekkel! Én ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni!

Mindketten összenéztek, majd Lucas sóhajtott egyet.

– Mondtam, hogy problémás. Nem hajlandó elfogadni a tényeket.

Drew elhúzta a száját, majd rám nézett. A szeme tele volt csalódottsággal, és némi ingerültséggel. Rosszul éreztem magam.

– Figyelj, Alex! Egyelőre itt kell maradnod. Valahogy el kell simítani az ügyedet, mielőtt Gaveron kinyír téged. Én egész nap azon dolgoztam, hogy minden rendben legyen, mire Lucas idehoz, és egy ideig még rejtegetnünk kell. Csak addig, amíg az Őrzők fel nem adják, és hamis híreket nem adnak rólad.

– Hamis híreket?

– Ha nem kapnának el, az azt jelentené, hogy nem alkalmasak a posztjukra, és abból még bonyodalmak származhatnak. Biztos vagyok benne, hogy tisztában vannak azzal, hogy néhány fa segített neked megszökni előlük. Jobb esetben azt hiszik, hogy hazajutottál.

– Szerencsére szagnyomot sem hagytál, a sár mindent elnyomott.

Ekkor eszméltem fel, hogy még mindig törölköző van a fejemen. Gyorsan lekaptam az anyagot a fejemről. Már alaposan kiszívta a vizet a hajamból, így már csak arra kellett várnom, hogy a meleg levegő tegye a dolgát. Kicsit beletúrtam, megrázogattam, hogy valahogy álljon, majd ismét a fiúk felé fordultam.

– Sajnálom, nekem ez most nagyon sok, és nincs semmi, amivel itt tarthatnátok. Ha ez valami szerepjáték, akkor nagyon jól nyomjátok, de azt hiszem, én már eleget időztem itt ahhoz, hogy életem végig bezárva tartsanak. Hacsak nincs valami konkrét bizonyítékotok, akkor hagyjuk egymást békén, én pedig úgy teszek, mintha az elmúlt három óra meg sem történt volna. Ti folytathatjátok a furcsa és szánalmas remeteéleteteket, ahogy eddig is tették. Vagy nem. Nem is érdekel.

Amint befejeztem a monológom, Drew felállt, majd hátat fordított nekem. Most néztem csak meg jobban, mi van rajta. Szinte minden ruhadarabja ugyanolyan volt, mint Lucas cuccai, egyedül a felsője különbözött. Barna színben játszott, a háta pedig két helyen ki volt szakadva. Nem is kiszakadva, hanem mintha direkt így varrták volna össze.

Nem tudtam, mire készül, először azt hittem, hogy csak megsértődött. Rám mosolygott, kitárta a karjait, és csak várt. A másodperc töredéke alatt nőtt ki a hátából a két átlátszó szárny, amik megtörték az apró ablakokon beszűrődő fényt. Meg kellett szoknom a csillogást, majd mikor végre megint rendesen láttam, akaratlanul is eltátottam a szám. Ahogy megmozdultak a csipkének tűnő fátylak, kék ereket fedeztem fel bennük. Egyszerre volt lehengerlő és félelmetes a látvány. Drew arcáról nem lehetett levakarni a mosolyt, úgy állt ott kitárt karokkal, mint valami tündérkirályfi a mesekönyv borítóján.

– Ez bizonyíték?

Nem válaszoltam. Becsuktam a szám, és megráztam a fejem újra és újra, a halántékomat kezdetem el masszírozni, majd a homlokomat dörzsölni. Drew szárnyai hihetetlen sebességgel csapkodtak mellettem, pár centivel a föld felé emelték a szőke fiút.

– Akkor most hogy is van? – nevetett Drew, viszont az ő jókedve nem ragadt át rám. Éreztem, hogy az ereimben meghűl a vér, elsápadok, és lassan lefolyok a padról.

Hiába kapaszkodtam, nem tudtam magam megtartani. Harapdálni kezdtem a számat, és talán ezért, vagy mert észrevették, hogy nem nézek ki valami jól, megfogták a vállamat, majd lefektettek a padra. Drew még valamit mondott nekem, de én nem tudtam válaszolni, csak néztem magam elé, majd végül lehunytam a szemem. Hallottam, hogy Drew hozzám beszél, de a nevemen kívül mást nem értettem az egészből. A fülem csengett, sípolt, majd bedugult. Én pedig nem is küzdöttem ellene, hagytam, hogy magával ragadjon a sötétség.

3. fejezet

Ismerkedés egy új világgal

Képtelen voltam bármire is reagálni. Hiába hallottam és értettem meg azt, amit Drew magyarázott, nem tudtam kicsikarni magamból egyetlen mondatot sem. Hideg vizes borogatást éreztem a homlokomon, ez pedig lassan kijózanított. A fejem hasogatott, úgy éreztem magam, mint akit jól helyben hagytak.

Kinyitottam a szemem, majd valami kapaszkodót keresve, megkíséreltem a felállást is. Drew gondterhelten mért végig, és bár hozzám beszélt, nem nekem szánta a mondanivalóját.

– Lucas, nem azt mondtad, hogy már egyszer elájult?

– Tudod, hogy az embereknél ez kiszámíthatatlan. Amúgy is, szerintem nem az energiától készült ki, hanem megijedt. Mégis csak egy emberről beszélünk.

Persze, hogy megijedtem! Ki ne ijedt volna meg? Egy srác pár perccel ezelőtt még itt repkedett egy elvarázsolt erdőben, én pedig tegyek úgy, mintha ez lenne a normális?

Igyekeztem minél gyorsabban magamhoz térni, Drew pedig árgus szemekkel figyelte minden egyes lépésemet. Felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban elkapjon, de biztos voltam benne, hogy nem lesz több ájulás.

– Hé, Alex, jobban vagy már? – Ütögette meg az arcom Drew. Már magamhoz tértem egy perccel ezelőtt, feleslegesen pofozott fel, de kivételen kihagytam a panaszkodást.

– Jól vagyok…

– Ebben szinte teljesen biztos vagyok, de azért még feküdj le egy kicsit. Sosem árt az óvatosság, ráadásul pocsékul nézel ki.

– Kösz, a lányok szeretik ezt hallani – válaszoltam morcosan, de be kellett vallanom, egy kicsit jobban éreztem magam a kötözködés után.

Éreztem, hogy végre ismét rendesen ver a szívem, és a vérnyomásom is stabilizálódik. Levettem a homlokomról a vizes borogatást, majd mély levegőt vettem.

– Felfogtad már, hogy milyen bajba kerültél?

Lucas a pultnak támaszkodva egy almával kezdett el játszani, de tekintetét végig rajtam tartotta. Nem szóltam semmit, de ezzel már válaszoltam is. Drew a vállamra tette a kezét, megszorította, majd mélyen a szemembe nézett.

– Mi majd mindent elintézünk. Nem hagyjuk, hogy elkapjanak.

Szívesen elmerültem volna a tekintetében, de erőt vettem magamon, és leráztam a karját. Felpattantam a padról, de a lendület túl nagyra sikeredett, alig tudtam megtámaszkodni a fal mellett. Drew segíteni akart, de megráztam a fejem, és elhúzódtam tőle.

– Miért? Miért jó ez nektek?

Ez a kérdés foglalkoztatott leginkább. Miért kellene nekik vigyázniuk rám, miért nem hagyták, hogy széttépjenek a farkasok? Nem csak én kerültem kellemetlen helyzetbe, hanem ők is. Veszélynek tettem ki őket azzal, hogy itt maradtam.

Egy percig néma csöndben nézték egymást, nem tudták, mit mondjanak. Végül Lucas szólalt meg, de nem akart rám nézni. Kerülte a tekintetemet, továbbra is az almával foglalta le magát.

– Mert a Tölgy megkért minket.

– Most komolyan, ti is bajban vagytok! Nem az lenne az ésszerű, ha gyorsan kiadnátok engem? Egyáltalán mi a fenének mondtatok el ennyi mindent nekem? Nem logikus. Abszolút nem logikus. Itt semmi sem… Normális.

– A Tölgy Megfigyelő. Ha ő úgy látta, hogy téged meg kell menteni, akkor jó oka volt rá. Talán nem látta benned a fenyegetést, vagy csak egyszerű szimpátia. Nem hagyta, hogy kitörd a nyakad, nem véletlen, hogy nem adott fel. Hálásabb is lehetnél neki, megmentette az életedet. Kétszer is.

A tegnap esti esésemre gondoltam, amikor majdnem kinyírtam magam famászás közben. Tehát megmentett egy fa. Csöppet sem éreztem magam jobban.

– Tehát ha tegnap normális irányba indulok, még hazamehettem volna?

– Ha nem mártózol meg a tóban, még akkor is – válaszolta Drew. Ezek mindenről tudtak. A fejem már megint lüktetett. Fogságba ejtett egy kicseszett erdő. Az évszázad bűnténye.

– Nem juthatok haza, ugye? – Kérdésem határozott volt, de mégis megremegett a hangom az utolsó szótagnál. Drew bólintott, én meg legszívesebben elsírtam volna magam ott helyben.

– Alex, más emberek is bementek az erdőbe, és egyik sem élte túl. Senki sem tud elmenekülni. Itt vagy a farkasok találnak meg, vagy mi. Ez a törvény, az erdő nem engedi, hogy elmenekülj. Egyszerűen bezár. Ez olyan, mint egy védelmi mechanizmus, bent tart, amíg a farkasok szét nem tépnek. A szervek egymásra épülnek. A fák a Megfigyelők, ők zárják le az erdőt, ha valaki bemerészkedik a területünkre. A farkasok az Őrzők, a bekerített embereket ők tűntetik el. Ha a Szemek jól végezték volna a munkájukat, te sem lennél itt. A felelősség az övék, a külsősök védelmében játszanak szerepet.

– Túl sok információ. Képtelenség ennyit befogadni – jegyeztem meg csalódottan. Még mindig a falat támasztottam, Drew csak egy karnyújtásnyira állt tőlem, készen arra, hogy bármelyik másodpercben ismét elájulok. Szívesen megmondtam volna neki, hogy felesleges az aggodalom, de végül csak megvontam a vállam.

– Egyelőre arra kell ügyelnünk, hogy észrevétlen maradj, ezért muszáj lesz meghúznod magad. Reménykedjünk, hogy senki sem dobott fel a farkasoknál.

– Nemrég még azt mondtad, hogy néhány fa segített a szöktetésben. Mégis, ki árulhatna be?

– A törpékben nem lehet megbízni. Ügyesen rejtőzködnek, ráadásul, az egyik barlangjukban töltötted az éjszakát. Ha felfedeztek, akkor nehéz lesz téged elrejteni.

– Ez a Gaveron… milyen hely? És mire kell az erdő tulajdonképpen? Ugye jól sejtem, hogy most nem ott vagyunk? Túl sok itt a sötét folt, és rohadtul nem megy a megvilágosodás! – Ültem vissza Drew mellé. Nagyon zavart a folyamatos bámulása, így legalább elszakadt tőlem a tekintete egy rövid időre.

– Az erdő egyike azoknak a helyeknek, amik átjárókkal szolgálnak. Nagyon kevés az ehhez fogható terület a világon. Ezért is őrzik ennyire – felelte Lucas, majd leült. Drew folytatta a mesélést.

– Képzeld azt, hogy a rengeteg, ahonnan idekerültél, egy kapukkal teli pagony. Mindenhol átjárók vannak, amik különböző nemzetségekhez vezetnek. Gaveron a tündérek lakhelyeként szolgált eredetileg. Természetesen már nem csak mi élünk itt, vannak elszórtan törpék meg manók, nimfák, és még ki tudja mik. Azok a lények, amelyek a saját világukban nem érezték jól magukat, idekerültek. A tündérek barátságosak, befogadtak mindenkit, akik képesek voltak kompromisszumot kötni. Végül, ez egy kevert nemzet helye lett. De Gaveron csak egy. Van még kapu Semiramba…

– Fel ne sorold – vágott közbe Lucas. – A lényeg, hogy mindenhol vannak ajtók. Az erdő maga semleges terület, az mozog rajta, aki csak akar. Ezért az egyik legveszélyesebb hely. Igaz, hogy vannak farkasok, akik a rend betartása érdekében őrzik az erdőt, de vannak sokkal veszedelmesebb fajok is.

– Hol vannak még átjárók ezekbe a világokba? – kíváncsiskodtam, de igazából nem ez volt az eredeti kérdésem. Jobban érdekelt volna, hogy milyen veszélyes lények vannak még az erdőben.

– Eldugott barlangokban, fel nem fedezett alagutakban… Olyan helyeken, ahol ritkán fordul meg az ember.

Drew élvezettel mesélte az átjárók helyét, de nem tudtam figyelni rá. Egyre jobban érdekelt a történet, viszont az még inkább, hogy hogy fogok én innen eltűnni.

– És ez meddig fog tartani? Nem maradhatok itt örökre. Nem vagyok sem tündér, sem manó, még csak törpe sem. Egy perc alatt kiderül, hogy nem vagyok idevalósi.

– Nyugodj meg, a természet majd mindent elintéz – kacsintott rám Drew, de én nem lettem nyugodtabb.

– Csak arra válaszoljatok, hogy van-e esély arra, hogy kijussak innen?

Csönd. Egymásra néztek, majd sóhajtottak.

– Nincs, legalábbis egyelőre. Nem mondhatom azt, hogy haza fogsz jutni, mert szinte lehetetlen, hogy kijuss. Ha a fák nem is árulnak be, és a törpék, ha nem is láttak meg, akkor sincs sok esély arra, hogy innen elmenekülhess. De ha erre lesz esélyed, a Tölgy majd értesít. Most, pedig, együnk! – állt fel Drew, majd megindult a pulthoz, és elkezdte felvágni az almákat. Tehát lehet majd rá esélyem. Több volt, mint a semmi, és egy kicsit nyugodtabb is lettem.

Talán kijutok innen.

Annak ellenére, hogy felcsillant egy apró remény arra, hogy hazajutok, még nem jelentette azt, hogy meg bírok ülni a fenekemen. Lucas nagylelkűen felajánlotta nekem a házát, amit először elutasítottam, mondván, nem leszek senkinek a nyakán, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egyedül aligha leszek képes megállni a sarkamon.

Lucas megengedte, hogy a felsőszintet teljesen elfoglaljam, ő pedig a padon akart aludni, amihez már egyáltalán nem fűlött a fogam.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy ezen fogsz aludni. Ülni se jó rajta! – kopogtattam meg a deszkát, ezzel is illusztrálva a keménységét. Lucast nem hatotta meg különösebben az együttérzésem, előkapott egy vastagabb pokrócot, majd rádobta az ülőalkalmatosságra.

- Túl sokat jár a szád – rázott le egyszerűen, mire én pufogva leültem az egyik karosszékbe, majd karba tettem a kezem. Csöndesen figyeltem, ahogy a házban tevékenykedik, ő pedig ügyet sem vetett rám. Mintha ott sem lettem volna, némán pakolászott, néha hümmögött egy sort, majd ott folytatta a munkáját, ahol abbahagyta.

Nem kértem minden egyes mozzanatért engedélyt, így amíg vendéglátóm az étellel foglalatoskodott, én bejártam a lombházat, méghozzá kívül-belül. Nem kószáltam el, csak pár méterrel távolodtam el az ideiglenes lakhelyemtől. Többek között azért is, mert biztos voltam benne, hogy eltévedek, ráadásul Lucast sem akartam ezzel idegesíteni. Nem tűntem el a szeme elől huzamosabb időre.

Lucas nem igazán mutatta ki, mit is érez irányomba, illetve azt sem tudtam megállapítani, milyen hangulatban van egy bizonyos időben. Egész nap csöndesen pakolgatott, olvasott, vagy fabrikált a lombház tövében, miközben engem mardosott a kíváncsiság, és legszívesebben megállás nélkül beszéltem volna. Társam koránt sem mutatkozott olyan társasági lénynek, mint én, sőt. Inkább a magányos farkas szerepét öltötte magára, Drew jelenléte sem oldotta meg különösebben a nyelvét.

- Lucas?

- Hm? – Neve hallatán sem nézett rám, éppen egy vaskos regényt bújt, és nem is jutott eszébe, hogy akár egy pillanatra is letegye a kötetet.

- Te és Drew mióta vagytok barátok?

- Számít az?

- Talán titok? – kérdeztem morcosan, majd leültem a padra. Végre becsukta a kezében lévő könyvet, és komoly tekintetével arcomat kezdte fürkészni. Talán próbálta megfejteni a kérdés mögött húzódó szándékot.

- Nem bízol benne?

- Szó sincs róla! – csattantam fel, mire megvonta a vállát.

- Nem tudom. Régóta.

Zöld szeme úgy csillogott, mint a smaragd, és ezzel el is árulta magát. Egyértelművé vált, hogy Drew olyan régóta jó barátja, hogy már nem is tartja számon. Bár Lucas igyekezett álarcot erőltetni magára, a szeme nem tudta elfojtani a valódi érzéseit.

- Van barátnőd? – bukott ki belőlem egy újabb kérdés, mire Lucas megemelte a szemöldökét. Valószínűleg egyáltalán nem ilyesfajta beszélgetésre számított, kissé éles kanyarnak tűnt a jó barát téma után. Viszont nem hoztam zavarba, csak lazán rántott egyet a vállán, majd karba tette a kezét.

- Barátnő? Az ember így nevezi a társát? Barát és barátnő. Olyan közönséges. Olyan… Emberi. A tündérek nem váltogatják úgy a partnereiket, mint ti. Egyet akarunk, egy örök és állandó partnert, ezért nem állunk le minden fellángolásnál – oktatott ki a srác, mire én forgatni kezdtem a szemem.

- Kissé túlzás ez a beképzelt viselkedés – nyögtem oda. Lucas közömbös arccal bámult továbbra is, de várta, hogy befejezzem a mondandómat.

- Ha szeretsz valakit, akkor, hogy vagy képes elmenni mellette szótlanul? Nem pusztulnál bele a tudatba, hogy talán ő lehet a társad, de te hagyod, hogy kicsússzon a kezeid közül? Honnan tudod, hogy ő az vagy sem?

- Megérzed, ha ő az – válaszolta egyszerűen, mire én elhúztam a számat. Nem akartam meggyőzni az igazamról, hiszen egy ember és egy tündér véleménye, életstílusa és szokása merőben különbözik egymástól, de a srác nem igazán szerette volna elmesélni, hogy még miben is vagyunk mások. A szárnyait sem mutogatta, pedig szívesen vetettem volna rá egy pillantást.

- Akkor nem kell attól tartanom, hogy egyszer csak beállít a csajod, és kiakad, hogy egy másik nőt tartasz a lakásodban? – próbáltam oldani a köztünk lévő nem éppen baráti hangulatot, de nem igazán vette a lapot. Igazából semmit sem fogott fel, egyetlen vicces sem mosolyodott el, és nem is törte magát, hogy levesse magáról a jégpáncélt. Olyan hűvösen viselkedett velem, hogy alkalmanként hidegrázás futott végig a hátamon. Biztos voltam benne, hogy ez pszichés, én pedig kezdek leépülni mellette.

Napok teltek úgy el, hogy én csak a házban forgolódtam, de nem volt olyan perc, amikor ne jutott volna eszembe, hogy bármikor elkaphatnak, és nem csak velem végeznek, hanem két megmentőmmel is. Aztán egyszer csak beállított Drew, hogy a farkasok feladták a keresést, és engem állítólag elintéztek. Innentől kezdve biztonságban voltam, de még pár napig nem mehettem más lények közé, mert azzal csak gyanússá váltunk volna.

Nem tudtam, kik elől kell bujkálnom, nem is kérdeztem. Eldöntöttem, hogy feltétlenül megbízom Lucasban és Drewban, akármennyire is nehezemre esik két idegenre bízni az életemet. A hisztikből pedig ideje volt visszavennem. Tartottam tőle, hogy idő előtt elvisz egy szívroham vagy egy agyvérzés.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy Lucas a szokásosnál is jobban csörömpöl. Nem igazán reagáltam a motoszkálásra. Szerettem aludni, főleg azért, mert napközben halálra untam magam. Lucas nem volt éppen szórakoztató társaság, és nem is szándékozott a kedvemben járni.

Most viszont határozottan hangosabban pakolászott, mint úgy általában, majd mikor végre abbahagyta a zörgést, felmászott hozzám, és egyetlen mozdulattal lerántotta rólam a takaróként szolgáló vékony anyagot.

– Walter, ébresztő! – hangja az egész házban visszhangzott, én, pedig alig tudtam erőt venni magamon, hogy felnézzek rá. Amúgy is jóval magasabb volt nálam, de így fekvő pozícióban még nehezebb volt elkapni a tekintetét.

- Mi ez a nagy izgalom? Ha csak nincs valami speciális feladatod a számomra, kérlek, hagyjál – ragadtam meg a lepedőt, majd a fejemre húztam. A fiú viszont nem hagyott békén, ismételten rám szólt.

- Öltözz fel!

Mérgesen ültem fel, majd kidörzsöltem az álmot a szememből. Alig láttam valamit, a szemem nehezen szokott hozzá a reggeli fényhez. Mintha a Nap is erőteljesebben sütne ebben a világban, mint az emberekében. Talán nem tart minket érdemesnek az életre…

Miközben filozofikus gondolataimat fejtegettem, Lucas levánszorgott, hogy megmosakodjon. Nem az a szakadt barna ing lógott rajta, mint általában, hanem egy tiszta szürke felsőt húzott magára.

Átnéztem a saját ruhatáramat, amit Lucas és Drew állított össze nekem. Tipikus mesébe illő tündércuccok, amiknek a háta hasonlóan ki volt vágva, mint Drew felsői. Tudtam, hogy Lucas figyelemelterelésként vette meg ezeket a darabokat, mégis nehezemre esett akármelyikbe belebújni. Életem nagy részében farmerben és pólóban mászkáltam, kényelmetlennek találtam az ehhez hasonló holmikat.

Felkaptam magamra kaptam egy sötétzöld ruhát, amit Drew szerzett nekem valami ismerősétől. A szőkeség igyekezett a kedvembe járni, és leste minden kívánságomat. Jobban odafigyelt rám, mint morcos lakótársam, aki valószínűleg életében körülbelül háromszor mosolygott.

Mikor elkészültem lesétáltam a barna sráchoz, és csípőre tett kézzel vontam kérdőre.

- Mi ez a nagy öltözködés?

– Ma eljössz velem a faluba.

Egy röpke pillanatig döbbenet futott át az arcomon, majd vágtam egy grimaszt. Megdörzsöltem a homlokom, majd karba tettem a kezem.

– Jó ötlet elmenni a faluba? Tudom, hogy állítólag én el vagyok intézve, de ez még nem jelenti azt, hogy minden rendben van.

– Már majdnem két hete itt rejtőzködsz a házban, és amúgy is jobb lenne, ha elvegyülnél. Most, hogy elült a baj, beilleszkedsz. Neked is könnyebb lenne, ha nem lennél karóhoz kötve.

– És mit mondunk, mi is vagyok? – kérdeztem kíváncsian. Ő csak végigmért, majd megvonta a vállát.

– Törpe.

– Még mit nem!

– Azt mondjuk, hogy tündér vagy. Teljesen mindegy, nem? – Elfordult tőlem, majd keresgélni kezdett valamit. Nem tudtam, mi lehet olyan fontos, ő pedig nem kötötte az orromra.

– Ó, tündér, persze! Csak van egy icipici probléma, ha nem tűnt volna fel. Nincsenek szárnyaim! Na, ezt, hogy magyarázzuk meg? – A hangom kezdett egyre vékonyodni, amit a félelemnek tudtam be. Egyetlen porcikám se kívánta, hogy idegen lények között mászkáljak.

– A tündéreknek idő kell, amíg tudják használni a szárnyukat. Majd azt mondod, hogy neked még nem megy. Amúgy is, nem repülnek, ha nem muszáj. Aki nem elég edzett, hamar elfárad, és akkor bármikor lezuhanhat. Érted már?

Persze, hogy értettem. Viszont akkor is aggódtam.

– Nálatok nincs valami iskola vagy ilyesmi? Tanulni csak kell valahol – kérdésem hallantán elgondolkozott, majd bólintott.

– De. Csakhogy itt csoportok vannak, amiknek az élén egy-egy idősebb tündér áll. A tanítási módszerük meglehetősen hatásos, erdőjárás közben oktatnak. Remélem, nem azt tervezed, hogy beállsz egy csoportba! Még csak az kellene, hogy rájöjjenek, nincsenek szárnyaid. Micsoda felfedezés lenne!

– Várj, azt mondod ez nem kötelező?

– Persze, hogy nem. Igazából régen az volt, de mivel túlságosan is kevert ez a nemzet, már senki sem vár el semmit.

– De szükség van orvosokra, nem? – Igazán érdekelt Gaveron rendszere, mert teljesen különbözött az én világomtól. Látszott Lucason, hogy unja a témát, de azért minden kérdésemre válaszolt.

– Ez egy kicsit bonyolult dolog. Vannak gyógyítók, de a legtöbben tudnak magukról gondoskodni. Viszont van itt más, fontosabb dolog. Ugye tisztában vagy azzal, hogy a te világod ideje, meg az enyém nincs összhangban?

Nem, ezzel nem voltam tisztában.

– Ez meg mégis mit jelent?

– Csupán annyit, hogy itt az idő jóval gyorsabban telik. Hétszer olyan gyorsan.

– Ezt nem értem. Nem érzem azt, hogy rövidebbek lennének a nappalok vagy ilyesmi – mondtam kételkedve, mire ő csak megvonta a vállát.

– Mert valójában nem is. A napok ugyanolyan hosszúak, de az átjárók miatt felborult a rendszer. Mióta vagy itt, kábé tíz napja?

– Igen, pontosan.

– Nos, ha ez megnyugtat, nálatok nagyjából másfél nap telt el. Így már nem is olyan ijesztő, nem igaz?

Valóban megnyugtató volt, hogy csak két napja tűntem el. Valószínűleg otthon már mindenki ki volt akadva, de ez mégiscsak jobban hangzott. Lelki szemeim előtt láttam anyám kisírt szemeit, miközben a telefonon lóg, és a barátaimat faggatja. Sosem tűntem el korábban, ha máshol aludtam, azt külön be kellett jelentenem.

Időközben én is eljutottam végre oda, hogy rendbe tegyem magam. Hajam laza lófarokba kötöttem, megmostam az arcom, és készen álltam az indulásra. Lucas is megtalálta a kereset holmit, méghozzá egy nagyobb zsákot. A hátára dobta, majd megindult előttem.

Végre elkezdődött valami kommunikáció-féleség kettőnk között, és nem akartam, hogy ez megszakadjon. Lehetőség adódott, hogy feltegyem az összes kérdésem, ami eddig foglalkoztatott, és ezt ki akartam használni.

– Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy? – faggatóztam a falu felé menet. Ő csak rándított egyet a vállán, a táska le is csúszott róla.

– Tizenkilenc. Te meg… – itt rám nézett, majd megráncolta a szemöldökét. Elmosolyodtam, majd befejeztem a mondatot helyette.

– Tizenhét.

Hümmögött egy sort, de nem fűzött hozzá kommentárt. Igyekeztem visszaterelni a beszélgetésünket egy korábbi mederbe, remélve, hogy nem fárasztom le teljesen. Lucas nem panaszkodott, így szemeiből próbáltam kiolvasni valamit. Meglepetésemre, önállóan kezdett el nekem magyarázni.

– Visszatérve az eredeti témára, ha nem akarsz orvos lenni, vagy valamilyen szakmát kitanulni, nem lesz szükséged tanítóra. Mire fel ez a nagy érdeklődés? Már most elkezded építeni a jövődet? Gaveron nem hasonlít egy városhoz sem, ahol eddig laktál.

– Honnan tudsz te ennyi mindent az én világomról? – a kérdés hallatán ismét csak megráncolta a homlokát.

– Arról neked nem kell tudnod.

– Na várjunk csak. Ugye nektek sem szabadna a mi világunkban mennetek? Akkor neked nem kellene ennyi mindent tudnod! Vagy valami követ vagy? Miért van az, hogy ennyire tájékozott vagy?

– Jártam kint, párszor – felelte. Igencsak meglepett az őszinteség, de ez nem szabott gátat hatalmas kíváncsiságomnak.

– És tilosban, vagy engedéllyel? – Erre már nem felelt. Csöndesen bandukolt előttem, és úgy tűnt, ezzel lezárta a témát. Én viszont koránt sem. Most már tudni akartam. Méghozzá mindent.

4. fejezet

Terepgyakorlat

Ahogy csendesen bandukoltunk Gaveron szíve felé, többször is eszembe jutott az, amit Drew mondott. A Szemek, akik azért dolgoznak, hogy az emberek ne kerüljenek átjárók közelébe, meglehetősen pocsékul végezték a munkájukat. Nem egyszer jártam már a rengetegben, bár tény, hogy a Tölgyön túl sosem merészkedtem. Mégis, hogy lehetséges, hogy nem szúrtam szemet nekik? Nem kellett volna valami erődöt felállítani a peremrészen?

Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre sem vettem az előttem heverő vaskos ágat. Lucas kikerülte az akadályt, de az agyam nem fogta fel, hogy nekem is követnem kellene a példáját. Hatalmas puffanással értem földet, mire a barna srác meglepődve fordult hátra.

 – Talán vak vagy? – kérdezte hűvösen, szavaiból sugárzott a szánalom. Villámgyorsan felpattantam, majd leporoltam a ruhám.

 – Ez a hülye ág! Meg a cipő! Emiatt történt! – Mutogattam, mint valami idióta, mire Lucas csak megvonta a vállát.

Drew szerezte a cipőimet is. Bőrből készült, tipikus balerina lábbelit és egy rövidebb szárú csizmaféleséget kaptam a fiútól. Előbbinél döntöttem reggel, de be kellett látnom, talán jobb lett volna a csizma.

Lucas lassított, hogy tartsam a tempót. Árgus szemekkel figyelte minden lépésemet, mintha csak arra várt volna, hogy ismét elessek. Én is jobban figyeltem az útra, mint korábban, nem akartam ennél is jobban leégetni magam.

Ahogy haladtunk a központ felé, úgy ritkultak a fák. Végre felfedeztem egy-egy faházat, de apró kunyhókat is felhúztak a fák rejtekébe.

 – Ott törpék laknak – mutatott a fiú az egyik házra, mire én bólintottam. Méreteiben nem különbözött Lucas viskójától, nem gondoltam volna, hogy apró lények laknak benne. Valószínűleg ők is Napóleon-komplexusban szenvednek.

Amikor végre lakott területre értünk, kirajzolódott egy igazi kis falu képe. Minél beljebb mentünk, annál nagyobb volt a zsivaj, mindenhol tündérek és törpék mászkáltak. Akárcsak az emberek, standokon árulták a portékáikat, hangosan alkudoztak és próbálták elsózni az árukat.

 – Mintha csak otthon lennék – motyogtam magamban, de Lucas éles füle mindent hallott.

 – Ez a világ nem olyan, mint a tiéd. De a tündérek és az emberek sok mindenben hasonlítanak.

 – Azt kétlem – válaszoltam lemondóan, de erre már nem reagált. Hogy is magyarázhatnám el egy tündérfiúnak, hogy nálunk aligha kapna bárki is segítséget, ha véletlenül arra tévedne? Aligha van köztünk olyan önfeláldozó teremtmény, mint ebben a világban.

Nem sokáig töprengtem ezen, lefoglalt a sok látnivaló. Ahogy Lucas korábban említette, egy tanulócsoport járta a falut, és minden fűszálat alaposan átvizsgáltak. Éppen megindultam a kisebb társaság felé, hogy elcsípjem a beszélgetésüket, amikor Lucas megragadta a karom, és maga mellé húzott.

 – Maradj mellettem, a végén még lebuksz – oktatott ki, majd továbbsétált, az oldalán velem. Mint valami édesen andalgó párocska, úgy jártunk tovább a piacon. Éreztem, hogy egyre inkább zavarba jövök a közelségétől, de amint rápillantottam a pókerarcára, egyből elszállt minden zavarom. A tekintete kiölt belőlem minden érzelmet.

 – Vannak olyan lények, amelyektől tartanom kellene?

 – Neked még egy rovartól is tartanod kell. Próbálj távol maradni minden olyan állattól, növénytől és teremtménytől, ami megsebezhet.

Alaposan körülnéztem. Nem láttam olyan növényt vagy állatot, ami kárt tehetett volna bennem, így lefejtettem magamról a szorító kezét, és arrébb léptem pár méterrel.

 – Direkt hergelsz? – kérdezte közömbösen, habár a szeme villámokat szórt. Csak megvontam a vállam, majd karba tettem a kezeimet.

 – Nyugi van, nem vagyok kutya, akit póráz nélkül már sétáltatni sem lehet! Baromira stresszes vagy, és az nem elég, hogy magadat idegesíted, de engem is felidegesítesz!

Valószínűleg a felét sem értette annak, amit mondtam, de nem is érdekelt. Nyugodtan sétáltam tovább, miközben Lucas engem vizslatott. Szorosan mellettem haladt tovább, de legalább nem szorította a karomat.

 – Tudod, a fák addig fedeznek, amíg látják, hogy ártalmatlan vagy. Csak egy gyanús lépés, egy támadási kísérlet, a farkasok már el is harapták a torkodat. Ne várd meg, viselkedj!

 – Most ezt meg miért mondod? Úgy csinálsz, mintha tök hülye lennék. Mit akarsz, hogy másszak a nyakadba?

Nem, nem akarta, hogy a nyakába másszak, és ezt a szeméből tökéletesen ki tudtam olvasni. Nem szólt egy szót sem, de láttam, hogy megint feszegetem a határt, és nagyon jó úton haladok, hogy Lucas a farkasok elé dobjon. Mielőtt elhatalmasodott volna rajta ez a vágy, igyekeztem témát váltani.

 – Kitől kellene a leginkább tartanom?

 – A törpék rettentően kétszínűek, és előszeretettel csapják be a többi lényt. Egy törpének sose áruld el a titkaidat, mert azon nyomban tudni fogja a fél világ. Észrevétlenül csalják ki belőled az információt, aztán továbbadják a fejvadászoknak.

 – Fejvadászok? Ez valami külön faj?

 – Nem. A fejvadászok általában a koboldok közül kerülnek ki. Na, a koboldokkal is érdemes vigyázni. Pillanatok alatt fel lehet őket bosszantani, aztán azon kapod magad, hogy megpróbálják kivájni a szemed.

 – És ezekből lesznek a fejvadászok?

 – Igen, de csak azokból, akik értelmesek. A koboldok egy része idióta és tudatlan. Az ilyenek előbb ejtik magukat csapdába, mint másokat.

Veszekedés csapta meg a fülünket. Két törpe vitázott valami ülőalkalmatosságon, aztán egymásnak estek. A tündérek hangosan nevetve biztatták a két dühöngő, pici lényt. Lucas nem kívánta megvárni a végét, továbbsétált.

 – Mi van a vámpírokkal? Vérfarkasok? Boszorkányok? Vagy ezek már tényleg csak a filmekben fordulnak elő?

 – Vérfarkasokból rengeteg van. A vámpír már ritkább, és mielőtt megkérdezed, nem, nem szívnak vért.

 – Akkor nem is vámpírok. Azok azért vámpírok, mert vért isznak – jegyeztem meg sóhajtva. Kate imádta a vámpíros filmeket és könyveket, most bizonyára csalódottan hallgatta volna Lucas beszámolóját.

Éppen újabb kérdéssel akartam előállni, amikor a fiú megtorpant, majd megállt az egyik bódénál. Több tündér beszélgetett egymással, de amikor melléjük értünk, mind elhallgattak. Lucas intett, majd szorosan maga mellé húzott.

 – Ő itt Alex. Nemrég érkezett Semiramból.

 – Semiramból? – hallottam meg magam mögött egy vékony hangot. Megfordultam volna, de egy másik tündér odalépett hozzám, majd kedvesen rám mosolygott.

Szalmaszőke haj, aranyszínű szemek, élénksárga ruha. Akár egy gyönyörű, feltűnő nyári virág. A tündérlány nem sokkal lehetett idősebb nálam. A mosolya kedves volt és meleg, a tekintete pedig még engem is magával ragadott. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Lucas ujjai erősen markolnak, a körmei a húsomba mélyednek. Ijedten kaptam el a karom, ezzel pedig sikerült elszakadnom a tündérlány szemeitől.

 – Alexnek még nem nőttek ki a szárnyai – törte meg a csendet lakótársam, mire többen is bólogatni kezdtek. Most láttam csak, hogy hárman vannak. Igyekeztem a többi tündért is megfigyelni, de a szőke hajú mintha kereste volna a tekintetem. Nem tudtam tőle szabadulni.

 – Angela vagyok – mutatkozott be végre. Nem nyújtott kezet, pedig már ösztönösen nyúltam érte. Csupán enyhén előrehajolt, mire én zavartan utánoztam. Lucas igazán megtaníthatott volna illően bemutatkozni.

 – Mit keres egy semirami tündér Gaveronban? – hallottam a másik lány hangját. A vékony, zöld hajú lány izgatottan csavargatta hosszú fürtjeit, miközben engem vizslatott. Korántsem tűnt olyan lehengerlőnek, mint Angela, nem is törődtem vele túl sokat.

 – Egyelőre nálam marad, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Alex egy kedves ismerősöm barátja, megígértem, hogy vigyázok rá – mesélte Lucas a tündérlányoknak a kitalált történetemet, amit ők kíváncsian hallgattak. A harmadik tündér egy csendes, fekete hajú, nagydarab lány volt. Igazi amazonnak nézett ki a másik kettő mellett, de szeméből kedvesség és nyugalom áradt.

 – Örülök, hogy találkoztam veled, Alex. A szárnyaidat meg hagyd, hadd nőjenek ki akkor, amikor kedvünk támad hozzá. Hány éves vagy?

 – Tizenhét.

 – Ó, kérlek, ennyi idősen nekem sem volt még mire büszkének lennem – kacagott a lány. Hangja csak úgy csilingelt, teljesen elvarázsolt.

 – Most mennünk kell, de hamarosan látjuk egymást – biccentett Lucas, mire Angela lebiggyesztette ajkait. Szinte meghasadt a szívem szomorú arcát látva, és csak nagy nehézségek árán tudtam tőle elköszönni.

Ahogy távolodni kezdtük a három lánytól, Lucas alaposan megrázott, mire én döbbenten néztem rajta végig.

 – Ember, neked meg mi bajod van?!

 – Próbállak észhez téríteni.

 – Engem? Te rángatsz úgy, mint valami rongybabát!

 – Alex, nem nézünk egy tündér szemébe se, ezt vésd az eszedbe!

Döbbenten bámultam rá. Nem értettem, mire akar kilyukadni.

 – Már miért ne nézhetnék? Nem tudtad, a szem a lélek tükre? Mit kellett volna bámulnom, a cipőmet?

 – Nem, figyelj! Angela bájoló. Arany szempárba nem nézünk, világos?

 – Ezt meg honnan a fenéből kellett volna tudnom? Nálunk nem mászkálnak hipnotizőr

emberek, nem igazán vagyok ehhez szokva!

 – Annyira védtelenek vagytok, hogy elképzelni sem tudom, hogy nem haltatok még ki.

Szívesen hozzáfűztem volna valami tündérgyalázó szöveget, de rájöttem, hogy abszolút felesleges. Lucas meg se fogja érteni, és ha meg is érti, elengedi a füle mellett.

 – Hol van ez a Semiram?

 – Nem messze a gaveroni átjárótól van az ajtaja. A tündérek hazája. Kizárólag csak szárnyasok faja él ott, be sem teheti más faj a lábát. A gaveroni népség nincs éppen szoros barátságban Semirammal.

 – Akkor kezdhetek félni?

 – Mivel otthagytad a semirami társaságot, akár kitüntetést is kérhetnél. Hős vagy.

Egy pillanatig megörültem a hírnek, de aztán újabb kérdések merültek fel. Fájt már a fejem az információktól, de izgatott Gaveron rendszere. Történelemórán sosem voltam ilyen lelkes. Ahogy haladtunk tovább, ismét eszembe jutottak a vámpírok és a fejvadászok. Már éppen kérdezni akartam róluk, amikor Lucas magyarázni kezdett.

 – Azért nincsenek vámpírok, mert nincs miből táplálkozzanak. Volt néhány elvetemült, akik megpróbáltak tündérekre támadni, de akiknek sikerült, azok meghaltak.

 – A fejvadászok? – kérdeztem, de ő megrázta a fejét. Egy tündérre mutatott, aki éppen az erejét fitogtatta. Jóval idősebb lehetett nálunk, nagyjából harminc körüli.

 – A tündéreknek különleges a vérük. Az energia, ami bennük lakozik, olyan mennyiségű, amit képtelenség elviselni. Egy ilyen táplálék gyakorlatilag lerobbantja egy vámpír fejét.

Elfintorodtam. Nem lehetett szép látvány.

 – Nem valami gusztusos.

 – Nem éppen. Ezért hamarosan el is tűntek. Ha nincs élelem, nincs élet sem.

 – Nem tudom, te hogy vagy vele, de valamiért cseppet sem bánom, hogy eltűntek.

Lucas hümmögött egy sort, majd ellépett mellőlem. Az egyik bódéhoz sietett, majd gyorsan eltüntetett néhány kacatot a zsákjában. Nem hallottam, mit mondott az eladónak, de úgy tűnt, mindketten nagyon örülnek a vásárnak. Mikor visszalépett mellém, a vállára dobta a zsákot, majd továbbterelt az úton.

 – Mondd csak, a fejvadászoknak mi a feladatuk? – Bár tudtam a választ, azért mégis érdekelt, hogy egy koboldból hogyan lesz fejvadász.

 – Minden nemzetnek megvannak a maga törvényei. A fejvadászok akkor kerülnek elő, amikor valakit kézre kell keríteni.

 – De miért pont koboldok?

 – A koboldok természetüktől fogva gonoszak. Bár itt is rétegződés van. A nemesek okosak, ravaszak, lelketlen szörnyetegek. Ideális feladat olyan lényeknek, akik egy kis vagyonért elárulnak és kézre kerítenek bárkit. Nem is festenek úgy, mint a szörnyek. Inkább olyanok, mint… – Itt végignézett rajtam, és elhallgatott.

 – Mint az emberek?

Nem válaszolt, inkább folytatta a mesét.

 – A másik réteg már kevésbé veszélyes. Idióta barmok, akik képesek kiszúrni a saját szemüket. Ettől függetlenül kerülni kell őket, mert gyorsabban jár el a kezük, mint hinnéd. Könnyen meg tudod őket különböztetni. Ők már korántsem rendelkeznek olyan emberi külsővel, mint te.

 – Pazar.

 – Ott van egy kobold – állított meg a srác, majd az egyik fára bökött. Mielőtt közelebb léphettem volna, megfogta a csuklóm és megrázta a fejét

 – Most mondtam, hogy maradj távol tőle!

Ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, miért hasonlította Lucas egy szörnyhöz. Olyan volt, mint egy majom és egy hiéna keveréke. Széles és ijesztő vigyor ült az arcán, hosszú, hátralapuló fülei voltak, és előregörnyedt, miközben egy ágon guggolt, és a járkáló lényeket vizslatta.

 – Támadott már meg valakit?

 – Kétlem, akkor már nem lenne itt. Gyere – húzott el a fától, de a tekintetem még mindig a koboldot követte. Ekkor az is rám nézett, és a mosolya egyre szélesebb lett. Kirázott a hideg, elfordítottam a fejem. Ijesztő volt.

 – Bár a nemesek értelmesek, és ma már békésebbek, azért ők is megérik a pénzüket. Lelkekkel táplálkoznak.

 – Lelkekkel?

 – Ezek a lények látják a lelkedet. Ezért is jó fejvadászok. Nem lehet előlük elbújni.

 – Milyen lelkekkel? – kérdeztem nagyot nyelve, mire Lucas hátrabökött.

 – Ezeket az izéket fogyasztják előszeretettel. De ez ne aggasszon. Csak néhány kockáztat a lelkekért – próbált nyugtatni, kevés sikerrel. Csak csöndesen bandukoltam mellette, és azokon a dolgokon gondolkoztam, amiket ma hallottam tőle.

Még megálltunk néhány bódé mellett, és beszereztünk néhány dolgot. Lassan megindultunk visszafelé, de már csak elejtve egy–egy szót változzunk. Már rég elhagytuk a tömeget, és ismét egyre sűrűbbek lettek a fák. Mindketten élelmet és egyéb szükséges dolgokat cipeltünk, bár én valamivel könnyebb csomagot kaptam, mint Lucas.

Mikor végre megérkeztünk a lombházhoz, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Felcammogtunk, majd mindent elpakoltunk. A bevásárlás jobban kifárasztott, mint képzeltem. Amint leültem a kényelmetlen padra, éreztem a sajgó lábamat. A cipő kissé feltörte a sarkam, ez pedig csak tetézte a kínomat. Lucas viszont olyan volt, mint mindig.

Éppen szundítani készültem, amikor kivágódott az ajtó, és Drew lépett be rajta vigyorogva.

 – Hoztam halat! – kiáltott köszönés helyett, mire én mosolyogva felpattantam. Drew mindig szívesen látott vendég volt a részemről, bár Lucast elnézve annyira örült a fiúnak, mint nekem. Legalábbis látszólag.

 – Ez most életmentő. Majdnem két hete zöldségen élek – ujjongtam. Nem igazán jött be nekem ez a vegetáriánus menü, éreztem, hogy a testem sem örül az új étrendemnek.

 – Tudtam, hogy tökéletes az időzítésem!

 – Hogyne – fűzte hozzá Lucas, de Drew nem vette magára. Ahogy a többi apró beszólását sem. Tény, hogy Drew hangosabb volt az átlagnál, de Lucas személyiségét is nehezemre esett elviselni. Ettől függetlenül tökéletesen kiegészítették egymást.

 – Mesélj, Alex, merre jártál ma? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, mire én unottan Lucasra böktem.

 – Ma elvitt a piacra, be a faluba. Mesélt nekem a fejvadászokról, és láttam egy koboldot.

 – Koboldok vannak a környéken? Azt hittem, a legutóbbi botrány óta egy sem jött elő – jegyezte meg Drew, mire én csak összeráncoltam a homlokomat.

 – Botrány? – kérdeztem kíváncsian, mire Lucas bólintott.

 – Gyújtogattak a fesztiválon.

Gyújtogattak? De mielőtt feltehettem volna a kérdéseimet, Drew szólt közbe.

 – Apropó, fesztivál. Ugye tudjátok, hogy holnap este tartjuk az ünnepséget? Lucas, segítened kell az átjáró figyelésében!

Csodálkozva hallgattam el. Eszembe sem jutott volna, hogy ők is tartanak ilyen kisebb bulikat

 – Milyen fesztivál lesz? – néztem Drewra, aki csak mosolygott, majd megveregette a hátamat.

 – Neked is jönnöd kell. Minden évben rendeznek egy nagy táncmulatságot Gaveronban. Minden világból jönnek vendégek, és hajnalig a tűz körül táncolunk. Vannak előadások, fényjátékok és minden, ami egy ilyen helyen előfordulhat.

Hozzám csak a tánc szó jutott el, és éreztem, hogy az agyam egyértelműen tiltakozik.

 – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne elmenni, bármikor lebuktathatom magam, meg ilyesmi… – motyogtam, mire Lucas megemelte a szemöldökét.

 – Csak az nem megy el erre a fesztiválra, aki rejteget valamit. Ne tereld magadra a figyelmet, így is nehéz elhitetni másokkal, hogy tündér vagy.

 – Hát sajnálom, hogy nincsenek se szárnyaim, se tündérporom! – csaptam a pultra, Drew megrezzent a csattanás hallatán. Megcsóválta a fejét, majd a vállamra tette a kezét.

 – Nyugalom, hiszen kinézetre tündér vagy.

 – Csak azért, mert ember, még egy cseppet sem hasonlít a tündérekre. Nincs szükség szárnyakra, attól még tündér a tündér. Belőled a kecsesség és az ártatlanság halvány foszlánya is hiányzik, emellett folyton beszélsz, ha társaságba kerülsz, ráadásként mindenbe belekötsz, amibe csak lehet. A tündéri vonások egy szikrája sincs meg benned, és ha még a fesztivált is kihagyod, saját magad árulod el.

Még csak levegőt sem vett, úgy mondta ki a véleményét, én pedig csak pislogtam, mint a hal Drew kezei között. Nem volt sem ideges, sem indulatos, a hangja színtelen volt, és úgy mondta, mintha csak valami teljesen általános dolgot közölt volna velem. Először fel sem fogtam, mi van, csak aztán borult el az agyam.

 – Mi van?!

 – Most is csak sipákolsz – vonta meg a vállát a srác, mire Drew lerakta a halakat a pultra, majd közénk állt.

 – Jól van, drága barátaim, azt hiszem, itt zárjuk le a témát. – Megfogta a vállamat, majd elkezdett tolni az ajtó felé.

 – Engedj el, Drew, még nem fejeztem be! – néztem magam mögé, de ő csak tolt tovább.

 – Nem baj, nem akarom, hogy megöld. Hé, Lucas, elviszem Alexet, hogy ismerkedjen meg néhány lánnyal, és segítsen feldíszíteni a falut.

 – Éhes vagyok Drew, és nem akarok ismerkedni!

 – Kapsz valamit, ha most szépen velem jössz! – rángatott magával a szőkeség. Már majdnem kilökött az ajtón, de még volt időm Lucas felé küldeni egy „fordulj fel” pillantást.

Drew drága barátjának totális ellentéte volt. Folyamatosan magyarázott nekem útközben, és mindent meg akart mutatni. Természetesen nem csak arról volt szó, hogy én új ismereteket szerezzek Gaveron különös világáról, hanem hogy cserébe én is mindent elmondjak az enyémről. Bár egyelőre az én világom egy szürke kis bekezdés volt ennek a színes mesekönyvnek az egyik oldalán. Igaz, néha–néha tett utalásokat, amiket egyből fel is fogtam, még nem voltam hajlandó mesélni az erdőn túlról. Még többet magamba akartam szívni az itteni légkörből, többet akartam tudni a szokásokról, hogy beilleszkedjek.

Mikor végre megálltunk, Drew első dolga volt, hogy bemutasson egy csapat tündérnek, akik kedvesen fogadtak, annak ellenére, hogy én elvileg Semiramban éltem. Igaz, már korábban említette Lucas, hogy jelenleg én vagyok a hős, de ettől még nem éreztem jobban magam.

Nálunk, ha valaki az ellenlábas suliból jött át, hónapokig tesztelgetések mentek, míg végre–valahára elfogadták az újonnan érkezőt. Hosszú és nehéz hónapok, tele szenvedéssel és nem kevésszer megaláztatással. Persze a gyerek utána vagy közben – ha normális – sulit vált, aki meg vállalja a további megpróbáltatásokat, az teljesen antiszociális lesz. Nem bírtam az ilyesfajta megkülönböztetést, de a sok vita után ez már teljesen magától értetődővé vált.

Mikor végre túlestünk a formalitásokon, és mindenki bemutatkozott, a hasznomat is vették. Néhány fára lámpákat kellett felakasztani, ami első ránézésre nem okozott gondot. Csak azután akadtam ki, hogy rájöttem, ők a szárnyaimra kíváncsiak, nem a famászó tehetségemre. Mikor bevallottam, hogy sajnos én még képtelen vagyok a szárnyaim használatára, csalódottan hagytak magamra. Nem mintha érdekbarátság lett volna az egész, de mindenki serényen dolgozott, és ha csak mászásra vagyok képes, arra a kutya se kíváncsi.

Éppen egy lámpát próbáltam felakasztani egy vaskosabb faágra, amikor kis híján lepottyantan a fáról. A büszkeségem most örült, hogy nem egy fa mentett meg, hanem a villámgyors reflexeim. Először azt hittem, senki sem látta az ügyetlenkedésemet, de rá kellett jönnöm, hogy valaki nagyon jól mulat bénaságomon.

 – Talán használnod kellene a szárnyaidat – mondta az ismeretlen hang. Nem láttam, hol van, nem tudtam, ismerem–e az illetőt. Bár biztos, hogy nem mutattak be neki, senkinek sem volt ilyen bizarr hangja. Érdes volt és vinnyogó, egyszerűen felállt az ember hátán a szőr, miközben hallgatta. Teljesen biztos voltam benne, hogy egy csúnyácska, öreg tündéré a hang, mert hogy egy helyes és fiatal fiúé legyen, az teljesen illúzióromboló lett volna.

Mikor végre lekászálódtam a fáról, keresgélni kezdtem a hang tulajdonosát. Először azt hittem, már elment, de mikor éppen indultam volna egy újabb lámpa kihelyezésére, ismét megszólalt.

 – Ez így nagyon lassan halad

Végre elcsíptem a hang irányát. Az egyik közeli fáról jött a kellemetlen krákogás. Egy kobold bámult egy vaskosabb ágon ülve, szája fültől fülig ért. Vigyorgott, mint valami tömeggyilkos, kinézetre pedig olyan volt, mint egy hiéna és egy majom párosítása. Megint kirázott a hideg, és most, hogy egyedül voltam, csak még jobban megijedtem tőle. Hogy is jutott eszedbe, drága Drew, hogy engem itt hagyj egyedül?

 – Miért nem használod a szárnyaidat? – Úgy kérdezett, hogy a szája alig mozdult meg. Egy percre sem hagyta abba a vigyorgást, én pedig késztetést éreztem, hogy hozzávágjam a kezemben lévő lámpák valamelyikét. Végül taktikát váltottam, és elővettem legbűnbánóbb arcomat.

 – Mert még nem megy – sóhajtottam. Megrugdostam egy előttem heverő száraz faágat, majd a szörnyre sandítottam. A szörny meg sem mozdult. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék még, de abban a percben megjelent Drew, és mikor meglátta, ki a társam, egyből megragadta a csuklóm, és elrángatott.

 – Alex, végre! Mindenhol téged kerestelek! Gyere, segíts nekem! – Rá sem nézett a koboldra, magával húzott, és én még csak meg se próbáltam ellenkezni. Örültem, hogy végre ott van mellettem és vigyáz rám.
 – A legjobbkor – mondtam nagyon halkan, de nem is hallotta meg. Mikor távolabb kerültünk, megállt, majd a szemembe nézett. Úgy, ahogy anya szokott, ha mérges rám.

 – Lucas neked semmit sem mondott? Miért nem világosított fel? – A kérdést nem egészen értettem először, majd mikor koppant a dolog, megráztam a fejem.

 – A koboldra gondolsz? Tudom, de azt mondta, nagyon értetlenek, szinte veszélytelenek – vontam meg a vállam. Bár néhány perccel ezelőtt azért nem voltam ennyire laza.

 – Oké, lehet, hogy hülyék, de attól olyan gyorsan tépik le a fejed, hogy észre sem veszed! Mit mondok majd Lucasnak, hova lett a fejed?!

 – Úristen, Drew, szívinfarktust ne kapj itt nekem! Nem történt semmi!

 – Komolyan, Alex, te figyeltél, amikor meséltem?

 – Persze, hogy figyeltem! – duzzogtam, mire Drew, csak sóhajtott egyet, majd beletúrt szőke hajába. Szeméből csak úgy sugárzott az idegesség, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. De mit várt? Hogy elrohanok egy kobold láttán? Nem kezdhetek el sikoltozni minden kis apróságért.

 – Jól van, Alex – mondta most már nyugodtabb hangon. Láttam rajta, hogy rendezte a gondolatait.

 – Most menj haza, már nincs több dolog, amiben segítened kellene.

 – Most haragszol? – kérdeztem döbbenten, mire ő csak megrázta a fejét, visszafordult, majd mosolyogni kezdett.

 – Menj haza, válaszd ki, melyik ruhában jössz holnap. Vagy vedd rá Lucast, hogy vegyen neked valami szépet.

 – Nincs szükségem rá, mert semmi kedvem eljönni – morogtam, majd intettem, és elindultam haza.

Mikor megérkeztem a faházhoz, Lucas éppen vizes vödröket cipelt. Még meg sem szólaltam, már nekem is szegezte az első kérdését.

 – Mit csináltál?

Kérdése hallatán a szemöldököm a fejem tetején landolt, és éreztem, hogy a lila köd kezd leereszkedni. Erőt vettem magamon, majd szó nélkül megindultam a lépcsőhöz, és felvágtattam a házba. Az ajtót azért nyitva hagytam, hogy ha Lucas cipekedik, könnyebb legyen a járkálás.

Nem is kellett sokat várnom rá, mert hamar felért, és letette a vizes vödröket az ajtó mellé. Én az egyik hintaszékben ültem, felhúzott lábakkal. Államat a térdeimen pihentettem, az egyik kedvenc számomat kezdtem el dúdolni. Lucas leült mellém, majd karba tette a kezeit.

 – Szóval? – kérdezte újból, ugyanolyan rezzenéstelen arccal, mint mindig. Én csak megvontam a vállam, és elfordítottam a fejem. Nem akartam beszélni vele. Viszont ő nagyon is tudni akarta. Biztos voltam benne, hogy nem aggódik miattam, inkább az érdekelte, hogy hol van Drew.

 – Drew majd jön, ha befejezte a díszítést.

Láttam, hogy ez az információ nem volt elég neki, mert meg sem mozdult, arca pedig nem enyhült meg.

 – Miért nem vele vagy?

 – Miért, talán össze vagyunk nőve, vagy mi van?

Lucas hátradőlt, de szemét egy pillanatra sem vette le rólam.

 – Mit hisztizel?

 – És neked mi bajod van? Ha ennyire hiányzik Drew, mi lenne, ha kedvesebb lennél vele? Úgy viselkedsz, mint valami köcsög!

 – Mi van? – döbbent meg, mire én megvontam a vállam.

 – Persze, hogy a megértés minden szikrája hiányzik abból, aki egy fán él tizenkilenc éve! Mondok valamit, Lucas! Tudom, hogy kibírhatatlan a természetem, de te még rajtam is túlteszel!

 – Hogy a fenébe lyukadtunk ki ide?

Én magam sem tudtam. Egy pillanatra minden haragom elszállt. Megráztam a fejem, és jóval nyugodtabban néztem ismét Lucasra. A fiú kíváncsian várta, hogy magyarázni kezdjek.

 – Csak legyél normális! – motyogtam, majd kisétáltam az ajtón. Leheveredtem az egyik fa árnyékába, majd hátradőltem.

Mégis mi a franc van velem? Miért húztam fel magam ennyire? Lucas ennyire szétcincálta volna az idegeimet.

Éreztem, hogy valami nem stimmel. Mindennap felbosszantott valamivel, és most, hogy Drew is megharagudott, totális letargia uralkodott el rajtam. Eddig sem éreztem magam csodásan, de ez végképp betett. Mintha az utolsó mentsváram is elesett volna. Most éreztem igazán, mennyire hiányzik a családom és Kate. Gaveron szépen lassan fog megfojtani, miközben nevetve végignézi a szenvedésem.

Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, amikor Lucas mellém lépett. Két pálcára húzott halat tartott. Az egyiket a kezembe nyomta, majd leült mellém.

 – Holnap Drew-val együtt kell figyelnünk az átjárót. Angela addig veled lesz, hogy ne kerülj idegenek közé.

 – Muszáj ezt?

 – Igen.

 – De nem akarom.

 – Ennyi erővel felírhatod a homlokodra, hogy ki is vagy valójában. Ezen mindenki ott lesz.

A mindenki ott lesz dolog tetszett a legkevésbé. Sem ő, sem pedig Drew nem fog figyelni rám, és kiszolgáltatott leszek.

Ebben a pillanatban beugrott valami. Hirtelen nagyon is csábítóvá vált a táncmulatság és a fesztivál. Lucas éppen egy szálkát próbált kipiszkálni a halból, így nem láthatta azt a sunyi mosolyt, ami egy pillanatra ült csak ki az arcomra.

5. fejezet

Nagy kaland a rengetegben

Másnap reggel beszélgetésre ébredtem. Drew és Lucas csendesen sutyorgott, mégis jól hallottam minden szavukat. Nem keltem fel, higgyék csak azt, hogy alszom. Feltűnés nélkül akartam hallgatózni.

– Éjfélig mi vagyunk őrségben, aztán jön a váltás.

– Remek.

– Jó ötlet ennyi időre magára hagyni? – hallottam Drew hangjában az aggodalmat. Nem volt benne biztos, hogy egyedül is jól elleszek. Hát én sem.

– Angela majd vigyázni rá. Már beszéltem vele.

– Te elmondtad neki?! – A szőke hangja megemelkedett. Egy percre csend áll be, talán azon tanakodtak, felébredtem-e. Aztán ismét beszélgetni kezdtek.

– Nem mondtam el, mégis mekkora hülyének nézel? Csak megkértem, hogy figyeljen Alexra, mert könnyen bajba kerül.

– Bocs, kezdem átvenni Alex szokásait. Túlizgulom a dolgot.

– Apropó szokások… Megmondanád, hogy mégis min vesztetek össze tegnap?

– Lényegtelen – kerülte ki a válaszadást Drew. Hallottam, hogy a szék nyikorog a padlón, valószínűleg felálltak.

– Fel kellene ébreszteni, nem?

– Máris megyünk? – Lucas hangja meglepettnek tűnt. Tegnap nem közölte velem, hogy mikor indulnak, valószínűleg azért, mert ő sem tudta.

– Persze, hogy máris! Egész nap jönnek majd a vendégek, mit gondoltál, mikor megyünk?

– És éjfélkor jön a váltás?! Ez valami vicc? Egész nap ott ácsorgunk az átjárónál?! – Már nem meglepődött volt, hanem baromi ideges. Drew halkan kuncogni kezdett.

– Gyerünk, Lucas, fel a fejjel! Egész nap csinos tündérek jönnek át Semiramból!

– Csinos, beképzelt, lekezelő tündérek. Ha így mondod, sokkal valóságosabbnak tűnik. Hé, Alex!

Lucas olyan hirtelen kiáltott fel, hogy egy pillanatra még a szívem is megállt. Nyöszörögni kezdtem, mint aki most ébredt fel, majd lekullogtam a két sráchoz.

– Olyan a hajad, mintha fészket rakott volna benne egy madár – jegyezte meg Drew, Lucas viszont pont mint máskor, szenvtelen maradt. Lassan jobban kötődöm Lucashoz, mint Drewhoz.

– Elmentünk. Angela majd jön reggeli után, elmentek nézelődni, megebédeltek, és este ott leszel a táncmulatságon. Éjfél után nem sokkal ott leszek én is, addig meg próbáld visszafogni magad.

– Ezt meg hogy érted?

– Mondjuk ne beszélj annyit, mint máskor – válaszolta nemes egyszerűséggel a barna, mire forgatni kezdtem a szemem.

– Mi lenne, ha inkább egész nap itthon lennék, és majd éjfélkor együtt mennénk el erre az izére?

– Felejtsd el, és kezdj készülődni! Angela bármikor betoppanhat. – Azzal köszönés nélkül mindketten otthagytak.

Úgy döntöttem, nem fogom azt csinálni, amit Lucas mondott. Inkább csak leültem az egyik székbe, és hintázni kezdtem. Reménykedtem benne, hogy Angela elfelejt értem jönni, vagy útközben meggondolja magát és hazamegy, de sajnos nem így történt. Hamarosan kopogás ütötte meg a fülem. Felpattantam, majd az ajtóhoz léptem, és kérdés nélkül kinyitottam.

Angela, a szőke hajú, aranyszemű tündérlány most még szebbnek látszott, mint az első találkozásunkkor. Megint sárga ruhát viselt, és olyan volt, mint egy két lábon járó virágos mező. Tudtam, hogy senki másnak nem állna jól, ha ennyi sárgát viselne, de Angela egyszerűen tündökölt. Én bezzeg úgy nézhettem ki, mint valami defektes csaj, akit áramütés ért.

– Szép jó reggelt, Alex! Örülök, hogy nem én ébresztettelek!

– Szia, Angela. Nyugodj meg, Lucas gondoskodott róla, hogy felébredjek, mielőtt ideérsz.

– Ez kedves tőle – mosolygott, mire én ráncolni kezdtem a homlokom. Én nem ezt a kifejezést használtam volna.

– Amúgy, Angela… Mit terveztél mára? Mert ha a terhedre van ez az egész, hogy velem kell lenned, akkor nyugodtan menj, és végezd a dolgodat. Én elleszek itthon, majd ha Lucas hazajön, csatlakozom hozzá. Beszéltem vele erről, és azt mondta, hogy neki így is jó – füllentettem, és még csak rosszul sem éreztem magam miatta.

Angela egy percig gondolkozott, majd rám nézett. Aranyszemeit egyenesen a vesémbe fúrta, én meg azon kaptam magam, hogy mindjárt elcsöppen a nyálam. Aztán bevillant, hogy Lucas mit mondott nekem. Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy ne nézzem továbbra is nyálcsorgatva a szemeit, de megráztam a fejem, majd csípőre tettem a kezem.

– Ez nem volt szép.

– Bocsánat, rossz szokásom. Nos, szerintem Lucas jobban örülne, ha velem jönnél, nem gondolod? – Annak ellenére, hogy most kért csak bocsánatot, ugyanúgy nézett rám, de ezúttal nem hagytam magam. Gyorsan megráztam a fejem, és leültem az egyik hintaszékbe.

– Nem, szerintem annak örülne jobban, ha nem kellene megtegyél neki semmilyen szívességet – válaszoltam, mire ő is leült velem szembe, és karba tette a kezét.

– Alex, ugye nem arról van szó, hogy te nem akarsz részt venni ezen az ünnepségen?

Először betegségre akartam hivatkozni, de fogalmam sem volt, hogy a tündérek milyen betegséget kaphatnak el. Aztán a tánctudásomról akartam magyarázni, de egy tündérben ez alapvetően megvan, így erre sem hagyatkozhattam. Végül kinyögtem egy teljesen értelmetlen és lehetetlen magyarázatot.

– Csak arról van szó, hogy még nem illeszkedtem be. Zavarban vagyok – mondtam, de egyből meg is bántam. Angela elmosolyodott.

– Akkor muszáj velem jönnöd! Kapj fel egy szép ruhát, és fésülködj meg! Mire a táncra kerül a sor, már nem leszel zavarban – állt fel Angela, majd tapsolni kezdett. Gyakorlatilag aláírtam a saját végrendeletemet.

Egy kis részét már ismertem Gaveronnak. Mivel Lucas kihozott, és a lényeges dolgokat megmutatta, Drew pedig elcipelt díszíteni, a terep ismerős volt. Próbáltam minél jobban az agyamba vésni az útvonalat, hogy egyedül is hazataláljak. Mert úgy tűnt, Angela stratégiája az, hogy jól összezavar, hogy ne tudjak nélküle tájékozódni. Ügyes csel, de nem hagyhatom magam.

Útközben összefutottunk néhány tündérrel, akiknek bemutatott, de senkivel se álltunk le hosszabb időre beszélgetni. Úgy tűnt, határozott célja van, és ez a cél nem más, mint egy kis lombház. Lucasnak is ilyen háza van, legalábbis ez volt az első benyomásom. Viszont amikor benyitottunk, nem az a kopárság fogadott, mint Lucasnál. A kis házban faltól falig könyvespolcok húzódtak, szinte nem is találtam olyan sarkot, ahol ne hevert volna egy-egy könyv.

– Lucasra ráférne egy nagy házátalakítás. Miért nem adsz neki néhány tippet? Úgy láttam, jól kijöttök egymással – csicseregtem neki tettetett érdeklődéssel, mire ő mosolyogva vonta meg a vállát. Nem ácsorogtunk sokáig a házban, csak egy pillanatra ugrottunk fel. Nem is tudtam rendesen felmérni, de valahogy úgy éreztem, Angela nem szereti a vendégeket. Gyorsan kitessékelt a házból, és néhány idegen tündér felé vette az irányt. Én csak esetlenül battyogtam utána, és igyekeztem nem elesni, nehogy felkeltsem mások figyelmét. Három idegen tündért pillantottam meg. Két lányt és egy fiút.

– Ők itt Henriett és Joanne. Ő pedig Alex – mutogatott Angela. Henriett páratlan magassággal büszkélkedhetett, talán Lucast is lekörözte. Gyönyörű szép zöld szeme és zöld szárnyai csillogtak a fényben, bronz haja és fehér pántos ruhája csak még jobban kiemelték a szép árnyalatot. Mintha csak egy modell állt volna előttem. Szinte biztos, hogy nincs olyan férfi ezen a vidéken, aki ne esne bele három másodpercen belül ebbe a lányba. Én meg… Jézusom, legszívesebben eltűntem volna egy fekete lyukban.

Joanne Henriett mellett túlságosan átlagosnak tűnt, habár ő sem panaszkodhatott. A szemei ezüstszínben játszottak, a haja feketén, a szárnyai pedig ezüstösen ragyogtak. Habár ő sem szégyenkezhetett a külseje miatt, Henriett mellett olyan esetlennek látszott, mint én.

A harmadik tündér háttal állt nekem, és úgy tűnt, nem is akar megfordulni. Általában nem toleráltam az effajta bunkóságot, de most egy szót sem szóltam. Joanne viszont nem hagyta annyiban a dolgot, meglökte a fiút. A srác morogva fordult felénk. Rövid, fekete haj, ezüst szemek… Nem kellett sok ész, hogy rájöjjek, Joanne testvére.

– Alex, ő itt Ben – mutatott a srácra Angela. A tekintete furcsán csillogott, és láttam benne valami különös fényt, amit nem tudott elrejteni. Nagyon reméltem, hogy Angela nem tervez semmit. Ben nem tűnt valami társasági lénynek. Hasonló ruhában volt, mint Lucas és Drew, és úgy tűnt, nemcsak ők hárman, hanem az összes hímnemű összebeszélt az öltözéket illetően, mert a színükön kívül semmi sem különbözött.

– Ben, miért nem mutatod meg Alexnek a tábortűz helyét? Új itt Gaveronban, ez lesz neki az első táncos ünnepsége – mesélte Angela mosolyogva Bennek a kamutörténetem.

Tudtam. Úgy akart lerázni, hogy közben rám állít egy tündért, nehogy elcsavarogjak. Bár lehet, hogy így csak nekem tesz szívességet. Végül is Bent egyszerűbb lesz lerázni, mint Angelát. Legalábbis nagyon remélem.

– Gyerünk, Ben, mutass meg neki mindent! – lökte felém Joanne az öccsét. A srác nagyon zavarban volt, az arcát elöntötte a pír, és láttam rajta, hogy nem igazán akarja ezt.

– Semmi szükség erre, majd én körbejárok egyedül – mondtam mosolyogva. Nem akartam olyan társat magam mellé, aki csak végigszenvedi a délutánt mellettem. Ben viszont megragadta a két vállamat hátulról, és tolni kezdett.

– Semmi gond, jól elleszünk! Majd jövünk! – köszönt el a többiektől, ezzel elzárva a menekülési utamat.

Már egy ideje irányítgatott, ami kezdett kényelmetlenné válni. Aztán hirtelen elengedett, majd mikor ismét felém fordult, már nem volt vörös, és nem tűnt zavartnak sem.

– Szóval merre menjünk? Most nézzük meg a tánc helyét, vagy inkább csináljunk valami mást?

– Mi ez a pálfordulás? – döbbentem meg a fiú viselkedésén, mire ő hatalmas szemeket meresztett rám.

– Tessék?

– Semmi, semmi – legyintettem. Persze, honnan is tudná, mit jelent?

– Na, akkor tábortűz, vagy valami más? – kérdezte zsebre dugott kézzel, mire én megvontam a vállam.

– A valami más mit takar? – kérdeztem közömbösen. Nem igazán érdekelt semmi, csak hogy gyorsan egyedül lehessek. Valamit el kellett intéznem a tánc előtt.

– Menjünk be az erdőbe – válaszolta, mire most én kezdtem meresztgetni a szemem. Még csak az kéne!

– Minek menjünk az erdőbe?

– Van egy koboldtanya a sűrűjében – nézett a távolba, nekem pedig felkeltette az érdeklődésemet.

– Koboldtanya? És?

– Elég érdekes az egész. Csak kétszer láttam, pár percre, sose tudtam rendesen megnézni.

– Miért, félsz egyedül? – kérdeztem sunyi mosollyal az arcomon, mire rám emelte ezüst szemeit, és egyből megbántam, amit mondtam.

– Mégis mitől félnék? Néhány agyatlan gnómtól? – kérdezte egy csöpp idegességgel a hangjában, amivel elárulta magát. Igyekeztem nem észrevenni, hogy megremeg a hangja, mert tudtam, a fiúknál a bátorság kérdése elsőbbséget élvez.

– Ez kezd egyre érdekesebb lenni. Miért érdekel egyáltalán egy koboldtanya? Nem tűnik valami izgalmasnak. Ha ez a legjobb ötleted, akkor inkább menjünk a tábortűzhöz.

– Miért, Semiramban mivel ütitek el az időt? – kíváncsiskodott, mire én vágtam egy grimaszt. Fogalmam sem volt, mivel ütik el a semirami tündérek az idejüket, de biztos, hogy nem koboldokat bámulnak bizarr erdőkben.

– Ezzel-azzal. Semmi érdekessel. Szeretik a… nyugodt délutánokat – nyögtem ki nagy nehezen a választ, mire Ben felnevetett.

– Nagyon izgalmasnak hangzik! Na, és egy nyápic semirami be mer jönni az erdőbe, hogy meglessen egy koboldtanyát? – kérdezte ravasz vigyorral az arcán. Nem értettem, hova lett az a piros arcú kissrác, aki alig mert rám nézni.

– Nyápic? Tudod te, kivel beszélsz?

– Azt ne mondd, hogy jönni akarsz!

– Megyek! Miért ne mennék? Ne keverj össze a semirami virágszálakkal!

Úgy tűnt, tetszik neki a lelkesedésem, mert egyből megindult. Szó nélkül követtem, és vártam, hogy megossza velem a tervét.

– Csak maradj mögöttem, és ne csapj nagy zajt, amikor a közelükbe érünk. Elég jól hallanak.

Bólintottam, és minden lépésemre ügyeltem. Igyekeztem kikerülni minden egyes ágat, ami csak az utamba került, de ahogy sűrűsödtek a fák, úgy lett egyre nehezebb az én dolgom is. Ben egy szót sem szólt a séta alatt, a csend viszont kezdett egyre zavaróbb lenni.

– Hé, nem mintha megijedtem volna, de ugye nincs messze? Visszaérünk időben?

– Hamarosan odaérünk.

Nem lettem sokkal okosabb. Ahogy teltek a percek, úgy lettem egyre lassabb én is, Ben pedig egy idő után kezdte unni a dolgot.

– Nem vagy valami gyakorlott erdőjáró. Végül is csak egy semirami tündér vagy. Nem is tudom, miért csodálkozom.

– Mekkora gyökér vagy! Próbálj meg te ilyen cipőben és ruhában mászkálni! – magyaráztam. Nem figyeltem egy pillanatig, és már el is estem. Mérgesen vakartam le az arcomról a saras faleveleket, és kezdtem bánni, hogy hagytam magam erre rábeszélni.

– Pattanj fel! – mutatott a hátára, mire én gúnyosan felnevettem.

– Még csak az kéne!

– Így legalább haladnánk is.

– Nem kell vinned!

– Ahogy gondolod – vonta meg a vállát, majd ismét elindult előttem.

Még egy kilométert megtettünk, amikor hirtelen megállt, majd intett, hogy menjek hozzá közelebb.

– Maradj csöndben, Alex! – súgta alig hallhatóan. Már éppen nyílt volna a szám, de gyorsabb volt, és befogta. Majd azzal a lendülettel le is húzott a földre, és betolt egy hatalmas kidőlt fa törzse mögé. Lassan elengedte a számat, majd óvatosan kikukucskált a törzs mögül.

Pár másodpercig a környezetet kémlelte, majd mutogatni kezdett. Én is odadugtam a fejem az övé mellé, és megpróbáltam kilesni. Amit láttam, az annyira sokkolt, hogy be kellett fognom a számat, hogy fel ne kiáltsak. Az erdő ezen része olyan volt, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Mindenhol kidőlt fák hevertek, mintha valami nagy madár fészket próbált volna belőlük rakni. A földön véres tollak hevertek, és négy kobold ott ült a fészek közepén, szoborrá váltan. Vajon tudják, hogy itt vagyunk? És mi ez a véres tolltemető?

Még néhány percig döbbenten figyeltem őket, mikor hirtelen az egyik feje felém fordult. Csak a feje. Semmilyen más testrésze nem mozdult meg. Ben gyorsan lehúzott maga mellé, majd csöndre intett.

Néhány percig meg se mertem mozdulni, majd ismét kikukucskáltam a fatörzs mögül. Már nem errefelé nézett a kobold. Ismét szoborszerűen ült. De az egyikük eltűnt. Hova lett a negyedik? Hiába kerestem, sehol sem találtam. Kellemetlen érzés fogott el, és úgy tűnt, nem ok nélkül. A negyedik kobold ott vigyorgott tőlünk alig egy méterre, a szemei minket kémleltek, a fülei pedig hátralapultak.

Gyorsan visszabújtam a takarásba, és megráztam Bent. Mikor kinézett a fa mögül, egyből észrevette aggodalmam okát. Intett, én pedig követtem. Itt volt a távozás ideje. De alighogy megfordultunk, még egy szörnyecske jelent meg közvetlenül előttünk. Úgy ugrottam talpra, mintha tűbe ültem volna. De nemcsak én, Ben is felpattant.

– Ennyit arról, hogy úgyse vesznek észre – motyogtam szinte csak magamnak.

– Szépen induljunk el. Nem lesz semmi gond, csak ne ess el, és semmi fölösleges mozdulat.

– Jól van – indultam meg, de alig tettem két lépést, egy újabb kobold került elém. – Ben, ezek egyre többen vannak. Normális ez? Szerintem bajban vagyunk.

– Kicsit túl közel vagyunk a fészkükhöz. Lehet, hogy fenyegetve érzik magukat.

– Kicsit túl közel? – akadtam ki, de azért vigyáztam, hogy ne legyek túl hangos. Igen, végül is ez a normális. Az állatok féltik a lakhelyüket, ezért ha valaki közel megy hozzájuk, támadnak. Alapjáraton állatként kellett volna kezelni őket, nem idióta alsószintű lényekként. Mindig keresem az értelmet, de miért? Felesleges.

– Na jó, szerintem ebből gond lesz – lépett mellém Ben, majd körülkémlelt.

– Most mit csináljunk? Elrepüljünk? Maximum te, nekem még nincsenek szárnyaim – magyaráztam neki nagyon halkan, mire ő megrázta a fejét.

– Kétlem, mivel még nekem sincs. Gyere – fogta meg a csuklómat, majd kikerülve az előttünk lévő koboldot, megindult kifelé az erdőből. Szépen lassan haladt, hogy én is tudjak menni, és ne legyen belőle probléma. De feleslegesen. Ismét megjelent előttünk néhány.

– Pedig messze vagyunk már a fészküktől! – morgott Ben, én meg kezdtem komolyan megijedni. Közelebb léptem a fiúhoz, ő pedig valószínűleg észrevette az aggodalmamat, mert erősebben szorította a csuklómat. Mindenféle figyelmeztetés nélkül kezdett el rohanni, én pedig csak kapkodtam a lábaimat. Alig tudtam kikerülni az elém kerülő gyökereket.

Hiába rohantunk, mint az őrültek, velünk párhuzamosan három szörnyecske haladt gond nélkül.

– Ben!

– Tudom.

– Mi a fenét csináljunk? – Válasz helyett csak hatalmas erővel bevágott az egyik bokorba.

Mikor végre kikászálódtam belőle, rájöttem, hogy én miért is landoltam ott. Benre mindhárom kobold ráugrott, és szegény srác próbálta leszedni magáról a szörnyecskéket. Annyira lesokkoltam, hogy először csak a kapálózó fiút bámultam. Aztán végre észhez tértem, és ellentámadásba kezdtem. Felkaptam a földről egy vaskosabb ágat, és megindultam Ben felé.

– Alex, ne gyere közelebb! – kiabált rám a fiú, de én csak azért is megindultam.

– Nyugi, ura vagyok a helyzetnek! – válaszoltam, majd mikor kellő közelségbe kerültem, rávágtam egy egyik kobold hátára. A gnóm megmerevedett, majd a földre hullott. A következő Ben lábába csimpaszkodott, és le nem akadt volna róla. Ha jól láttam, talán még harapdálta is, de nem tudtam jól megfigyelni, mert a fiú megállás nélkül kapálózott.

A kezem gyorsabban járt, mint azt valaha gondoltam volna, és már rá is csaptam a következőre. Egyet nyikkant csak, mielőtt leesett a földre, utána nem mozdult többet. Ben próbálta leszedni magáról a harmadikat, de az fojtogatni kezdte, lábait pedig a srác hasának támasztotta. Karmait mélyen a fiú testébe mélyesztette, hogy még nehezebb legyen a szabadulás.

– Nyugodj meg, leszedem rólad! – kiáltottam, majd rávágtam a kobold lábára. Én legalábbis azt hittem, hogy a lábára célzok, de az még idejében félreugrott, így Ben hasára ütöttem egy jókorát. A fiú csak felnyögött, majd térdre esett, én meg annyira megijedtem, hogy elejtettem a fegyveremet.

– Istenem, ne haragudj! Nem direkt csináltam! – guggoltam le mellé. A kobold távol maradt tőlem. A másik kettő még mindig a földön feküdt kábultan.

– Mindjárt… Felköhögöm a gyomrom… – nyögdécselt Ben, én pedig nem tudtam, mit is kellene tennem egy ilyen helyzetben. Miközben kétségbeesetten próbáltam felvakarni Bent a földről, a még sértetlen gnóm megindult felénk. Még maradt annyi időm, hogy felkapjam a botom. Teljes erőmmel sóztam a lény fejére, amitől egyből összerogyott. Ben ismét felnyögött.

– Ezt nézni is rossz volt.

– Fel tudsz állni? – dobtam el ismét a husángot, majd mellétérdeltem. A fiú megrázta a fejét, még mindig összegörnyedve feküdt a földön.

– Gyomorszájon vágtál egy behemót nagy fával! Próbáljuk meg fordítva – próbált nagyon határozott lenni, de csak minden második szót ejtett ki normálisan.

– Az előbb mentettelek meg! Légy hálás! – morogtam, de nem tudtam egy perce se elfordulni tőle.

– Egy semirami tündérke mentett meg. Nagyon jó! – Végre kiegyenesedett. Segítettem neki felállni, bár ez Bennek sehogy sem tetszett. Más választása viszont nem igazán maradt. A karját átvettem a nyakamon, így indultunk kifelé az erdőből, egy szó nélkül. Már majdnem kiértünk, amikor elengedett, majd támasz nélkül sétált tovább.

– Tudsz így menni? – kérdeztem aggódva, mire ő megvonta a vállát.

– Muszáj lesz, ha nem akarunk lebukni.

– Lebukni? Mire célzol?

– Joanne nem örülne, ha megtudná, hogy a koboldoknál szaglásztunk.

– Várj, oda tilos bemenni? – Álltam meg hirtelen, mire ő csak tovább sétált.

– Nem mondanám azt, hogy tilos…

– Neked meg mi bajod van?! Minek mentünk oda, ha nem szabad?

– Azt kérdeztem, akarsz-e jönni. Te azt mondtad, igen. Most mit csináljak? A saját felelősséged, nem az enyém – nézett hátra, majd ő is megállt. Annyira dühös voltam, hogy kicsi kellett ahhoz, hogy ne forduljak vissza azért a husángért, és vágjam hozzá még egyszer.

– Ben, ne próbáld meg rám kenni! Tudod, hogy nem ismerem a szabályaitokat, és az első adandó alkalommal beviszel az erdőbe… Szó szerint!

– Most mit vagy úgy oda? Semmi bajod nem esett!

– Mekkora az arcod ahhoz képest, hogy pár perccel ezelőtt majdnem kiszúrták a szemed!

– Megtudtam volna védeni magunkat!

– Elég bénán próbálkoztál!

– Nem kellett a segítséged, te vagy ilyen buzgómócsing! – förmedt rám, mire én csak tátott szájjal bámultam a szétvert fiút. Mi a fenének álltam le egyáltalán veszekedni vele?

– Oké, nincs miről beszélnem egy agyhalottal – nyugodtam meg végre. Már nem is érdekelt annyira Ben, inkább az, hogy átöltözhessek végre. Izzadt voltam, mocskos, és ki tudja, mi mászkált a hajamban.

Szó nélkül indultam meg Lucas kunyhója felé, de hallottam, hogy Ben mögöttem halad. Lassan hátrafordultam, majd karba tettem a kezem.

– Igen? Te nem hiszem, hogy erre laksz.

– Miért erre mész? Angela vár rád. Ha nélküled megyek vissza, az elég gyanús lesz.

– Gyanús? Ben, szakadt a ruhád, tiszta mocsok vagy, és még mindig nem tudsz kiegyenesedni. Magamról meg nem is akarok beszélni, mert Isten tudja, milyen fejem van, és mi ragadt a hajamba… Hazamegyek, megfürdök, tiszta ruhát veszek, és majd később visszamegyek Angela házához. Mondd meg neki, ha találkozol vele, hogy ne aggódjon, amint kész vagyok mindennel, megyek.

– Felőlem… De a tánc kezdése előtt legyél ott, különben engem ölnek meg! – Intett, majd sarkon fordult. Nem igazán érdekelt, hogy mit fognak csinálni vele. Meg is érdemelné a fejmosást, azok után, ahogy velem beszélt. Eszembe se jutott visszamenni arra az idióta táncra.

Amikor visszaértem, gyorsan megfürödtem, szárazra töröltem a hajam, majd befontam, hogy ne zavarjanak a tincseim. Ekkor vettem észre a könyökömön és a térdemen lévő véres sebeket. Ben miatt jó kis kalamajkába kerültem, de én is hibás voltam. Lehetett volna kicsivel több eszem.

Igyekeztem összeszedni és túltenni magam az egészen. Lucas ládáiban kezdtem el kutakodni. Mindenképpen találnom kellett egy táskát. Szerencsére nem telt bele sok idő, a kezembe akadt egy barna zsák. Villámgyorsan belepakoltam a cipőm, a felsőm, némi gyümölcsöt és vizet. Most következett a térkép. Valahonnan térképet kellett kerítenem. Találtam párat a ládában, de egyik sem volt megfelelő. Kellett egy Gaveronról és a köztes erdőről.

Már majdnem feladtam, amikor végre találtam valami használhatót. Gaveron térképe csak azért kellett, hogy be tudjam lőni az átjáró helyét. Olyan messzinek tűnt az első utazásom Gaveronba, hogy belegondolni se mertem. Bár nem a megszokott betűk köszöntek vissza a papirosról, azért nagyjából ki tudtam venni, merre találom a keresett ajtómat.

Mikor ezen is túljutottam, jöhetett a másik térkép. Nem sok időm lesz eltalálni a Tölgyhöz, és még azt se tudtam biztosra, hogy rá tudom-e venni arra, hogy segítsen. Viszont ez érdekelt a legkevésbé. Ha nem segít, szétszednek a farkasok, és akkor már mindegy lesz.

Felkaptam magamra a farmersortom, majd ráhúztam egy zöld ruhát. Lesz elég időm, hogy átöltözzek odaát, a nadrág csak azért kellett, hogy kényelmesebb legyen a menekülés. Már amennyire kényelmes lehet egy szökés. Mert most már biztos voltam benne, hogy mielőtt éjfélt üt az óra, én már nem