11-15. fejezet

11. fejezet

Önvédelem

Puha ágyban ért utol a reggel, de az ébredés nem ment valami könnyen. A szemeim mindenáron csukva akartak maradni, nem vették figyelembe az egyéni kívánságaimat. Végül csak megerőltettem magam, és kimásztam az ágyból. A tegnapi ruhámat viseltem, viszont nem ott keltem, ahol elaludtam.

Beletúrtam a ruhakupacba, és rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam a mosást. Csak a szennyes árválkodott a sarokban, semmi más. Egy ideig tanakodtam, majd arra jutottam, hogy jobban járok, ha Lucastól kérek kölcsön valamit. Legalábbis addig, amíg megszárad az egyik göncöm. Le is mentem, hogy megkérdezzem a fiút, tudna-e kölcsönözni számomra egy inget és egy nadrágot, de nem tartózkodott a házban. Éppen kiléptem volna az ajtón, amikor ő belépett, és belém botlott.

 – Ideje volt már – mondta, majd belépett mellettem az ajtón. Egyenesen a pulthoz sétált, majd felkapott egy almát.

 – Tegnap kidőltem – válaszoltam, majd próbáltam valamit kezdeni szanaszét álló hajammal.

 – Az nem kifejezés. Folyt a nyálad meg minden, elég gusztustalan volt.

A szemeim kidülledtek, éreztem, hogy egyre vörösebb lesz az arcom. Lucas unottan törölte meg a gyümölcsöt zöld felsőjének ujjában, majd beleharapott. Nagy nehezen leküzdöttem a rám törő kellemetlen érzést, majd a fiúra néztem.

 – Kölcsön vehetnék egy inget és egy nadrágot?

 – Nem tetszenek a ruháid?

 – Lemaradtam a mosással – válaszoltam, mire a fiú megvonta a vállát. A padra bökött, mire én egyből odafordultam.

 – Drew hozta őket reggel. Azt mondta, ezek jobban illenek hozzád.

Odaléptem a bútordarabhoz, majd a rajta heverő ruhákat kezdtem el vizsgálni. Kétrészes darabokat találtam közöttük, mindegyik hosszított felsőből, és szűk, térdig érő nadrágból állt. Fel is kaptam egy bordó, laza szabású inget és egy fekete nadrágot, és lerohantam a zuhanyzóhoz. Amint végeztem, az új ruháimba bújtam, hajamat laza fonatba rendeztem. Mire visszaértem, Lucas már végzett a reggelijével, és egy másik gyümölcsöt tisztogatott. Amikor beléptem a házba, végignézett rajtam, majd bólintott.

 – Tényleg illik hozzád.

 – Kényelmesebb is.

Nem válaszolt, inkább harapott egyet az almából, majd megragadott egy másik gyümölcsöt, és felém dobta. Az utolsó pillanatban kaptam utána, majd rosszalló pillantásokat küldtem a fiú felé.

 – Ez nem túl udvarias.

Lucas nem válaszolt. Elfordította a tekintetét, majd eltűnt az ajtónál. Nagyot sóhajtottam, majd nekiláttam a hozzám vágott gyümölcs elfogyasztásának. Tele volt a hócipőm a biokajával. Olyan szinten kiéheztem már a rendes húsra, tojásra, és a zsírban és szénhidrátban tocsogó, egészségtelen ételekre, hogy azt nem lehetett szavakba önteni. El is ment a kedvem a gyümölcstől, úgyhogy végül csak kivágtam a nyitott ajtón a Lucastól kapott reggelit. Titkon reméltem, hogy eltaláltam vele a srácot.

A nap lassan eltelt, egy jelentős részében csak mostam, a többiben meg halálra untam magam. Lucas több órára is eltűnt, én pedig a szabadidőmben kitakarítottam. Már éppen azon voltam, hogy bemegyek a faluba, amikor megjelent a fiú.

 – Azt hittem, már vissza se jössz – mondtam neki duzzogva.

 – Ezért úgy döntöttél, hogy elmész és megkeresel?

 – Nem tudom, feltűnt-e, de nem nagyon tudom mivel elütni az időt.

 – Akkor gyere! – ragadta meg a csuklóm, és húzni kezdett. Nem a faluba mentünk, sőt, teljesen ellentétes irányba. Lucas egy pillanatra sem engedte el a kezem, én pedig nem szóltam egy szót sem. Talán negyedórát sétáltunk, amikor végre megláttam a célunk. Egy dombtető felé tartottunk, a fák már eltűntek, átvette helyüket egy hatalmas, virágos mező.

A színes virágok egyikét sem ismertem, a növények derékig értek. Ahogy átvágtunk a mezőn, lila és piros, tenyérnagyságú pillangók reppentek fel a szirmokról, madarak csiripelése töltötte be a levegőt, a virágok édes illatával egyetemben. Ehhez hasonló madarakat sem láttam még. Színes tollú, gyönyörű hangú szárnyasok repültek felettünk, vagy futottak el mellettünk a növényzet között. Amint elértük a domb lábát, zöld fűvel borított földhöz érkeztünk. Mintha a virágok tudták volna, hogy itt nincs tovább, engedelmesen visszahúzták gyökereiket, és átadták helyüket a zöldellő pázsitnak. Felkapaszkodtunk a domb tetejére, és most már Lucas is elengedte a csuklómat. Tátott szájjal bámultam a tájat, Lucas pedig elégedetten mutogatott.

 – Azokon a hegyeken túl van a legközelebbi falu.

A távolban hegyek emelkedtek ki a földből, de hihetetlenül messze magasodtak.

 – Onnan is jöttek a fesztiválra? – kérdeztem, mire Lucas bólintott.

 – Olyan helyekről is érkeztek, amiket el sem tudsz képzelni. Emlékszel a mesékből ismert egyszemű szörnyekre?

 – Igen.

 – Az ihletőjük ott téblábol a magasban.

A kezemet napellenzőnek használtam, és a homlokomhoz emeltem. Belemerültem az elém táruló természeti szépségekbe, és percekig csöndben nézelődtem. A némaságból egy erőteljes csípés rántott ki. Azt hittem, egy bogár mászik a vádlimon, de amikor odakaptam a fejemet, egy aprócska lényt láttam a végtagomon lógni. Fogait mélyesztette a húsomba, és esze ágában sem volt, hogy eleresszen. Bár nem akartam, felsikkantottam, majd megpróbáltam lerázni a kis bestiát a lábamról. Lucas elkapta a vállam, majd egy határozott mozdulattal megragadta a szörnyecskét, és elszakította tőlem.

 – Mi ez az izé? – dörzsöltem meg a harapás nyomát, mire Lucas megrázta a kezében lévő lényt.

 – Mezei manó. Nézd! – Az orrom alá dugta a teremtményt, én pedig így meg tudtam vizsgálni. Akár egy miniatűr ember, úgy nézett ki, csak a füle nőtt a kelleténél nagyobbra, a szemei pedig arcának jelentős részét elfoglalták. Ujjpercei gömbölydeden végeződtek, az egész lény nagyjából húszcentis lehetett. Három szál haja az égnek meredt, bőre a fa kérgéhez hasonlított, és úgy vinnyogott, mint akit nyúznak. Hadonászott előttem, és csámcsogó hangon magyarázni kezdett valamit.

 – Érted, hogy mit mond? – kérdeztem a fiútól kíváncsian. Lucas megrázta a fejét, majd a kezembe nyomta a manót.

 – Nem, és ők se minket. Nem szeretik más lényeg közelségét, magukban jól elvannak. Nem is értem, miért csimpaszkodott rád.

Leraktam a földre a kis lényt, mire az befejezte a vinnyogást, és érdeklődve nézett végig rajtam. Egy ideig méregetett, majd arrébb állt és leült a földre, majd nagy buzgón a füvet kezdte el tépkedni. Lucas ekkor mellém lépett, majd szembefordított magával. Hátrált pár lépést, majd kezével felém intett.

 – Mit akarsz? – néztem rá nagy szemekkel, mire a fiú karba tette a kezeit.

 – Önvédelmi leckéket adok. Mit gondoltál, bámészkodni jöttünk ide?

 – Igazából igen, ezt gondoltam.

 – Ébresztő, Walter! Nem kirándulni jöttünk, hanem hogy kezdjünk veled valamit. A múltkori esetből sikerült levonnom azt a következtetést, hogy használhatatlan vagy.

Felhúztam a szemöldököm, majd kíváncsian vártam, hogy folytatja a mondandóját.

 – Nem csináltál egyebet, csak úgy álltál, mint valami szerencsétlen, és hagytad, hogy képen töröljön. Miért nem rajzolsz céltáblát a fejedre?

 – Felfogtam! Mit akarsz, mit csináljak?

 – Védekezz! – lépett közelebb, majd ökölbe szorította a kezét, és felém suhintott. Hátraugrottam, de ha nem is tettem volna, akkor sem talált volna el.

 – Legalább nem vagy teljesen idióta. Amikor feléd ütök, kapd el a kezem, vagy próbáld meg kivédeni az ütést. Ne csak állj ott és nézz, mint egy szerencsétlen! – utasított a fiú, mire én bólintottam. A szemem sarkából láttam, hogy a manó érdeklődve figyeli a mozdulatainkat, és hátrébb húzódik. Lucas ismét felém ütött, én meg úgy kaptam a keze után, mintha rá akarnék csimpaszkodni. A fiú savanyú képpel húzta el a karját, majd megrázta a fejét.

 – A homlokodra van írva, mit szeretnél csinálni. Ha már mindenképpen el akarod kapni a kezem, akkor legalább ne áruld el, hogy mire készülsz!

Ismételten felém lendítette a karját, én pedig végre sikeresen kivédtem az ütést. Lucas bólintott, majd küldött egy nagyobb legyintést, amire nem készültem fel, csak hátrébb léptem. A fiú nem várta meg, míg visszatérek a helyemre, közeledni kezdett, és ismételten intézett felém egy ütést, mire én elkaptam a karját. Egy pillanatig elégedetten bámultam a fiút, mire Lucas magához húzott, és kicsavarta a végtagomat. Mielőtt felszisszenhettem volna, kigáncsolt, én pedig kis híján elterültem a földön. Az utolsó pillanatban elkapta a derekamra erősített övet, és megtartott.

 – Ne bazsalyogj, amikor valamit jól csinálsz! Rúgj, karmolj, harapj, szórj a szemébe homokot, üsd meg ott, ahol a legvédtelenebb!

 – Értettem – válaszoltam, mire a fiú elengedett, én pedig háttal a földre vágódtam. A manó odaugrált hozzám, szájából sipákoló hang tört fel, láthatóan jól szórakozott a szerencsétlenségemen. Arrébb hessegettem a szörnyecskét, majd feltápászkodtam.

 – Valld be, hogy titkon élvezed ezt! – magyaráztam a barna srácnak, mire Lucas megvonta a vállát.

 – Támadás. Mutass valamit!

Mit mutathattam volna? Ökölbe szorítottam mindkét kezem, majd felé rohantam. Már el is terveztem, hol fogom megütni, de amint elé értem, lefékeztem, és leengedtem a karomat. A fiú nagyot sóhajtva bökte meg mutatóujjával a homlokomat. Tudtam, hogy Lucas erősebb, mint amilyennek látszik, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Olyan erő lakozott abban az egyetlen ujjban, hogy képes volt arrébb tolni engem is.

 – Azt hittem, azért ennél többet tudsz.

 – Ha nem rólad, hanem másról lenne szó, ez nem lenne probléma. Akár hiszed, akár nem, nincs szívem megütni téged.

 – És ki akarsz megütni? Hívjam Drew-t, vele jobban menne? – kérdezte érdeklődve, mire én megráztam a fejem. Bent szívesen megvertem volna, de legnagyobb bánatomra ő nem állt a rendelkezésemre.

 – Akkor inkább maradj te – mondtam ki végül, mire Lucas a mellkasára bökött.

 – Üss meg!

Visszasétáltam pár métert, majd megint elejétől kezdtem az egész koreográfiát. Mikor odaértem hozzá, minden erőmmel azon voltam, hogy ne áruljam el, hol akarom megsebesíteni. Bár tökéletes ívben haladtam a fiú arca felé, Lucas elkapta a csuklómat, majd megszorította. Igyekeztem kitépni magam a fogságból, de az ujjai bilincsként záródtak össze a kezemen.

 – Karmolj, harapj, ahogy mondtam! – szólt rám, mire én megáztam a fejem. Elegem volt már az egészből.

 – Befejezhetnénk? Szándékosan nem teszek benned kárt, és akárhogy noszogatsz, nem foglak bántani, mert nem akarom.

Lucas elengedett, majd megadóan bólintott. Egy percig csak néztük egymást, majd elfordultam tőle, és ismét a tájat kezdtem el fürkészni. Gaveron legszebb része tárult fel előttem, ezt biztosra vettem. Nem is értettem, minek pazaroljuk az időnket verekedéssel. Messze, a hegyek felőli oldalon mozgást vettem észre.

 – Ott van valami! – mutattam oda, ahol az előbb egy árnyékot véltem felfedezni, de Lucas csak legyintett.

 – Talán egy nimfa.

Nimfa. Kutakodni kezdtem az elmémben, mikor is tanultunk nimfákról, aztán beugrott.

 – Irodalomórán, a görög drámatörténet kapcsán vettünk róla valamit.

 – És mit?

 – Múzsákként említették őket, gyönyörű, mezőkön, tópartokon, erdőkben táncoló nőkként. Gyönyörű, tök pucér nőkként – válaszoltam, mire Lucas hümmögött egy sort.

 – Meglepő, hogy milyen pontos leírást kaptatok az iskolában. Egyébről nem ejtettek szót?

 – Magyarázott valamit Mrs. Gordon a csábításról és a megtévesztésről. – Lucas ismételten helyeslően bólintott. Büszkén húztam ki magam, jó érzéssel töltött el, hogy végre én is ki tudtam magamból valamit préselni, és nem kellett Lucastól kérdezősködnöm.

 – A nimfák gyönyörű teremtmények, akik előszeretettel csábítják el az egyedül utazó férfiakat. Csak lejtenek egy táncot, és már a karjaikban fekszel elvarázsoltan. Nem tudod, ki vagy, miért vagy ott, ahol, mi volt az eredeti célod, csak többet akarsz tőlük.

Lucasra pillantottam, majd döbbenten szegeztem neki a kérdésem.

 – Ez egyéni tapasztalat?

 – Mindenki ismeri a nimfák természetét.

 – Akkor minek jöttünk ide? Talán szeretnéd már személyesen is látni az egyiket?

 – Akkor nem téged hozlak magammal. Ugyanis ki nem állhatják a nőneműeket.

Nem tudtam, hogy örüljek-e a hírnek vagy sem. Eszembe jutottak az irodalomkönyvben fel-felbukkanó képek a nimfákról, és valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az erdő lányai csak úgy rám rontanának. Ahogy azt sem tudtam elképzelni, hogy Lucas honnan tud ennyi mindent arról, mit is tanulunk az iskolán belül. Nem először fordult elő, hogy olyan kijelentést tett, ami gyanúra adott okot, de most már nagyon fúrta az oldalamat a dolog. Lucas felé fordultam, majd összefont karral a fiú szemébe néztem. A srác némán állta a tekintetem, amíg meg nem szólaltam.

 – Ki vagy te?

Kérdésem hallatán tanácstalanul nézett végig rajtam, mint aki nem biztos, hogy jól hall vagy sem.

 – Túl sokat tudsz, többet, mint kellene.

 – Mondtam már, hogy jártam kint, az erdőn túl.

 – Igen, de nem válaszoltál rengeteg más kérdésre. Például, tilosban vagy engedéllyel?

Most sem akart felelni, elfordult, a messzeséget kémlelte. Nem adtam fel, elé álltam, hogy rám figyeljen.

 – Mi ez a nagy titkolózás? Nem egy oldalon állunk? Onnan jöttem, sok újat nem mondhatsz arról a világról! – szegeztem neki a kérdést, mire ő a vártnál ingerültebben csattant fel.

 – Biztos, hogy egy oldalon állunk? Mert én már nem hiszem! – Olyan hevesen vágta hozzám a szavakat, hogy el sem akartam hinni, hogy Lucas áll előttem. Döbbenten néztem a fiú arcára, homlokomon ráncok jelentek meg a nagy döbbenetben.

 – Miről beszélsz?

 – Nem vagyok benne biztos, hogy pont neked kellene ezekről a dolgokról beszélnem. Már egyszer alaposan átvertél, ráadásul az orrom előtt tetted mindezt. Ravasz vagy, Alexandra Walter, nem csak egy szerencsétlen, kétballábas fruska. Nem tudok benned annyira megbízni, hogy bármit is elmondhassak neked!

A szavai úgy vágtak belém, mintha késsel döfködtek volna. Újra és újra belém mártotta, megcsavarta, majd kihúzta, hogy ismét a hátamba szúrhassa. Elhűlten figyeltem Lucas mérges arcát, kiült rá az a méreg, amit soha nem mutatott ki nekem korábban. Hitetlenkedve kapkodtam a fejem, nem tudtam feldolgozni a hallottakat.

 – Ezt te sem gondolhatod komolyan! Tudom, hogy hülyeséget csináltam, tisztában vagyok vele, hogy egy idióta tyúk vagyok, de ez még tőled is kegyetlen! – vágtam vissza, de a fiú arca meg sem rezzent.

 – Honnan tudjam, hogy nem árulsz el megint? Hogy nem adod el az információkat, amiket átadok neked? Tudod egyáltalán, hogy mit kockáztatnék? Ráadásul pont neked mondjam el, amikor láthatóan semmi sem érdekel magadon kívül? Nem tartozom neked semmivel!

Tudtam, hogy Lucas két nagy pofonon kívül mással nem tartozott már nekem, mégis rosszul estek a szavai. Akármennyire is igaznak találtam minden egyes mondatát, annyira elkeserített a kijelentése, hogy nem tudtam reálisan gondolkodni. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de mielőtt lefolyhattak volna az arcomon, lenyeltem őket. Sarkon fordultam, és megindultam lefelé a dombról. A manó, aki eddig tisztes távolságból figyelt minket megragadta a ruhámat, majd felkapaszkodott egészen a fejem búbjáig. Ott belecsimpaszkodott a hajamba, majd vinnyogni kezdett a fejemen.

 – Hova mész? – Lucas hangja ingerülten csengett, én viszont nem fordultam meg a kérdés hallatán, csak masíroztam egyenesen le az emelkedőről.

 – Virágot szedni! – kiabáltam, majd mikor leértem, dühösen hátrapillantottam a vállam felett. A fiú leült a fűbe, szemeivel engem fürkészett, de nem jött utánam. A hegyek felé indultam meg, hogy jobban szétnézhessek, és végre egy kiadósat bőghessek anélkül, hogy nézőközönségem lenne. Mikor már elég messze kerültem a sráctól, leültem a virágok tökéletes takarásába, és hagytam, hogy eleredjenek a könnyeim. A manó abbahagyta a visítást, lemászott a fejemről, majd rám nézett a nagy, lila szemeivel. Nem is törődtem vele, felhúztam a térdeimet, fejemet lehajtottam, átkaroltam a lábaimat, és hagytam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Olyan halkan hüppögtem, amennyire csak tőlem telt. Kis idő múltán már sikerült lenyugodnom, letöröltem a könnyeimet, és elterültem a földön. A színes növények teljesen eltakarták előlem a tündöklően kék eget, csak néhány helyen szűrődött be napfény. A manó ismét furcsa hangokat hallatott, majd a hasamat vette célba. Úgy ugrált rajtam, mintha trambulin lennék, de súlyát meg sem éreztem. Mikor kellőképpen kifáradt, rám fogta gömbölyű ujját, és csámcsogva beszélni kezdett. Egy szavát sem értettem, és mikor befejezte a mondandóját, csak sóhajtani tudtam.

 – Egy szót sem értettem.

A manó szemében ugyanolyan lemondás tükröződött, mint amilyet én is éreztem. Még ugrált egy kicsit, majd egyszer csak megmerevedett. Nagyot szippantott a levegőből, majd kétségbeesetten rám nézett. Felkönyököltem, de mielőtt bármit is szólhattam volna, a manó zöld színre váltott, és elrohant. Én is beleszagoltam a levegőbe, de nem éreztem semmi mást, csak a virágok bódító illatát. Nem is törődtem volna vele, de akkor lépésekre lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy Lucas unta meg a duzzogásomat, de nem abból az irányból érkeztek a hangok, ahonnan a fiúnak jönnie kellett volna. Tovább füleltem, miközben lelapultam a földre. Fülemet a talajra tapasztottam, hátha meghallok valami mást is, de felesleges volt. Valaki elszaladt mellettem, észre sem vett engem. Egy pillanatra megkövültem, majd óvatosan ismételten felkönyököltem, és kilestem a virágok közül.

A domb felé pillantottam, hiszen arra tartott a rohanó lény is. Két alak bontakozott ki az emelkedő tetején. Az egyik egyértelműen Lucas formának tűnt, a másik pedig egy női alaknak. Nem kellett sokat túráztassam az agyam, hogy rájöjjek, mi állhat Lucas előtt. Felpattantam ültemből, majd megindultam a domb felé. Alighogy felkapaszkodtam, egy igencsak lenge öltözetű hölgyeménybe botlottam. Lucas a földön ült zavartan, a nimfa pedig felé hajolt, kezét a vállára simította, miközben valamit a fiú fülébe súgott. Lucas megrázta a fejét, de a nimfa nem hagyta magát. Megfogta a fiú állát, maga felé fordította, és éppen készült, hogy csókot leheljen a szájára, amikor közbeléptem.

Olyan erővel markoltam meg a nő zöld, virágokkal tűzdelt haját, hogy azt hittem, a kezemben marad egy csomó. A nimfa fájdalmasan felsikított, én pedig a földre rántottam a szinte teljesen meztelen lányt. Indiák hálózták be egy-egy testrészét, melleiből jókora részt szabadon hagyva. Alighogy elengedtem, felpattant a földről, angyalarcáról eltűnt minden szépség, amivel korábban jellemezték a tankönyvek, helyette groteszk pofa jelent meg. Éles fogai meredezve álltak ki hatalmas szájából, torkából földöntúli hörgést hallatott. Felém kapott, karmai mélyen szántották végig a karom, majd négykézlábra ereszkedett, és elfutott. Elszörnyedve néztem a nimfa után, majd Lucasra, aki még mindig bódult állapotban ült a földön.

Lehajoltam a fiúhoz, majd felpofoztam. Egyből magához tért, a szemébe visszatért az élet, a földről felugrott, tanácstalanul nézett körbe.

 – Mi történt? – kérdezte hatalmas, kerek szemekkel, mire én a távozó nimfa irányába mutattam.

 – Meglátogatott a görög irodalom egyik legvisszataszítóbb múzsája.

Lucas hosszan bámulta a mezőt, majd végigmért. Meglátta a véres karmolást a karomon, és egyből utánam nyúlt, de én elhúzódtam tőle.

 – Semmi bajom. Hogy tudott egy perc alatt elvarázsolni? – kérdeztem szemrehányóan, mire Lucas félrepillantott. Szeme sarkából viszont továbbra is a sebemet fürkészte.

 – Neked meg hogy jutott eszedbe a hajánál fogva elrángatni?

 – Nálunk a lányok így oldják meg a problémáikat. De ezt biztosan te is nagyon jól tudod – válaszoltam, majd elindultam vissza a kunyhóhoz. Lucas némán jött mögöttem. Bár nem akartam bevallani, a karom égett rendesen, a kellemetlen nőszemély karma mélyebbre hatolt, mint kellett volna.

Amikor elértük Lucas kunyhóját, Drew-t pillantottam meg, aki unottan ücsörgött az egyik fa alatt, és a földbe rajzolt valamit. Amikor megpillantott bennünket, felállt, majd odasietett hozzánk.

 – Merre jártatok?

 – Kiképzést kaptam – válaszoltam morogva, mire Drew felhúzta a szemöldökét.

 – Hogy ment?

 – Átmentem – feleltem, majd elsétáltam a fiú mellett, fel a házba. Ott aztán olyan hevesen ugrottam a vödörben lévő vízhez, hogy kis híján felborítottam azt. Előszedtem Lucas holmija közül egy nagyobb edényt, mertem bele vizet, majd felvittem az emeltre, és kimostam benne a sérülésemet. Előszedtem egy rongydarabot a sarokból, ami még a zöld ruhámból maradt, majd alaposan bekötöztem vele a karmolás nyomát. A fájdalom viszont nem szűnt meg. Még azt is hajlandó lettem volna megkockáztatni, hogy a jégvirággal kezeljem a sérülést, de mielőtt cselekedtem volna, a két fiú belépett a kunyhóba. Nem akartam Lucasszal beszélni, és Drew se tudott volna jobb kedvre deríteni. Inkább elterültem az ágyon, és csöndben szenvedtem tovább. 




 

12. fejezet

Gaveron büntetése

Kopogásra riadtam fel. Először azt hittem, valaki az ajtóban várja, hogy Lucas beengedje, de hamar tudatosult bennem, hogy nem vendég érkezett, hanem egy kiadós eső. A kis lombház tetején hangosan szóltak a cseppek, egy-egy dörgés is megütötte a fülem. Pár perccel később megérkeztek az első villámok is, amik percenként világították meg az eget.

A lakásban némi fény pislákolt odalent. Felkeltem az ágyból, majd lemásztam a lépcsőn. Halkan osontam le, Lucas észre sem vette, hogy felébredtem. Egy gyertya mellett hevert a padon, nekem háttal, miközben egy könyvet lapozgatott. Pár pillanatig elnéztem a fiút. Haja víztől csillogott, fehér, ujjatlan felsője is elázott. Felhúzott térddel támasztotta meg a könyvet, miközben elmélyülten olvasott.

Mögé lopóztam, majd egy hirtelen mozdulattal kirántottam a kezéből az olvasmányt. Lucas meglepetten ült fel, én pedig kuncogva kezdtem fel-alá járkálni a szobában. Diadalittas mosoly ült ki az arcomra, elégedetten böktem a fiúra.

 – Nem is rossz, mi? Olyan csendben osontam mögéd, akár egy igazi nindzsa. Észre sem vetted!

 – Add vissza, Alex, az nem holmi játék!

Lucas hangja türelmesen csengett, de a szemében láttam, hogy valóban fontos dolgot tartok a kezemben. Magam sem tudom, hogy miért, de késztetést éreztem, hogy játsszak a fiúval. Talán móresre akartam tanítani, de az is lehet, hogy csupán szórakozásra vágytam. A hátam mögé rejtettem a könyvet, majd egészen a pultig hátráltam. Sunyi mosoly kíséretében nyúltam az egyik gyertyához, ami a bútordarabon égett, majd a fiúra néztem.

 – Vedd el, ha tudod!

Lucas gyorsan mozdult, egy pillanattal később már kiverte a kezemből a gyertyát. A láng kialudt, az olvadt viasz a földre csöppent, a gyertya nagyot koppant, majd eltört a padlón. A fiú erősen szorította a csuklóm, szemében lángolt a düh, tekintetét az enyémbe fúrta. Rezzenéstelen arccal álltam a pillantását, vártam a folytatást. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag tetszett ez a felállás. Lucas hosszú ideig bámult, majd a szorításból engedni kezdett. Arrébb lépett, és a kezét nyújtotta.

 – Add ide!

 – Nem akarom – válaszoltam, mire a srác meglepődve mért végig. Közelebb léptem, ujjammal Lucas mellkasára böktem, a srác pedig tanácstalanul követte a kezemet.

 – Meg kell dolgoznod érte.

 – Alex…

A szavak önkéntelenül hagyták el a számat. Nem tudtam, mit miért teszek, csak azt éreztem, hogy izgalmas játék kezdődött, amit nem akartam itt és most abbahagyni. Egyik kezem erősen markolta a könyvet, a másik pedig Lucas nedves pólóját. Közelebb húztam magamhoz, ő pedig nem ellenkezett. Hosszasan bámultuk egymást, egy másodpercre sem engedtem, hogy levegye rólam a szemét. A légzése szabálytalanná vált, a szívverése felgyorsult. Arcára értetlenség és kíváncsiság ült ki, és már nem is kellett neki annyira a könyv. Olyan hévvel ragadta meg a derekam, hogy elejtettem a kötetet, de Lucast nem érdekelte. Szorosan magához húzott, majd lehajolt hozzám. Ekkor viszont habozni kezdett, szeme kétségbeesetten kereste a tekintetem, mintha várna egy tiltó szót, valami elutasítást, amivel megakadályozhatnám, hogy bármi is történhessen.

Másodpercekig várt, én viszont nem akartam semmit se félbeszakítani. Lábujjhegyre álltam, még közelebb húztam a fiút, aki ezzel végérvényesen feladta a harcot. Mohón kapott a szám után, én pedig viszonoztam a csókot. Karjaimat a fiú nyaka köré fontam, ő pedig kétségbeesetten szorított, mint aki teljesen elvesztette a fejét. Beletúrtam a vizes fürtökbe, és átadtam magam az érzésnek. Ekkor hatalmasat dörrent az ég. Lucas olyan hirtelen taszított el, hogy reagálni sem maradt időm. A fiú a pultnak támaszkodott, és próbált észhez térni. Türelmesen ácsorogtam mellette, majd felvettem a földről a korábban elejtett könyvet, és az orra alá dugtam.

 – Ennél kicsit jobban erőltesd meg magad.

A fiú kitépte a könyvet a kezemből, majd a sarokba hajította. Nem tudtam az arcáról olvasni. Képtelen voltam eldönteni, hogy dühös, tanácstalan, ideges, kíváncsi vagy csalódott. Ő maga sem tudta, mi baja van, mert megállás nélkül a homlokát dörzsölte, és látványosan kerülte a tekintetem.

 – Nem vagyok magamnál.

 – Soha nem voltál még ennyire magadnál – léptem közelebb, de egyből hátrálni kezdett.

 – Maradj ott!

 – Nem akarok – válaszoltam, és ismét megindultam felé. Lucas erőtlenül nyögött egyet, de már nem menekült. Magyarázatot keresett az előbb történtetekre, így most engem pásztázott, hátha én szolgálok majd valamiféle válasszal a fel nem tett kérdésre.

 – Mi van a karoddal? – Lucas a kötésre bökött. Egészen idáig eszembe se jutott. Nem éreztem fájdalmat, nem égett, mintha meg sem sebeztek volna. Megvontam a vállam, és az este folyamán először éreztem kellemetlenül magam. Elfordultam a fiútól, de Lucas nem tágított a kérdés mellől. Odaugrott hozzám, és egyetlen mozdulattal letépte a zöld fáslit.

 – Ez nem igaz…

Odakaptam a tekintetem a sebre. A mély vágás már nem hasonlított a korábbi sérülésre. A seb összeforrt, és a helyét egy zöld inda hálózta be. Kitéptem a karom Lucas kezének fogságából, majd elléptem tőle. A fiú megrázta a fejét, kétségbeesetten nézett végig rajtam, majd idegesen beletúrt a hajába.

 – Megfertőzött!

 – Semmi bajom! – vágtam hozzá, majd elrohantam mellette, és feltéptem a bejárati ajtót. Kifutottam a szabad ég alá, pár másodperccel később pedig már a rét felé tartottam. Nem kellett sok, hogy a ruháim elázzanak, a hajam kiszabadult a reggeli fonatból, és csapzottan verte a hátamat.

Már nem volt messze a cél, amikor Lucas utolért, és elkapta a vállamat. Kamatoztattam a délután tanultakat, és jókorát ütöttem a srác arcába, aki alig tudott kitérni az ütés elől. Bár megsebezni nem tudtam, legalább elengedett, én pedig nem hezitáltam tovább, rohantam, akár egy őrült. Lucast viszont nem lehetett lerázni. Rám vetette magát, leszorított a földre, mire én sikítani kezdtem. A fiú befogta a számat, de megharaptam, rángatóztam, hogy végre kiszabaduljak a fogságból. Mérgesen sziszegtem, de ez nem hatotta meg. Erősen fogott, majd a vállára dobott, és visszacipelt a házba.

Alighogy megérkeztünk, levágott a földre, majd kulcsra zárta az ajtót. Gyors léptekkel szelte át a szobát, hogy a mindenes ládájában kotorászhasson. Nem vártam meg, míg megtalálja a keresett holmit. Felpattantam a padlóról, és a terasz felé indultam meg. Kisiettem az erkélyre, és már át is lendítettem az egyik lábam a korláton, készen rá, hogy mindjárt ugrani fogok, de Lucas már el is kapta a karom, és visszarántott. Becibált a házba, de egy pillanatra sem könnyítettem meg a dolgát. Ott rúgtam és haraptam, ahol csak értem, mire a földön kötöttünk ki.

Egy ideig birkóztunk, végül fölém kerekedett, lefogta mindkét karom, de még ekkor sem adtam fel. Sziszegtem, dühösen vicsorítottam a fiúra, mire ő gyors mozdulattal az orromhoz nyomott egy kendőt. Az anyagot először le akartam rázni, de ekkor ismerős illat ütötte meg az orrom. Mélyet szippantottam belőle, és egy másodperccel később kitisztult minden.

Lucas elengedte a kezeimet, bár még mindig felettem térdelt, készen arra, hogy a verekedés folytatódik. Ekkor viszont már egyáltalán nem akartam a fiúnak esni, vagy elmenekülni. Felültem, zavartan néztem körbe, nem akartam elhinni, hogy ami az előző negyedórában történt, az nem csak álom volt.

 – Ez meg mi volt? – néztem a fiúra, mire Lucas felállt, és maga után húzott engem is.

 – Ne vedd el az arcodtól a kendőt. Csak emiatt tértél észhez.

 – Mi a fene folyik itt?!

Lucas az egyik székhez vezetett, majd leültetett. A pulthoz lépett, hogy vizet tölthessen nekem, majd visszasétált hozzám, és a kezembe nyomta a csuprot. Kétségbeesetten nyeltem le a hideg italt, de semmivel sem éreztem magam jobban. Reszkettem a nedves ruháimban, hajamba sár ragadt, amikor a földre húzott a fiú. Újra és újra beleszagoltam az anyagba, és ekkor tudatosult bennem, hogy a jégvirág illatát vette át a kendő.

 – Lucas, mondj már valamit!

 – Mutasd a kezed!

Mindenféle ellenkezés nélkül nyújtottam a karom felé, ő pedig gyengéden érintett meg. Óvatosan forgatta a végtagomat, miközben egyre több ránc jelent meg a homlokán. Idegesen húzta végig ujjait az indákon, amik behálózták a korábbi seb helyét.

 – Ezt azonnal kezelni kell.

 – Mi történik velem?

 – A nimfák az erdő lányai. Amikor megsebzett, elültetett benned egy magot, ezzel pedig beindított egy olyan folyamatot, ami téged is átváltoztat.

 – Most biztosan viccelsz velem – kerekedett el a szemem. Nem akartam hinni a fülemnek, de Lucas olyan meggyőzően állította ezt, hogy kétség sem férhetett ahhoz, amit állított.

 – Alex, szedd össze magad!

 – Hogy a francba szedhetném össze magam?! Nem azt mondtad, hogy mindjárt én is pucéran rohangáló nőszemély leszek? Úristen… – Már a sírás határán jártam, amikor Lucas letérdelt elém, majd a vállamra tette a kezét.

 – Nem maradsz így, erre van orvosság.

 – Igen? És mi az, valami növényirtó szer? – kérdeztem flegmán, mire a fiú felállt, és az ajtó felé fordult.

 – Szükségem van Drew-ra. Nem maradhatsz így sokáig, különben már nem tudjuk visszafordítani a folyamatot.

Végignéztem Lucason. Már rohant is az egyik szekrényhez, és előszedett egy fekete köpenyt, majd visszafordult hozzám.

 – Tartsd magadnál a kendőt. Bezárlak, ha lehet, ne ugorj le az erkélyről.

 – Komolyan itt akarsz most hagyni?! – álltam fel a székből, mire a fiú bólintott. Nem is várt tovább, kilépett az ajtón, majd kattant a zárban a kulcs.

Lecsúsztam a földre, majd a számhoz szorítottam az anyagot. Hiába próbáltam összeszedni magam, újra és újra elszégyelltem magam. Úgy viselkedtem, mint egy vadállat, összeverekedtem Lucasszal, nem beszélve arról, hogy kis híján letepertem. Megráztam a fejem, hátha eltűnnek az emlékképek, de azok egyre erőteljesebben jelentek meg a szemem előtt.

A karomra pillantottam, ahol a zöld inda tekergett. Bár csupán egyetlen gyertya égett a házban, és nem láttam tökéletesen, meg mertem volna esküdni, hogy az inda megmozdult. Közelebbről is szemügyre vettem a zöld növényt, és úgy tűnt, nem káprázik a szemem. Új hajtások jelentek meg a száron, és nagyobb részt takart el a bőrömből, mint pár perccel ezelőtt. Erősen markoltam meg a növényt, hogy letépjem magamról, de az olyan erővel tapadt hozzám, hogy esélyem sem volt kárt tenni benne. Annyira felidegesítettem magam, hogy már a könnyeim is eleredtek. Végigfeküdtem a földön, arcomra terítettem az anyagot, és hangosan sírni kezdtem.

Mikor meghallottam, hogy a két fiú megérkezett, felpattantam, de a sírást nem tudtam abbahagyni. Drew lépett be először, és amint megpillantott, ijedten ugrott oda hozzám. Magához húzott, és szorosan átölelt, miközben nyugtatni próbált.

 – Alex, nyugalom, nem lesz semmi baj!

Nem válaszoltam, csak hüppögtem tovább, mire Drew odavezetett a padhoz, és leültetett rá. Ruhái vizesen tapadtak a testéhez, mégis jó érzés volt hozzábújni és megölelni.

Éreztem a fiú szívverését, a légzését, a kellemes illatát, és minden ok nélkül meg akartam csókolni. Mielőtt azonban meggondolatlanul cselekedhettem volna, ellöktem a fiút, felpattantam ültemből, és jó pár méterre eltávolodtam tőle. Csak most vettem észre Lucast. A fiú a pultnak támaszkodva figyelt bennünket, de arcára most meglepettség ült ki. Nem értette, hogy miért toltam el magamtól a szőke fiút.

 – Ne gyertek a közelembe! – kiáltottam rájuk, majd az ajtóhoz rohantam, de mielőtt feltéphettem volna, Lucas elkapott, és a falhoz szorított.

 – Drew, jégvirágot! – kiáltotta, a szőke pedig engedelmesen a ládához sietett. Mire kettőt pislogtam, már megint az orromnak nyomták az anyagot, a gyógynövénnyel átitatott anyagot. Lucas felkapott, majd a padra fektetett.

 – Ezzel valamit kezdenünk kell. Nem nyomhatunk minden egyes alkalommal jégvirágot a szájába! – morgott Drew, mire én megráztam a fejem.

 – Engem nem érdekel. Nem akarom elveszíteni a fejem, de nem bírom ezt kontrollálni! Nem akarok vadállat lenni, mint azok a nimfák… – A szám megint sírásra görbült, de most nem hagytam magam. Lenyeltem a feltörni készülő könnyeimet, majd nagyot szippantottam a gyógynövényből.

 – Ezzel nem kezelhetjük? – kérdezte Drew. Erre én is felkaptam a fejem. Mindketten Lucasra pillantottunk, de a barna megrázta a fejét.

 – Nem. Használt korábban, mert emberekre nem ártalmas a jégvirág, de ha a tündéreknek nem javasolt, akkor valószínűleg a nimfáknak sem.

 – Próbáljuk meg! Semmit sem veszítünk azzal, ha megnézzük! – győzködtem a fiút, de Lucas nem engedett.

 – Lehet, hogy csak ront a helyzeten. Nem, ide különleges gyógyszer kell.

Drew lehuppant a székre, előredőlt, majd összekulcsolta a kezeit. Valamin nagyon törte a fejét, de nem jutott eredményre.

 – Lucas, Angela az egyetlen, aki ezen segíteni tud.

Elkerekedtek a szemeim. Ha Angelán múlik az életem, akkor biztos, hogy meztelen őrültként fogom végezni.

 – Nem! Angela biztos, hogy nem fog rajtam segíteni! – tiltakoztam, és Lucas kivételesen egyetértett velem.

 – Attól tartok, hogy esze ágában sem lesz meggyógyítani Alexet.

 – Ezt nem mondhatjátok komolyan! Nem bántaná szándékosan Alexet, akkor sem, ha utálná!

 – Mi ez a feltételes mód, Drew? Angela ki nem állhat, ha a kezébe kerül az életem, talán nem öl meg, de eljátszadozik majd velem.

Drew dühösen meredt maga elé, lenyelte a mondandóját. Akármennyire is sajnáltam őt, nem tudott meggyőzni arról, hogy Angela önzetlen segítségére számíthatok. Még ha meg is sajnál, a szőke tündérlány szolgálatai nagyon drágák lesznek, és nincs rá garancia, hogy nem zsarol meg a gyógyszer ellenében.

 – Tényleg Angela az egyetlen, aki segíteni tud? Nincs egész Gaveronban még egy kicseszett tündér, aki gyógyszert készít? – kérdeztem ingerülten, mire Lucas felkapta a fejét.

 – Drew, Joanne nem szokott Angelának segíteni?

 – De igen – pattant fel a fiú a helyéről, és erre én is felkeltem a padról. Joanne már sokkal jobb lehetőségnek hangzott, mint Angela.

 – Megyek, és beszélek vele! – lépett az ajtóhoz Drew, de Lucas elkapta a vállát.

 – Felesleges, ilyenkor már alszik. És mit mondanál neki? Hogy Alex összeverekedett egy nimfával, és most éppen átalakulóban van? Az sem biztos, hogy van nála erre ellenszer.

 – Akkor mit akarsz, mit tegyünk?

 – Reggel kérdezd ki diszkréten, utána én ellopom az gyógyszert – válaszolta Lucas, de Drew egyből tiltakozni kezdett. Vele együtt pedig én is.

 – Nem rabolhatod ki Joanne-t! Mi van, ha lebuksz? Hogy képzeled ezt? – támadtam neki indulatosabban, mint kellett volna. Lucas megvonta a vállát, majd a kezemre bökött.

 – Meg is várhatjuk, hogy mindenhonnan indák lógjanak, nekem aztán édes mindegy! Ne szórakozz, Alex, azt akarod, hogy lebuktassunk? Nem mehetünk oda, hogy kell a gyógyszer, mert átváltozóban vagy!

 – Miért nem?

Drew és Lucas csendben maradtak, végül Drew válaszolt a levegőben lógó kérdésemre.

 – Alex, a tündérek ritkán kerülnek ilyen helyzetbe. Volt már rá példa, hogy tündért megsebesített egy nimfa, de azok közül egy sem élte túl az átváltozást. A tündér vére, és az a mag, ami a testedbe került, méregként hat.

Tátva maradt a szám, a homlokomhoz kaptam, majd megtámaszkodtam az egyik széken.

 – Azt akarjátok mondani, hogy nincs is tényleges gyógyszer erre?

 – Láthatóan téged nem kínoz ez az állapot – tette hozzá Lucas.

 – És? Azért, mert nem vergődöm a földön, még ártalmas rám nézve is!

 – De te nem fogsz belehalni.

 – Sokat érek vele! Mit akartok ti egyáltalán ellopni?

 – Van egy szer, ami enyhíti a tüneteket. Nálad be is válhat. Ez az egyetlen lehetőség – válaszolta Drew, de engem ez egyáltalán nem győzött meg. A fiú bátorító mosolyt küldött felém, de nem segített.

 – Akkor ennyit erről.

Felrohantam az emeltre, rávetődtem az ágyra, a jégvirággal átitatott ruhába temettem az arcom, és ismét sírni kezdtem. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek ezek után. Az inda ismét megmozdult, elérte a csuklómat, vékonyka szárak fonták körbe az ujjaimat. Kétségbeesetten tördeltem a zöld növényt, de nem adta meg magát. Végül feladtam a próbálkozást.

Drew és Lucas lent suttogva beszélt, nem akarták, hogy bármit is meghalljak. Egy ideig ez ment, majd Drew hangosan köszönt, és távozott. Lucas óvatosan osont fel hozzám, majd mikor észrevette, hogy még mindig bőgök, leült mellém, egy sóhaj kíséretében. Abbahagytam a sírást, de elfordultam, hogy véletlenül se lássa az arcom. Ő viszont megragadta a karomat, és vizsgálódni kezdett.

 – Túl gyorsan terjed. Ilyen tempóban két nap se kell…

Nem fejezte be a mondandóját, mert látta, hogy megfeszült a testem, és ökölbe szorítottam a kezem. A fiú elengedte a kezem, majd leült mellém.

 – Alex, ha átváltozol…

 – Akkor belefojtom magam egy vödör vízbe – válaszoltam ingerülten. Lucas mérgesen szidott le.

 – Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás?

 – Már miért lenne az? Én nem akarom így leélni az életem! Ez már tényleg sok! – Itt felé fordultam, hogy lássam a reakcióját, de mint máskor, most is közöny ült ki az arcára.

 – Ha átváltozol, nem így fogsz gondolkodni. Most még küzdesz ellene, de utána máshogy látod majd a dolgokat.

 – Te most komolyan arról beszélsz, hogy milyen lesz az életem nimfaként? Már le is mondtál rólam? – csattantam fel, de Lucas megrázta a fejét. Elkeseredve dörzsöltem meg a szemeim, hogy megakadályozzam a könnyeim legördülését. Felesleges próbálkozás volt, mert egy perccel később már megint elindult a könnyfolyam. Lucas elfordította a fejét, én pedig a kezembe temettem az arcom.

 – Alex, sokkal rosszabb dolog is történhetett volna veled. Ha megöl az a kobold…

 – Akkor legalább ezt megspórolhattam volna!

 – Azt akarom mondani… – kezdett ismét bele a fiú, de végül nem mondott semmit. Ekkor jöttem rá, hogy mit is akar Lucas. Talán szerencsétlenül, és nulla hozzáértéssel, de megpróbált megvigasztalni. Elvettem a kezeimet a szemem elől, hogy a fiúra nézhessek. Lucas még mindig elfordulva ült, maga elé bámult, és kereste a szavakat. Megtöröltem az ingem végével az arcomat, majd nagyot sóhajtottam. A hátamra feküdtem, majd a plafont kezdtem bámulni.

 – Ez egy büntetés – szólaltam meg, mire a fiú felém fordult, és kíváncsian mért végig. Követte a tekintetem, és ő is a tető vizsgálatába kezdett. Nem láttam rajta semmi különöset, de valamiért megnyugtató volt csak úgy a semmibe révedni.

 – Milyen büntetés?

 – Nem tudom. Gaveron büntetése. Mert idejöttem, aztán meg elszöktem. Vagy azért, mert az agyadra mentem, nem tudom. Ellenálltam, és összeugrasztottalak téged meg Angelát.

 – Menj arrébb! – szólt rám, mire én döbbenten, de engedelmesen arrébb húzódtam. Lucas mellém feküdt, majd a levegőben mutogatni kezdett.

 – Ez nem Gaveron büntetése. Ez egy baleset és a te bénaságod, de megoldjuk. Sem én, sem pedig Drew nem hagyjuk, hogy agyatlan nimfává változz. Meglesz az ellenszer, te pedig emberként fogsz hazamenni.

 – Majd meglátjuk… – válaszoltam csendesen, miközben éreztem, hogy lassan elernyed a testem, és álom kúszik a szemeimre. A sírás és a sokk, amit az előző órában átéltem, alaposan kimerített. Lucas még mondott valamit, de már nem hallottam belőle semmit. Elaludtam.

13. fejezet

Összezördülés

Valami hatalmasat csattant az arcomon. A fájdalom egyből belenyilallt az orromba, én pedig mindkét kezemet a fájó részemhez kaptam. Könnyes szemmel kerestem az ütés okát, de amint rájöttem, mi történt, minden dühöm elszállt. Lucas aludt mellettem csöndesen, a karja még mindig rajtam pihent. Álmában vágott arcon, észre sem vette, hogy milyen erősen törölt képen. Arrébb löktem a kezét, majd végigmértem az alvó fiút. Álmában még ő se tudta kontrollálni az arckifejezését, és most korántsem tűnt olyan mogorvának, mint máskor. Egyenletesen vette a levegőt, nem zavarta, hogy még mindig vizes ruhákban fekszik. Ismét elfogott a tegnapi érzés. Legszívesebben visszabújtam volna mellé, átöleltem volna a nyakát, csókot loptam volna tőle álmában.

Kétségbeesetten kezdtem el keresni a kendőt, majd mikor észrevettem a földön, felkaptam, és nagyot szippantottam a jégvirágos anyagból. Már alig érződött rajta a gyógyszer illata, így mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszem, csöndesen lesurrantam, hogy orvosoljam a problémát. Vastagon kentem az anyagra a krémet, majd mikor megbizonyosodtam felőle, hogy újra önmagam vagyok, eltettem a tégelyt a helyére.

Kisétáltam az ajtón, hogy szívjak némi friss levegőt. Az eső már nem esett, kisütött a nap, de az éjjeli viharnak nyoma maradt. Faágak hevertek a kunyhó alatt, néhány ing, ami tegnap kint maradt, a saras földön végezte. Én sem néztem ki jobban. Az éjjeli verekedés után jókora adag szutyok ragadt a hajamba, a ruháim nyirkosan tapadtak a bőrömhöz. Visszamentem egy tiszta ingért és nadrágért, majd felkaptam egy törölközőt, és lementem, hogy lezuhanyozzak.

Mikor levetkőztem a zuhanyfülkében, kis híján felsikítottam. Az indák, amik behálózták a sebemet, az éjszaka folyamán tovább nőttek, így mostanra elérték a vállamat, és friss hajtások jelentek meg a mellkasomon is. Meg kellett kapaszkodnom, mert megszédültem, és bár számítottam rá, hogy előbb-utóbb ez be fog következni, mégsem tudtam megnyugtatni magam. A tartály kötele után nyúltam, hátha a zuhany segít magamhoz térni. Ekkor ért a második sokk. A korábban felmelegedett víz összekeveredett a tegnapi esővel, így kihűlt. Villámgyorsan tudtam le a tisztálkodást, dideregve bújtam bele a száraz gönceimbe, majd a fejemre húztam a törölközőt.

A gyógyszeres kendőt az arcomra kötöttem, megelőzve ezzel a kellemetlen pillanatokat, amiket a nimfává változás okozott. Amint felértem a lombházba, Lucasba ütköztem, aki karikás szemekkel mért végig. Nem köszönt, egyből a karom után nyúlt, amit az ingem takart. Megtapogatta a végtagomat, majd nagyot sóhajtott.

 – Az éjszaka tovább nőtt – állapította meg, mire én bólintottam. Az arcomról nem sok érzelmet tudott leolvasni, hiszen az arcomra kötött kendő eltakarta a fejem jelentős részét.

Lucas felmérte a vihar okozta károkat, de nem is törődött a fa alatt heverő ruhákkal. Sarkon fordult, én pedig követtem a házba.

Leültem az egyik székre, míg Lucas összeszedett némi száraz ruhát. Szó nélkül tűnt el a házból, de alig telt bele néhány perc, már vissza is tért vizes hajjal, dideregve. Valószínűleg őt is kellemetlenül érte a zuhany, és nem fűlött hozzá a foga, hogy sokáig ázzon a hideg vízben.

 – Éhes vagy? – kérdezte csendesen, de megráztam a fejem. Nem kívántam se az ételt, se az italt. Reméltem, hogy ezentúl nem napfénnyel és oxigénnel kell majd táplálkoznom.

 – Bár semmi kedvem az éjjel történtekről beszélni, de azért megkockáztatnám a dolgot – kezdtem lassan, mire a fiú odasétált a másik ülőalkalmatosságra, és elfoglalta.

 – Mit szeretnél kérdezni?

 – Elnézést akarok kérni mindenért. – Lucas nem erre számított. Kérdőn nézett rám, én viszont nem tudtam, hogy miért ilyen tanácstalan.

 – Miért akarsz elnézést kérni?

 – Tudod… Azért, mert rád másztam. Utána nem sokkal összeverekedtünk. Ezért is bocsánat.

Lucas először nem felelt. Végül összefonta a karjait, és megvonta a vállát.

 – Legalább figyeltél az önvédelmi oktatáson, ami a te esetedben igencsak komoly eredmény.

Egyszerre töltött el sértettséggel és jó érzéssel a kijelentése. Lucas várta a folytatást.

 – Ez minden?

 – Nem! Ez talán kicsit már sok, de az egész abból indult, hogy elvettem a könyvedet. Mit olvastál?

Lucas arca egy pillanatra megkeményedett, de utána ismét közömbös képet vágott. Egy újabb olyan dologról lehetett szó, amihez semmi közöm, és Lucas már éppen belekezdett volna a saját kis monológjába, mikor Drew betoppant. Szemei alatt sötét foltok éktelenkedtek, haja lelapult, ruhái gyűrötten lógtak rajta. Láthatóan nem érdekelte, mit vesz fel reggel, és nem is aludhatott sokat. Köszönés nélkül lépett oda a padhoz, majd a lábait felpolcolva behunyta a szemét.

 – Ma Angelánál jártam – kezdett bele egyből a magyarázkodásba, de a szemét nem nyitotta ki. Lucasra pillantottam. A fiú savanyú képet vágott, mérgesen állt fel a helyéről.

 – Azt mondtuk, hogy Joanne-ból indulunk ki! Minek környékezted meg Angelát?

 – Mert Joanne-t nem találtam reggel otthon. Angela meg pont a piacon mászkált, és nem akadt jobb dolgom! – válaszolta Drew, de most már farkasszemet nézett Lucasszal. A fiú visszaült a helyére.

 – Kicsit kérdezősködtem. Elmondta, hogy elázott a tegnapi viharban néhány gyógyfű, amit már napok óta szárítgatott, és hiány van az orvosságokból. Segítettem neki cipekedni hazáig, így végül beengedett magához.

Lucas felkapta a fejét, és vele együtt én is. Kezdett jó irányba terelődni Drew meséje.

 – Ezt szereztem – nyúlt barna inge zsebéhez a fiú, majd előhúzott egy megsárgult papirost. Széthajtogatta, majd Lucasnak nyújtotta az eltulajdonított tárgyat.

 – Mi a fene ez? – böktem rá, mire Lucas izgatottan állt fel, majd járkálni kezdett a szobában.

 – Lista Angela és Joanne készletéről. Eszerint van még egy üveg a nimfamagirtó szerből.

Nem hangzott túl biztatóan a dolog.

 – Ezt a dolgot le kellene majd nyelnem? Csak kérdezem. Nálunk vannak növényirtószerek, és szerintem azzal is annyira megyünk, mint ti varázsfőzeteitekkel.

 – Gondolod? – Lucas nem is figyelt rám, csoda volt, hogy válaszolt.

 – Angela készíti mostanában a gyógyszerek nagy részét, de túl kicsi a lakása, és emiatt Joanne-nál őrzik a készletet. Biztos vagyok benne, hogy ami nekünk kell, szintén Joanne birtokában van – fejtette ki Drew, mire Lucas biccentett, de a homlokán megjelent néhány ránc.

 – Nem zárhatjuk ki, hogy Angelánál lesz az orvosság. Sürgősen meg kell szereznünk.

 – Hogy gondoltátok? Fényes nappal akarjátok kirabolni őket? Joanne-nak van egy öccse is, emlékeztek? Higgyétek el nekem, Ben egy rohad kis görcs, ha rajtakap titeket, abban nem lesz köszönet – tájékoztattam a két fiút, de Drew csak széttárta karjait.

 – Van jobb ötleted? Ha estig várunk, ki tudja, talán már boldogan ugrándozol a virágos mezőkön. Kell a gyógyszer.

 – Legalább hadd segítsek!

 – Azt akár el is felejtheted! – válaszolta Lucas, majd nekidőlt a pultnak. Hangja ellentmondást nem tűrően csengett.

 – Akkor én mit csinálok? Számolom a friss hajtásokat?! – csattantam fel, mire Drew nagyot sóhajtott.

 – Hidd el, Alex, ez most tényleg jobb ötlet, mint az, hogy velünk jössz.

 – Szerintem meg nem az – tiltakoztam, de már reményvesztetten. Lucas még egyszer átnézte a listát, majd a pultra csapta azt.

 – Azonnal induljunk.

Fél perc se telt bele, már mindkét fiú az ajtóban állt, de Drew azért még aggódva végigmért.

 – Jobb lesz, ha bezárunk. Csupán a te érdekedben. – Megvontam a vállam. Már nem akartam tovább ellenkezni. Kattant a zárban a kulcs, a fiúk pedig hangtalanul tűntek el.

*

Mivel jobb dolgom nem akadt, kutakodni kezdtem Lucas ládájában, hátha találok valamit, amivel elterelhetem a figyelmem. A kezembe került a jégvirágos fiola, aminek már elhasználtam a nagy részét. Egy percig idegesen bámultam az üvegcsét, majd ismét turkálni kezdtem. Előkerült egy gyűrött, fehér papír, illetve néhány fekete, tíz centis pálcaféleség, amivel már kezdhettem valamit. Leültem a szoba közepére, majd felidéztem magamban a virágos mezőt. Olyan élénken láttam a rétet, mintha abban a pillanatban is ott lettem volna. A kezem magától indult meg, és pár perccel később már a hegyek is a képen virítottak. Annyira belefeledkeztem az alkotásba, hogy észre sem vettem, mikor érkezett vissza a két fiú. Drew ideges pakolása térített észhez.

 – Mi történt? – pattantam fel, amikor megláttam Lucas savanyú képét. A fiú nem repesett a boldogságtól, és ami ennél is fontosabb volt, üres kézzel tért vissza. Drew szóra sem méltatott.

 – Joanne vagy eladta a gyógyszert, vagy eltörte a fiolát. Se nála, se Angelánál nem találtunk semmit.

 – Nem lehet, hogy elkeverte? – kérdeztem reménykedve, de Lucas megrázta a fejét.

 – Mindent átkutattunk. Én Joanne lakását, Drew pedig Angela házát.

 – De megszereztük ezt – lépett oda hozzám Drew, majd a kezembe nyomott egy másik listát, amin számomra ismeretlen írásjelek álltak.

 – Ez meg mi?

 – Az ellenszer összetevői – válaszolta a fiú, mire vágtam egy grimaszt.

 – Drew, azért, mert tudom, mi van egy bizonyos orvosságban, még nem leszek gyógyszerész!

 – Te talán nem, de Drew igen – nyugtázta Lucas. Kíváncsian mértem végig a szőkeséget, majd Lucasra pillantottam.

 – Drew tud orvosságot készíteni? Akkor miért nem csináltuk meg mi magunk az egészet már tegnap?! – csattantam fel, de mielőtt folytathattam volna, Drew leintett.

 – Angelával és Joanne-nal együtt tanultam. Együtt készítettük egy ideig a falunak a gyógyszereket és a kenőcsöket. Aztán én abbahagytam az egészet, és ők egyedül maradtak ezzel a dologgal – magyarázta Drew, miközben egy vödörbe anyagdarabokat dobált. – A receptek ott maradtak náluk, csak egy-két dolgot tettem el, amire feltétlenül szükségem volt.

 – Induljunk – szólt Lucas, Drew pedig bólintott. Mielőtt kiléphettek volna a házból, elkaptam a szőke srác csuklóját.

 – Nem maradok itt, amíg ti ezeket keresitek – böktem a listára. Drew Lucasra pillantott, a barna viszont megrázta a fejét.

 – Csak útban lenne.

 – Nem leszek! – bizonygattam, mire Lucas megadóan sóhajtott.

 – Velem maradsz, és nem tűnsz el a közelemből!

Mindhárman lesiettünk a földre, Drew pedig végigböngészte a hozzávalók listáját. Lucas felé fordította a furcsa írásjelekkel ellátott papírt, majd kérdőn nézett rá.

 – Melyiket ismered fel?

Lucas hosszasan bámult maga elé, majd rábökött két növényre.

 – Ezeket biztosan felismerem, és azt is tudom, merre keressem. Menjünk, Alex. – Bólintottam, de mielőtt bármelyikünk elindulhatott volna, Drew megálljt parancsolt.

 – Akkor rám marad a többi. Ezekből két növény a nimfák területén található, és jobb, ha én viszem magammal Alexet. Nagyobb az esély, hogy visszaérek időben.

 – Egyedül is meg tudod szerezni – ellenkezett Lucas, és máskor közömbös hangjába most némi ingerültség keveredett.

 – Te is nagyon jól tudod, hogy egy nimfa ellen nem sokat tudok tenni.

 – Repülj el! – vágta hozzá barátja. Meglepetten jártattam a szemem a két fiú között, Drew pedig kezdett kijönni a béketűrésből.

 – Azt hiszed, nem tudok vigyázni Alexre?

 – Nem ezt mondtam.

 – Nem lesz semmi baja! Máskor is rajta tartottam már a szemem.

 – Alex nem éppen kiszámítható – morogta Lucas. Mérgesen néztem végig a fiún, és éreztem, hogy elvörösödöm. Drew csak legyintett egyet.

 – Szerintem megbirkózom vele.

Lucas még mindig nem törődött bele a dologba, megragadta a karom, és maga mellé húzott. Drew hitetlenkedve bámulta barátját, én viszont továbbra is csendben lapítottam.

 – Hogy lehetsz ennyire makacs? Mi a fene történhetne?

 – El sem tudod képzelni.

Drew most már tényleg feldühödött. Elkapta a másik karom, és közelebb lépett hozzánk.

 – Csak úgy megjegyzem, amíg velem volt, semmi baja nem esett, ellentétben veled.

 – Mit mondtál?!

 – Azt, hogy Alexre rátámadt egy nemes kobold, most meg egy nimfa magja csírázott ki benne, pedig végig a sarkadban loholt. Szerintem ennél rosszabb helyzetbe már nem tud keveredni.

Megállt bennem az ütő. Lucas és Drew soha nem veszekedett, legalábbis előttem biztosan nem. Most viszont olyan durván estek egymásnak, hogy levegőt sem mertem venni. Lucas a dühtől úgy megszorította a karom, hogy ujjai elfehéredtek, szája pedig remegett a kimondatlan szavaktól. Egy percig némán álltak, majd Lucas elengedte a karom, és sarkon fordult. Drew nem pazarolta tovább az időt, magával húzott a rét felé, de én még nem tudtam elszakítani a tekintem Lucas távolodó alakjától. Mikor eltűnt a sziluettje, csak akkor fordultam a szőke fiúhoz, aki szigorú tekintettel meredt maga elé, nem is nézte, merre megy.

 – Drew… – kezdtem óvatosan, de a fiú csendre intett. Elengedte a karom, majd megszaporázta lépteit. Máris lemaradtam pár lépéssel, de nem is fűlött hozzá a fogam, hogy mellette bandukoljak. Még akkor sem láttam ilyen dühösnek, mikor Angela lehetséges merényletét tártam fel előtte Lucasszal kapcsolatban.

A kegyetlen tempó, amit diktált, eredményesnek bizonyult. Hamar kiértünk a mezőre, és elindultunk a hegyek felé. Könnyedén lépkedett a növények között, én viszont bukdácsolva tudtam csak haladni a derékig érő virágok miatt. Néha felrikoltott egy-egy madár a közelben, és elsuhantak mellettem a földön, de Drew mintha meg se hallotta volna az állatokat. Aztán hirtelen megállt, és leült. Olyan gyorsan tűnt el a növények között, hogy először fel sem fogtam, mit csinál. Egy percig tanácstalanul toporogtam egy helyben, majd végre ismét előkerült.

 – Alex, tudnád ezt hozni? – nézett rám. Bólintottam, és elvettem tőle a vödröt. Az egyik anyagdarabkába gondosan becsomagolt valamit.

 – Meg van az első hozzávaló. Közönséges virág, rengeteg helyen megtalálható, önmagában szinte értéktelen, de a legtöbb orvosságba bele kell tenni.

 – Aha.

Drew-t nem foglalkoztatta az érdektelenségem, továbbindult. Lassan már futnom kellett, hogy ne maradjak le, és már majdnem beértem a fiút, amikor valami a bokámba csimpaszkodott, én pedig elhasaltam. Idegesen pillantottam a lábamra, de egyből elszállt a mérgem, amikor megláttam a végtagomat harapdáló, apró lényt. Drew meghallhatta, hogy elestem, mert megfordult, majd felém sietett.

 – Ne haragudj, Alex, nem vagyok normális. Csak megyek előre a fejem után, nem is figyelek rád! – fakadt ki a fiú. Már éppen folytatta volna a monológját, mikor megpillantotta a manót.

 – Ezer éve nem láttam már hozzá hasonlót! – mutatott a csámcsogó lényre, mire az egy ugrással elkapta a kezét, és jó erősen beleharapott Drew mutatóujjába. A fiú felszisszent, másik kezével elkapta a manó fülét, és már készült eldobni, amikor tiltakozni kezdtem.

 – Ne! Szemét kis dög, de azért nem kellene!

Drew kétszer is meggondolta a dolgot, majd elengedte a kis bestiát. Az apróság nem várt sokáig, felkapaszkodott a nyakamba, majd érthetetlen nyelven magyarázni kezdett.

 – Érdekes. A manók ki nem állhatják mások társaságát. Gyáva banda, de ez meglehetősen agresszív – törölte véres ujját az ingébe Drew, majd a hegyek felé mutatott. A hatalmas sziklatömbök alját fák sokasága takarta el, de leveleik sokkal zöldebbnek tűntek, mint bármely korábban látott fáé, már-már hívogattak bennünket.

 – Lehet egy tippem? – kérdeztem borúsan. Drew bólintott.

 – Fogadni mernék, hogy az a nimfák területe.

 – Talált.

 – Fantasztikus – morogtam, majd Drew és a manó társaságában megindultam a nimfák erdeje felé. Jóval messzebb volt, mint ahogy először gondoltam, de mikor végre elértük a szélét, elégedetten sóhajtottam. A kendő, amit reggel kötöttem fel magamnak, még mindig az arcomon lógott, de éreztem, hogy tompul a hatása. Kérdeznem se kellett, Drew már hevesen bólogatott.

 – Azzal most nem sokra mész. Muszáj erőt venned magadon, Alex. Az emberi éned még ott van, csak próbálja elnyomni az új, éledező nimfa. A jégvirág nélkül is felül tudsz kerekedni.

Drew bátorítóan rám mosolygott, de én nem bíztam annyira magamban, mint ő bennem. Lucas biztosan nem számolt be neki a tegnap éjszaka történtekről, így nem is tudhatta, hogy mennyire könnyedén elveszíthetem a kontrollt a saját elmém felett.

 – Drew, talán tartsuk meg a három lépés távolságot – ajánlottam, a fiú pedig bólintott. A manó kíváncsian nyújtózkodott a vállamon, és a nimfák erdejét kémlelte. Tanakodott, hogy velünk jöjjön, vagy leugorjon rólam, és visszafusson a mezőre. Én nem álltam az útjába.

 – Gyere, Alex! – terelt a fák közé Drew, én pedig lassan megindultam. Az apró lény összehúzta magát, nem mocorgott annyit, mint máskor. Drew előttem haladt néhány méterre, tekintetével a növényeket kutatta. Az erdő akár kellemes is lehetett volna, ha nem azon görcsöltem volna, hogy mikor vetem rá magam az előttem haladó szőke srácra. A madarak hangosan csiripeltek, a pillangók repkedtek, a távolban csilingelt valami, én pedig azon kaptam magam, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt.

 – Alex, minden rendben? – fordult hátra Drew.

 – Fordulj előre, és ne érdeklődj! – mordultam rá. A fiú meglepődött, de nem szólt semmit. Továbbra is a növényt kutatta, de azért hátra-hátralesett. Próbáltam egyenletesen lélegezni, és a talajt bámulni, de egyre többször kaptam azon magam, hogy a fiút fürkészem, és egyre csak csökkent a köztünk lévő távolság. Már majdnem Drew sarkába értem, amikor a vállamon terpeszkedő zöld manó felvisított. Drew ijedten ugrott hozzám, de elléptem mellőle, és lekaptam a vállamról a sikítozó bestiát.

Már szólásra nyitottam a számat, amikor a manó kiugrott a kezemből, és toporzékolni kezdett a földön. Tanácstalanul meredtem hol Drew-ra, hol a lényre, de egy perc múlva megjelent a hisztit kiváltó ok, méghozzá egy nimfa.

A nő vörös, hullámos haja a derekáig ért, lila szeme úgy csillogott, mint egy drágakő. Indák hálózták be a teste jelentős részét, csupán a lábát és a hasát hagyta szabadon a zöld növényzet. Drew-t kémlelte, egy pillantást se pazarolt rám.

 – Drew! – kiáltottam a megbabonázott fiúra, de rám se hederített. Közelebb lépett a vörös hajú nimfához, de a nő nem mozdult. A manó ismét visítani kezdett, és csámcsogva ordított.

 – Drew, gyere vissza! – parancsoltam a fiúra, de ő csak legyintett. Megembereltem magam, utána siettem, és megragadtam a csuklóját. A fiú megállt egy pillanatra, és tanácstalanul végigmért. Nyeltem egyet. Elég volt belenéznem csillogó, kék szemébe, már éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan okból vonzódom hozzá. Mielőtt azonban közelebb húztam volna magamhoz a fiút, a nimfa felhördült. Egyetlen gyors mozdulattal kitépte a kezemből Drew csuklóját, majd megragadta a nyakam, és a legközelebbi fához préselt.

A csillogó, lila szemek elsötétültek, szája groteszk mosollyá torzult, miközben nyelvét kidugva sziszegett rám. Erőt vettem magamon, és lefejtettem a torkomról a nő szorongató ujjait, majd elkaptam a kezét, és ahogy korábban Lucastól ellestem, kicsavartam a karját. Már éppen fölényben éreztem magam, amikor ismét felüvöltött, és kiszabadította a végtagját az enyémből. Elkapta a lában, kihúzta alólam, majd rám ugrott, és a földhöz nyomott. Nagy nehézségek árán, de átfordultam rajta, a földhöz nyomtam mindkét csuklóját, és lefejeltem.

A nő elernyedt, talán elájult, de én sem éreztem magam jobban. A hányinger kerülgetett, és rá kellett jönnöm, hogy elég pocsék ötlet volt lefejelni, annak ellenére, hogy sikerült ártalmatlanná tennem a nimfát. Drew továbbra is csak bambán nézett maga elé. Talán az ütés ereje miatt, vagy mert Drew nem tűnt éppen életképesnek, de egy időre leállt a nimfa énem. A manó abbahagyta a kiabálást, és odasomfordált a szőke sráchoz. Egy ideig bámulta a fiút, végül aztán felmászott a nyakába, és tépni kezdet a haját. Drew rögtön magához tért.

 – Alex? – nézett körül, miközben lerázta a hajába csimpaszkodó apróságot magáról. Tekintete az alélt nimfára siklott, majd rám. Az egyik fának dőlve fogtam a fejem, és a hányingerrel küzdöttem.

 – Örülök, hogy felébredtél. Keresd meg azt a gazt, és húzzunk el innen… – nyögtem oda neki. Drew megindult felém, de megráztam a fejem.

 – Inkább ne. Félre ne értsd, nem félek már attól, hogy rád vetem magam, inkább attól tartok, hogy… Csak maradj ott!

 – Itt van a közelben. Mindjárt visszajövök!

Drew nem hazudtolta meg magát, pár perc múlva vissza is ért. Végre elindulhattunk visszafelé, és bár a fiú nagyon szeretett volna segíteni, nem engedtem, hogy a közelembe jöjjön.

 – Én ezt nem értem. Ott voltál velem, és mégis megpróbált elcsábítani.

 – Talán egy nimfa a másik nimfát nem tekinti ellenfélnek… – találgattam, mire Drew vállat vont.

 – De te még nem vagy nimfa.

Nem ellenkeztem, bár nem állta meg a helyét ez az állítás. Nem akartam elmondani a fiúnak, hogy abban a pillanatban már nimfaként gondolkoztam, amikor megjelent a vörös hajú nő, így is elég rosszul éreztem magam. Mikor végre kiértünk a mezőre, kicsit megnyugodtam, a manó pedig egy pillanat alatt elveszett a virágok sűrűjében.

Gyorsabb tempóra kapcsoltunk, és egy kiadós gyaloglás után visszaértünk Lucas lombházához, ahol a fiú már tüzet gyújtott.

 – Megvannak? – kérdezte Drew, Lucas pedig bólintott. Ugyanolyan komoran méregette Drew-t, mint elválásukkor.

 – Nekem még be kell szereznem egy hozzávalót. Igyekszem vissza, addig melegítsetek vizet.

Ritkán akadt alkalmam megcsodálni a tündérek gyönyörű szárnyait, de most Drew előhívta őket. Már először is lebilincselő látványt nyújtottak, és ezzel most sem tudtam betelni. Kitárta a kéken csillogó szépségeket, és egy szempillantás alatt eltűnt a színről. Kíváncsi lettem volna Lucas szárnyaira is, de a fiú nem szorult a segítségükre.

 – Rosszul festesz – állapította meg, amikor elment mellettem. A vízforraláshoz összeszedte a szükséges holmikat.

 – Hányingerem van – vallottam be, mire Lucas kíváncsian fürkészte az arcomat. Egy pillanatig tartott csak, utána folytatta a dolgát.

 – Minden rendben ment?

 – Többé-kevésbé.

A fiú felegyenesedett, majd összefonta karjait a mellkasa előtt. A szemembe nem mert nézni, ami nem lepett meg. Némán figyelt pár percig, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam.

 – Ki kell békülnötök Drew-val – próbáltam terelni a figyelmét, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban felbosszantottam. Már nem nézett engem, fát hordott az tűzhöz. – Drew nem gondolta komolyan – folytattam, hátha akkor bekapcsolódik a beszélgetésbe, de rám se bagózott.

 – Lucas! Figyelnél?!

 – Nem! – csattant fel, majd eldobta a tűzifát, és megindult felém. Olyan gyorsan ott termett előttem, hogy reagálni sem maradt időm.

 – Te is nagyon jól tudod, hogy komolyan gondolta! – kiáltott rám, én pedig hátráltam egy lépést.

 – Csak azért, mert ideges volt!

 – Nem csak azért!

Lucas arca egyre vörösebb lett, ez viszont tőle nem volt éppenséggel megszokott dolog. Remekül palástolta az érzelmeit, de most nem tudott uralkodni magán.

Ahogy a fiút figyeltem, kezdtem egyre inkább megsajnálni. Olyan mérgesnek tűnt, mint soha máskor. Nagyon ritkán mutatott bármiféle érzelmet, és be kellett vallanom magamnak, hogy a jellemében ez a fordulat, igen csak vonzóvá tette a számomra. Előreléptem, megfogtam a kezét, és most egyenesen a szemébe néztem.

 – Alex… – Próbálta kihúzni kezét az enyémből, de nem engedtem neki. Megbabonázva állt továbbra is előttem, és várta, hogy mondjak végre valamit. Én viszont semmit sem akartam mondani. Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam, ő rögtön visszacsókolt. Kitépte kezét a szorításból, majd megragadta a derekam, és közelebb húzott magához. Hozzásimultam, de ekkor suhogás ütötte meg a fülünket, és Lucas úgy lökött el magától, hogy kis híján felborultam. Drew döbbenten nézett hol rám, hol pedig a zavart Lucasra, majd visszahúzta a szárnyait.

 – Alex, hogy van a fejed? – kérdezte a szőkeség, de hangja furcsán csengett. Először nem is tudtam válaszolni, az arcom vörösen égett, Lucas pedig rám se nézett.

 – Egyre rosszabbul – válaszoltam végre. Drew közelebb lépett, hogy megvizsgálja a homlokom.

 – Csúnya puklid nőtt.

 – És mitől nőtt dudor Alex fején? – szólalt meg végre Lucas. Drew felé fordult, majd a mező felé mutatott.

 – Alex összeverekedett egy nimfával – felelte hűvösen. Lucas szeme összeszűkölt, arca még vörösebbé vált.

 – És te mit csináltál? Csak nézted?

 – Nem voltam magamnál – vallotta be Drew, de hangjában nem hallottam megbánást. Több se kellett Lucasnak, bevert egyet barátjának. Elkerekedett szemmel bámultam a jelenetet. Drew nem maradt a barna srác adósa, és pillanatokon belül összeverekedtek. Az a vödör, amiben a gyógynövényeket gyűjtöttük össze, felborult, mikor Lucas belelépett, Drew pedig átesett a tűzifának valón. Ez sem zavarta a két tündért, olyan erővel püfölték egymást, hogy nézni is rossz volt.

A harcnak egy vödör hideg víz vetett véget, amit a dulakodó párosra öntöttem. Drew mérgesen engedte el Lucas ingét, a barna pedig dühösen simította hátra vizes, szemébe lógó haját. Egyikük se szólt, Drew odalépett a gyógynövényekhez, és összeszedte őket, Lucas pedig újabb vödör vízért indult.

Azt se tudtam, mit csináljak. Segítsek Drew-nak a növények aprításában, vagy menjek Lucas után? Éreztem, hogy nemsokára én is úgy fogok toporzékolni, mint a picike manó a nimfák erdejében.

14. fejezet

A legbizarrabb segítség

Drew vadul darabolta a növényeket, Lucas pedig jó pár méterrel arrébb egy karót hegyezett. Bár még véletlenül sem pillantott szőke barátjára, mégis meg mertem volna esküdni, hogy Lucas neki szánja a fadarabot. A csend mindig is fojtogató volt Lucas közelében, de ez mindenen túltett. Drew gyilkos aurája százszor ijesztőbbnek tűnt, mint Lucasé, nem is mentem nagyon a közelébe, amíg kést fogott a kezében.

Nem is értettem, hogyan lehet két személyiségben ennyire eltérő tündér jóban. Drew és Lucas, mint tűz és víz. Drew mindig mosolygós, vicces, csak úgy vonzza a társait maga köré, segítőkész, mindig van valami érdekes története, és annak ellenére, hogy minden bizonyíték Angelára mutatott, mégis kiállt a lány mellett.

Lucas viszont szinte mindenben különbözött a szőkeségtől. Mogorva, csendes pasas, akit messziről elkerül az ember. Nem reagál jóformán semmire, csak hümmög, vagy keresztülnéz azon, aki éppen hozzá beszél. Drew helyében már rég faképnél hagytam volna, hiszen kettőjük közül inkább a szőke harcolt ezért a kapcsolatért.

Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen szerepet töltenének be egy gimnáziumban. Drew valószínűleg a társaság középpontjában állna, elsőként kapna meghívót az összes baráti összeröffenésre, és minden második lány szerelmet vallana neki egy eldugott zugban. Lucas ezzel szemben vagy a fura, titokzatos srác lenne, aki a sarokban ül, és az emberiség elleni terveit szövögeti, vagy pedig a suli gondnokaként dolgozna, aki minden diákban potenciális főellenséget lát.

Akaratlanul is mosolyra görbült a szám, de igyekeztem nem felnevetni. Hamar eltűnt a képemről a vigyor, amikor Drew felszisszent.

 – Nem hiszem el…

 – Mi a gond? – léptem a fiúhoz, aki dühösen kavargatta a fortyogó főzetet.

 – Miért nem zöld? Már zöldnek kellene lennie!

Aggódva pillantottam az apró üstbe, amiben zöld levelek és víz forrt. Drew újra és újra megpiszkálta a leveleket, de azok nem színezték be a folyadékot.

 – Baj, ha nem zöld?

 – Igen – morogta a fiú, mire Lucas abbahagyta a bot fabrikálását.

 – Azért nem zöld, mert elrontottad.

Drew lenyelte a mérgét, és nem válaszolt. A kezében lévő pálcával meglökte az üstöt, és kiöntötte a tartalmát.

 – Újra kell kezdenem – motyogta. Nem voltam elragadtatva. Már ez is egy órája főtt, mégsem jutottunk semmire. Az indák időközben végighaladtak az oldalamon, és behálózták a hátam nagy részét. A ruha egyre szűkebbé és kényelmetlenebbé vált.

 – Mi lehet a baj? – Próbáltam sürgetni a fiút, hogy megtalálja a problémára a megoldást, de Drew tanácstalanul rázta meg a fejét.

 – Nagyon régen készítettem ilyet. Valamit biztos elfelejtettem… Talán nem megfelelő a víz hőmérséklete.

 – Vagy talán idióta vagy – vette újra kezébe a kését Lucas. Drew mérgesen vágta le a földre a pálcát.

 – Akkor állj neki te!

 – Drew! – kiáltottam a fiúra, mire a srác nagyot sóhajtott, és folytatta a főzést. Nemsokára beleszórta a leveleket az üstbe, de ismét kudarcot vallott. A víz nem színeződött el, így kénytelen volt ismét kiönteni a főzetet.

 – Nincs több levél – jegyezte meg Lucas, mikor Drew ismét nekilendült az orvosságnak.

 – Megyek, és szerzek még – állt fel a helyéről a szőke, de Lucas megragadta a karját, majd a tűz felé bökött.

 – És még ebben az évben elkészülsz vele? Miért nem mondtad, hogy nem tudod elkészíteni?

 – El tudom készíteni! – dörrent rá a szőke, de Lucast ezzel csak még jobban felidegesítette.

 – Látom!

Egy percig farkasszemet néztek, majd Lucas elengedte barátját. Drew viszont nem mozdult.

 – Kifutunk az időből.

 – Ki miatt? – csattant fel Lucas. Már szinte éreztem a verekedés szagát a levegőben, de szerencsére most nem esett egymásnak a két fiú.

 – Elmegyek, és hozok még a növényből – fordult sarkon Drew, majd egy szempillantás alatt eltűnt a magasban. Hitetlenkedve bámultam Lucast.

 – Minek kellett megint összekapnod vele? – kérdeztem dühösen, és automatikus léptem egyet felé, de megálljt parancsolt.

 – Maradj ott!

Hátráltam egy lépést, majd megindultam a lépcsők felé, hogy felmenjek a lombházba, de ekkor megmozdult az egyik testemet behálózó inda. Megmerevedtem, és eldőltem, mint egy kivágott fa.

Lucas döbbenten nézett végig rajtam, és már jött is, hogy felsegítsen, de most én állítottam meg.

 – Kezd önálló életre… kelni – nyögtem, és igyekeztem erőt venni magamon, hogy kitörjek a béklyóból, de a növény sokkal erősebb volt nálam. Kapálóztam a földön egy ideig, de nem mentem vele valami sokra. Lucas idegesen keresett valamit, amivel segíthetne, de végül megrázta a fejét.

 – A pokolba is! – Odaugrott hozzám, majd felkapott a karjaiba. Az egyik fához cipelt, és nekidöntötte a hátam a törzsének. Még a fejemet sem tudtam mozgatni.

Valami megreccsent. Lucas kérdőn nézett körül, de mikor ismét meghallottam a hangot, már tudtam, hogy mihez tartozik. A szűk, fekete nadrág kezdte magát megadni a növénynek, és több helyen is elszakad. Az ingem is feszített, az anyag a vállamnál kezdett először foszlani.

 – Te jó isten, lemállik rólam a ruha! – sikkantottam fel, mire a srác felrohant a házba. Egy perc múlva már vissza is tért egy pléddel, amit hanyagul rám dobott, azután arrébb lépett.

A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, miközben a növény a ruháimat marcangolta. Lucas igyekezett nem törődni a halk nyöszörgésemmel, bár láthatóan őt még jobban zavarta a dolog, mint engem. Ekkor viszont szárnyak suhogása ütötte meg a fülem, és egy fél perccel később már Drew állt előttem, de nem egyedül. Mögötte ott várakozott Angela, és kíváncsian pásztázott hol engem, hol Lucast.

*

Nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb. Vajon az, hogy foszlanak a ruháim, vagy az, hogy ennek az egésznek Angela is tanúja? Lucas arcáró más kérdéseket olvastam le. Olyan mérges volt Drew-ra, hogy ha akarta volna, akkor se tudta volna letagadni.

 – Drew… – A hangja megremegett, mikor kiejtette a fiú nevét. Drew arcán viszont nem láttam megbánást. Nem is törődött Lucasszal, Angelára bökött.

 – Alex, ne haragudj, de ő az egyetlen esélyed.

Nagyot nyeltem. Angela még semmiről sem tudott, ahhoz túl nyugodt volt. Egyelőre igyekezett felmérni a helyzetet, de nem jutott túl sokra.

 – Drew, ez a lehető legrosszabb ötlet. Nagyon jól tudod, hogy mi a véleményem erről! – csattantam fel, de a fiú megrázta a fejét.

 – Vagy ez, vagy…

Nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Angelára pillantottam, aki most már közelebb lépett hozzám. Végigmérte a rajtam lévő takarót, majd kérdőn Lucasra pillantott. A fiú viszont nem mondott semmit, el is fordult a lánytól.

 – Halljam, mi olyan fontos, hogy ide kellett rángatnod? Azt mondtad, életveszélyben vagy – fordult Drew-hoz Angela. A fiú nagyot sóhajtott.

 – Nem nekem kell a segítség.

Angela hitetlenkedve nézett ismét végig rajtam, majd gúnyosan felnevetett.

 – Nincs semmi, amivel rávehetnél, hogy segítsek neki!

Nem lepett meg, viszont Drew olyan fájdalmas képet vágott, hogy egyből megsajnáltam a fiút. Egészen eddig biztosra vette, hogy Angela bárkinek segédkezet nyújt, hogy ő a megtestesül kedvesség, erre a lány még csak nem is hajlandó tudomást venni rólam. Hát igen, a pofonokból tanul az ember…

 – Angela, ez sokkal összetettebb, mint gondolod!

 – Igazán? Milyen baja lehet, amit ne tudnál te kezelni? Megsúgom, kedves, a legtöbb nyavalya magától is elmúlik. Kicsit szenvedsz tőle, kicsit kellemetlen az egész, de ha egyszer átesel rajta, többet nem lesz vele gondod.

Ettől féltem én is. Angela éppen menni készült, amikor ismét megreccsent az ingem, de jóval hangosabban, mint korábban. Homlokráncolva fordult felém, majd egy szempillantás alatt mellettem termett. Lucas sem álldogált tovább tétlenül, elkapta Angela kezét.

 – Mehetsz, semmi szükség rád!

 – Engedj el, Lucas! – Kitépte magát a fiú szorításából, majd lerántotta rólam a plédet. Nem igazán tudtam mozgatni a fejem, de el tudtam képzelni, mit is lát. Elkerekedett a szeme, elejtette a takarót, és a szája elé kapta a kezét.

 – Ez nem igaz… – Olyan halkan beszélt, hogy csak következtetni tudtam arra, mit mondott. Hátrálni kezdett, és kis híján el is esett, de Lucas elkapta, mielőtt elvágódhatott volna.

 – Mi a fene vagy te?! – kiáltott rám hirtelen, de nem is engem nézett, inkább a két fiútól várt valami magyarázatot.

 – Angela, ez egy hosszú történet… – kezdett bele Drew, de a lány leintette.

 – Ilyen tündérrel nem fordulhat elő! Ilyen nem létezik! Tudom, hogy ez mi, volt már dolgom nimfával! De te… Te korábban nem… Hogy lehetséges ez?!

Angela hol kiabált, hol suttogott. Maga sem tudta eldönteni, mit tegyen. Végül legyőzte a kíváncsi természete, és közelebb lépett hozzám. Drew és Lucas illedelmesen elfordultak, aminek hihetetlenül örültem.

 – Tündér soha nem változott át. A mag kicsírázott, de pár óra alatt végzett a gazdatesttel. Te miért jutottál el erre a szintre?

 – Komolyan arra vagy kíváncsi, hogy miért nem dobtam fel a talpam? – morogtam a lányra, de nem is figyelt rám. Még egy ideig vizsgálgatott, majd rám borította a takarót.

 – Erre nem lesz jó a gyógyszer. Az csak enyhíti a tüneteket, de nem fordítja vissza. Ide más kell.

 – Te is jól tudod, hogy nincs más gyógyszer erre a dologra. A nimfamagirtó megteszi a hatását. Nála be fog válni – bizonygatta Drew, de Angela megrázta a fejét.

 – Nincs rá túl sok esély. Életemben még csak nem is hallottam hasonló esetről. Ki ez a lány? Mert nem tündér, ez már biztos. Mi okotok volt elhitetni másokkal, hogy az? Ki ő? Egy nemes kobold?

Lucas és Drew egy szót sem szólt, én viszont nem láttam okát a további titkolózásnak. Angelának innentől kezdve nem volt értelme hazudni.

 – Ember vagyok.

A lány először fel sem fogta, mit mondtam. Lassan, nagyon lassan jutott el a tudatáig a válaszom, de mikor végre megértette, egyből kiszökött a vér az arcából, és félő volt, hogy ott helyben szörnyethal.

*

Másra számítottam, de be kell valljam, Angela sokkal jobban fogadta a bejelentést, mint ahogy azt először hittem. Igaz, hogy kis híján elájult, de a várt hiszti, dühroham és kiborulás elmaradt, helyette csak mereven nézett maga elé, miközben érthetetlen nyelven motyogott. Sokkalta kellemesebb volt ez, mint bármi más, amit csak el tudtam képzelni.

Nagyjából negyedóráig tartott Angelánál ez az állapot. Egyszer csak felpattant ültéből, és járkálni kezdett, miközben növények neveit sorolta.

 – Drew, a házamban van minden. Kell egy nagyobb üst… Az is van valahol. Lucas, te hozz friss vizet, ennyi nem lesz elég.

A két fiú bólintott, majd nekiláttak a feladatuknak. Drew egy pillanat alatt eltűnt az égen, Lucas pedig a fák között. Egyedül maradtam Angelával, és ennek cseppet sem örültem.

 – Soha nem főztem még embernek nimfamagirtószert.

 – Ez felvet néhány kérdést… – válaszoltam, de nem is törődött velem.

 – Van még néhány dolog. Lucas házában biztos van…

 – Angela! – kiáltottam rá, hogy végre rám figyeljen. A lány egy pillanatig döbbenten vizslatott, majd karba tette a kezeit.

 – Mi az?

 – Nem mintha nem örülnék, hogy segítesz, de nem értem, hogy miért!

A lány nem szólt semmit, sarkon fordult, majd felrohant Lucas házába. Mire visszajött, már Drew is megérkezett a nagyobb üsttel, amibe beledobálta a további hozzávalókat.

 – Vágd fel mindegyiket kicsit darabokra, utána készíts belőle pépet – adta ki az utasítást, Drew pedig bólintott. Hamarosan Lucas is megérkezett, és nekiállt, hogy felforralja a vizet. Amíg a két fiú végezte a dolgát, Angela letelepedett mellém a földre, és néhány növény száráról kezdte letépkedni a leveleket.

Csöndesen ültünk egymás mellett, de mikor ismét elszakadt egy részen az ingem, felpillantott a munkájából.

 – Az érdekel, miért nem rohanok a farkasokért? – Halkan beszélt, hogy a két fiú ne hallhasson minket.

 – Többek között. De az is jó kérdés, hogy miért töröd magad.

 – Vicces, ugye? – Mosolyogni akart, de az arcán inkább szomorúságot láttam, mint örömöt.

 – Szerintem ez a helyzet minden, csak nem vicces. Nézd, Angela, inkább elhiszem, hogy mérget kutyulsz itt nekem, mint ellenszert. Ne mondd, hogy a jóindulat vezérel!

Nem felelt, de óvatosan Lucas felé bökött. Elnéztem a fiút, ahogy a tűzzel bajlódik, majd lopva Angelára pillantottam. A lány így is észrevette, és kissé el is vörösödött.

 – Ha elmondanám, hogy ember van közöttünk, mindketten bajba kerülnének. Akár itt is hagyhatnálak meghalni, de ezzel sem leszek jobb helyzetben. Bár ahogy elnézem, csak egyszerűen átváltozol… De ez is csak rontaná a képet, nem gondolod?

Végzett az utolsó növénnyel is, de nem állt fel. A ruhájának a szegélyével játszadozott, hátát nekidöntötte annak a törzsnek, amelyiknél én is pihentem.

 – Ezután mi lesz? Ha ember maradok. Hogy fogod elviselni, hogy Lucasszal élek?

Abbahagyta a ruha babrálását, és nagy levegőt vett. Láthatóan nem örült a kérdésnek.

 – Miért zavarna, hogy vele élsz?

 – Angela, én nem vagyok olyan nehéz felfogású, mint a barna hajú barátunk.

Angela vágott egy grimaszt, és megvonta a vállát. Egy percig ismét csendbe burkolózott, aztán válaszolt.

 – Reménykedem benne, hogy előbb-utóbb észreveszi a jelzéseket.

 – Arra várhatsz – feleltem, mire mérgesen felém fordult.

 – Miért, mit gondolsz, mi lesz? Lucasnak nincs senkije rajtam és Drew-n kívül! Ő sem maradhat egész életében egyedül! Ugye nem gondolod, hogy veled marad addig, míg meg nem halsz? Rád fog unni, Alex, mert csak egy nyomorult ember vagy, semmi több. Sokkal jobban járnál, ha átalakulnál. Lucasnak is szívességet tennél, és sohasem derülne ki, hogy itt voltál!

Már válaszolni készültem, amikor Drew mellénk lépett, és a pépesre őrölt növényeket Angela orra alá dugta.

 – Ez így rendben lesz?

A lány egy percig alaposan vizsgálta Drew keze munkáját, majd bólintott.

 – Hagyd állni, és addig főzd össze a többit. Itt vannak ezek, ki ne felejtsd őket! – nyomta a srác kezébe a korábban megpucolt szárakat. Mikor Drew ismét hallótávolságon kívülre került, Angelához fordultam.

 – Inkább meghalok, mint nimfaként tengessem a napjaimat, szóval ha készülsz valamiféle kamu löttyel, tegyél egy szívességet, és fojts meg itt helyben!

 – Az emberek mind ilyen idióták? Itt a nagy lehetőség, hogy igazi gaveroni lehess, és megoldd Lucas problémáját, de ahelyett, hogy élnél vele, vissza akarsz változni? Nem akarom, hogy továbbra is Lucas nyakán lógj, ahogy eddig! Nem hagyom, hogy kihasználd!

 – Az a bajod, Angela, hogy nem látsz már a rózsaszín ködtől! Nem használom ki Lucast, soha nem kértem, hogy hozzon ide, és nem azért vagyok itt, mert ez volt a terv!

Angela ismét nagy levegőt vett, és már készült egy újabb kellemetlen beszólásra, de visszatartotta feltörni készülő dühét. Felállt, leporolta a ruháját, és elindult Lucas felé, de hirtelen megtorpant, és visszafordult.

 – Emlékszel, mit mondtam neked, amikor Lucast kerested?

 – Elég sok mindent – vágtam rá, mire forgatni kezdte a szemét.

 – Tudod már, mit jelent a catoblepas?

Angela várta a válaszom, de nekem ötletem sem volt. Mikor Lucast korábban kérdeztem, csak hümmögött egy sort, és faképnél hagyott, de biztosra vettem, hogy ritka szemét jelzővel illetett a szőke tündérlány. Angela látta, hogy tanácstalan vagyok, ezért megkönnyítette a dolgom.

 – Szörnyeteget.

Nem is fűzött hozzá további magyarázatot, otthagyott, hogy megnézze, Drew megfelelően készíti-e a főzetet.

Amíg a két tündér a gyógyszert kevergette, Lucas hozott nekem egy bögre vizet, de megtartotta a tisztes távolságot.

 – Bár nem vagyok benne biztos, de az arcodról ordít, hogy legszívesebben beledöngölnéd a földbe – kezdett magyarázni a fiú, mire megvontam a vállam. Igen, jól esett volna kicsit megdolgozni a tündérlányt, főleg az utolsó megjegyzéséért.

 – Egyedül az tart vissza, hogy éppen átalakulóban vagyok.

 – Mit mondott?

Nem válaszoltam, de Lucas nem tágított. Hallani akarta, mit vágott a fejemhez Angela.

 – El tudom képzelni, hogy mit mondhatott, de annyi a lehetséges válasz erre a kérdésre, hogy egyszerűbb lenne, ha megmondanád.

 – Ismét felhozta ezt a catoblepas dolgot. Bár most legalább volt olyan kedves, és elmondta a jelentését. Szörnyeteg.

Lucas arca megrándult. Leült tőlem pár méterre, majd a tűznél tüsténkedő Angelára bökött.

 – Úgy dobálózik ezzel, mintha semmiség volna. A catoblepas nem egy egyszerű szörnyeteg, Alex. Azt hiszed, a koboldoknál nincs rosszabb? Nagyon tévedsz. Annyi a különbség, hogy catoblepast már nagyon régen nem látott senki.

 – Akkor mi a probléma?

 – Ezek a lehető legborzasztóbb, legvisszataszítóbb lények, messze a koboldok fölött állnak, ha azt nézzük, mennyire veszélyesek.

Lucasra néztem, aki egy pillanatra elgondolkozott. Mikor először mesélt a különböző lényekről, meg sem említette ezeket a teremtményeket.

 – Mitől olyan félelmetesek?

 – A catoblepas nagydarab, négylábú szörnyeteg hatalmas fejjel, amit kis híján a földön vonszol. Lassú, de erős.

 – A hasonlat egyre sértőbb – pufogtam, de Lucas rosszallóan végigmért.

 – Nem, Alex, itt még nincs vége. Figyelj, a catoblepas azért hordja lent a fejét, mert nem bírja el a saját koponyáját. De jobb is így, mert aki eddig belenézett a szemébe, az meghalt.

Éreztem már a szó súlyát, és Lucason is láttam, mennyire borzasztja Angela kijelentése. Nem dobálózhatnak ezzel túl gyakran, de a lánynak eszébe juttattam a lényt, és nem véletlenül. Számára én is egy szörnyeteg voltam, aki lassú, de veszélyes.

 – Nagyon sértő – motyogtam magam elé, de Lucas erre nem reagált. Már éppen hozzá akartam fűzni valamit az előző mondatomhoz, amikor fájdalom nyilallt a fejembe, és akaratlanul is felkiáltottam. Lucas egy pillanat alatt mellettem termett.

 – Angela, hogy álltok? – kiáltott a lánynak, aki odasietett hozzám. Látni már nem láttam, mindenhol színes foltok villogtak a szemem előtt.

 – Még idő kell neki, ez nem megy egy csettintésre!

 – Azt hiszem, időből már nincs túl sok – válaszolta a fiú. Kétrét görnyedtem a földön, és újra meg újra felhördültem. Ekkor két vékony kar megragadott, és a földhöz nyomott.

 – Ti most jobb, ha nem jöttök a közelébe! Majd én kezelésbe veszem, bízzátok rám!

 – Angela, én már összeverekedtem vele, és hidd el nekem, esélyed sincs ellene! – magyarázott Lucas, de a lány elhajtotta.

 – Menj, és segíts Drew-nak! Alex, idefigyelj! Ha már mindenképp emberként akarsz tovább tespedni, akkor muszáj megőrizned a hidegvéred! Uralkodj magadon!

 – Mintha ez… így menne! – nyögtem. Az ajkamba haraptam, annyira erőlködtem, hogy ne veszítsem el a kontrollt, de éreztem, hogy tompulni kezdek.

 – Gyerünk! Szedd össze magad! – kiáltotta a lány, de megráztam a fejem. A karjai már fáradtak, egyre nehezebben tartott a földön. – Nyugodj meg! Nyugodj meg! Hallasz?!

15. fejezet

Meglepetés

Keserű folyadék mardosta a torkomat, ismerős hangok ütötték meg a fülem, de nem láttam egyebet, csak zöld pontokat. Fájt mindenem, égett a bőröm, szúrt az oldalam, hasogatott a fejem. Ordítást is hallottam, és rövid időn belül rájöttem, hogy én sikítozom. Reménykedtem benne, hogy hamar elmúlik, hogy hamarosan véget ér, de egyre csak erősödött a fájdalom, én pedig akaratlanul is egyre hangosabban üvöltöttem.

Elvesztettem az időérzékemet. Nem tudtam, hogy csupán percek teltek el vagy órák, de egyszerre tompulni kezdett a kellemetlen érzés a fejemben, majd a végtagjaimban, később pedig az egész testemben. A zöld pontok eltűntek, lassan körvonalazódott egy alak közvetlenül előttem. Pár perc kellett, míg alkalmazkodott a szemem a félhomályhoz. Puha ágyon feküdtem, fent a lombházban, a szokásos helyemen. Angela ült mellettem, és éppen egy rongyot mosott ki egy vödör vízben.

 – Azt hittem, soha sem hagyod abba – törölte meg az arcom az anyaggal. Fel akartam ülni, de nem tudtam feltornázni magam. Még a kendőt sem tudtam kivenni a lány kezéből.

 – Nem, nem, ne is álmodj róla, még levegőt is alig tudsz venni, nemhogy felülni.

Tovább törölgette a homlokom, majd betakart. Egy aprócska gyertya égett mögötte a sarokban, amiből arra következtettem, hogy este van vagy éjszaka. Észrevette, hogy mit fürkészek, ezért magyarázni kezdett.

 – Miután rángatózni kezdtél, felhoztalak ide, és próbáltalak féken tartani, amíg elkészült a gyógyszer. Már nem tudtad, ki vagyok, vagy hogy te ki vagy. Elérkeztél ahhoz a ponthoz, amikor véglegesen nimfává változol. Azt hittem, nem készül el időben a nimfamagirtó, de végül Drew felhozta az orvosságot. Ha tudnád, mennyit szenvedtünk, mire elértük, hogy lenyeld! Más se csináltál, csak ordítottál és hörögtél. Drew nem is bírta sokáig, elment egy jó időre. Lucas kint várakozott, de elaludt a lépcsőnél.

Újra kimosta a rongyot, de nem törölgetett meg vele többször. Masszírozni kezdte a halántékát, és nagyot sóhajtott. Nagyon megerőltette magát, legalábbis a ruhája és a haja erről árulkodott. Nem kímélhettem, mert a sárga anyag több helyen is elszakadt, a karján karmolásnyomok éktelenkedtek.

 – Hatott a szer? – kérdeztem erőtlenül. Angela bólintott.

 – A hangod alapján azonnal hatni kezdett. A mag még nem pusztult el teljesen, ahhoz kell még néhány nap, de az indák már leszáradtak.

Végre fellélegezhettem. Óvatosan felemeltem a karom, ahol már nem láttam semmilyen növényt, mindössze egy kisebb kötést.

 – Meg kell innod a maradékot, és nem lesz semmi probléma.

 – Honnan tudtad, hogy hatni fog?

 – Elég régóta csinálom már ezt. Bár nem tudhattam biztosra, hogy beválik. Most viszont azt ajánlom, hogy aludd ki magad, mert kipihenten eredményesebb a kúra, mint félholtan.

Nem ellenkeztem. Amint becsuktam a szemem, elnyomott az álom.

*

Csörömpölésre ébredtem fel, és nem sokkal később meghallottam Drew hangját.

 – Nem tudnál halkabban matatni? – dörmögte kómásan. Hangja nyúzott volt és fáradt, minden bizonnyal ő is felriadt a hangoskodásra.

 – Igazán hazamehetnél már te is – válaszolta Lucas.

Megdörzsöltem a szemem, majd kikeltem az ágyból. Még mindig a szakadt inget és nadrágot viseltem. Felkaptam egy ruhát a sarokból, majd lementem a két sráchoz. Drew, amint megpillantott, felugrott ültéből, és aggódva végigmért.

 – Alex, még ne kelj fel!

 – Nem akarok feküdni – válaszoltam, mire a fiú elhúzta a száját. Lucas felé fordultam, aki a pultnak támaszkodva rágcsálta a szokásos reggeli almáját.

 – Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan rendbe jössz.

 – Én nem gondoltam, hogy valaha rendbe jövök.

Leültem az egyik székbe, és elnéztem a két fiút. Drew álmosan dörzsölte a szemét, Lucas pedig unottan folytatta az evést.

 – Kibékültetek már? – néztem hol Drew-ra, hol Lucasra. Egyik fiú sem felelt, még a tekintetem is kerülték. Karba tettem a kezem, és értetlenkedve ráztam meg a fejem.

 – Ez komoly? Még mindig itt tartotok? Azt hittem, ennél azért érettebbek vagytok!

 – Jobb, ha most megyek – állt fel a helyéről Drew, majd elindult az ajtó felé. Még biccentett, mielőtt kilépett, de Lucas nem reagált a gesztusra. Mikor befejezte a reggelijét, megfordult, majd a pulton lévő színes üvegből öntött egy bögre zöld valamit.

 – Ezt meg kell innod. Angela azt mondta, egy csepp sem maradhat az üvegben – nyújtotta felém a bögrét. Nagyot kortyoltam az italból, de egy másodperc múlva már jött is visszafelé.

 – Hogy a fenébe lehet ennyire rossz? – vizsgáltam az orvosságot, de Lucas nem felelt. Összegyűjtöttem a bátorságom, és egy húzásra megittam a zöld borzalmat.

 – Hogy érzed magad? – ült le velem szembe Lucas, miközben alaposan megnézett magának.

 – Soha jobban – válaszoltam. Lucas bólintott, láthatóan ő is megnyugodott.

 – Ez jó hír.

Elmosolyodtam, majd felpattantam ültemből, és elindultam a kijárat felé.

 – Nem megyünk be a faluba? – kérdeztem, mire a fiú meglepettem fordult felém.

 – Nem akarsz inkább aludni?

 – Nézzünk körül. Angelával is szeretnék beszélni.

 – Öltözz át, és indulunk – adta be a derekát, én pedig elindultam a zuhanyzó felé.

*

Sokkal jobban éreztem magam a zuhany után, és már kutya bajom se volt. Lucas némán sétált mellettem, inkább ő tűnt betegnek. Nem aludhatott sokat, és Drew-val sem álltak túl fényesen a dolgok. Azt reméltem, hogy összefutunk a szőke sráccal, és megenyhülnek egy kicsit, vagy legalábbis megpróbálnak normálisan beszélni egymással.

Amint beértünk a faluba, egyből kiszúrtam Drew-t, aki az egyik fa árnyékából figyelt egy kisebb tömeget. Mielőtt Lucas észbe kapott volna, megragadtam a karját, és a barátja felé húztam.

 – Szia, Drew! – köszöntem a fiúnak, aki eddig észre sem vett minket.

 – Mit csináltok itt?

 – Körülnézünk – válaszoltam a fiúnak, aki aggodalmas tekintettel bökött a tömegre. Több tündér és törpe gyűlt össze, valamiről hevesen vitatkoztak.

 – Mi folyik ott?

 – Az ott Joanne háza – mutatott Drew egy kisebb kunyhóra. A csoport a ház előtt mondta a magáét.

 – Valami baj van?

 – Joanne rájött, hogy valaki kutakodott nála – válaszolta komolyan a fiú. Lucas megragadta a kezem, és intett.

 – Jobb, ha nem bámészkodunk itt tovább. Gyertek.

Drew szó nélkül jött utánunk. Angela házáig meg sem álltunk, majd mikor megérkeztünk a tündérlányhoz, tanácstalanul néztem a két fiúra.

 – Hogyan jött rá, hogy valaki járt nála?

 – Elvittünk a receptet, és Joanne ma akart készíteni egy újabb adagot. Mire beértem a faluba, már itt volt ez a csődület.

 – Ez miért akkora nagy szám? Eltűnt egy recept, na és? Akár azt is hihetnék, hogy elhagyta! – magyaráztam, amikor megjelent mellettünk Angela.

 – Inkább gyertek be, mielőtt valaki meghallja, hogy miről sutyorogtok! – invitált be a házába, mi pedig követtük. A házba érve meglepetés fogadott. Korábban már jártam itt, de nem ismertem rá a helyre. Mindent feltúrtak, a bútorok szanaszét hevertek a padlón.

 – Mi történt?! – Drew ijedten nézett körbe, de Angela csak megvonta a vállát.

 – Amíg Alexet ápoltam, Joanne és Ben átjöttek, hogy elvigyenek néhány holmit. Nem találták az üstöt, néhány gyógynövényt, de a listát se, amire a gyógyszerek mennyiségét szoktuk lejegyezni. Aztán hazamentek, hogy átnézzék, miből van hiány, és persze a nimfamagirtó már régen elfogyott. Gondolták, készítenek néhány adagot, de eltűnt a recept. Visszajöttek, hogy megkeressék, de feleslegesen. Mikor hazaértem, Joanne kérdőre vont, hogy tudok-e valamit róla, de mivel nem mondhattam el, hogy nálatok van minden, ezért hallgatnom kellett. Csak néztem rá értetlenül, és úgy csináltam, mintha megdöbbentem volna – mesélte a lány, miközben felkapkodott néhány könyvet a földről. Drew a helyére tolta a bútordarabokat, majd segített a lánynak a további pakolásban.

Joanne és Ben nem kímélték a lakást, mindent alaposan átkutattak. Nem tudtam, milyen kapcsolat van Angela és a két testvér között, de nagyon szoros lehet a barátság, ha ezt szó nélkül hajlandó elviselni. Nem is tűnt dühösnek, bár lehet, annyira fáradt volt, hogy nem akart erre energiát pazarolni.

 – Most mindenki azt hiszi, hogy eltűnt a recept, és valakinek tervei vannak a nimfamagirtóval. Joanne háza előtt megy a vádaskodás, hogy ki járhatott ott, és egymást dobálják sárral.

 – Ezek csak receptek, nem arany vagy gyémánt! – fakadtam ki, de Lucas leintett. Angela és Drew abbahagyta a pakolást, a lány ülőhellyel és gyümölccsel kínált bennünket. Ekkor jöttem rá, mennyire éhes vagyok. Nem is csoda, amióta megtámadott az a nimfa, egy falat sem ment le a torkomon.

 – Joanne nagyon alapos, Ben pedig sokat segít neki. Mindkettőjüknek feltűnt, hogy jártatok a házukban, és azok az idióta törpék még élvezik is, hogy vádaskodhatnak.

 – Ettől függetlenül ugye nincs rá esély, hogy rájöjjenek? – kérdeztem reménykedve, mire Drew megvonta a vállát. Angela is tanácstalannak tűnt, Lucas arcáról viszont nem tudtam leolvasni semmit. Ismét a régi, jól megszokott Lucas volt.

 – Ha nem látott meg senki, akkor nem kell aggódni. Csak tegyetek úgy, mintha nem tudnátok semmiről, és ha valaki kérdezi, tegnap gyógynövényeket gyűjtöttem Drew-val – magyarázott Angela. Lucas és én ezután felálltunk, és magára hagytuk Drew-t és Angelát. Bár elkerülhettük volna, Joanne háza felé indultunk haza. Lucast láthatóan nagyon érdekelte a törpék és a tündérek veszekedése.

 – Én jól láttam! Egy tündér volt, ráadásul fényes nappal! Eddig sosem történt ilyen! – kiabált egy vörös hajú és bajszú törpe. Idegesen mutogatott a jelenlévő tündérekre, főleg a férfiakra. A tömegben észrevettem Joanne-t, aki karba tett kézzel hallgatta a rágalmakat.

 – Szerintem egy törpe tette. Például ő! – mutatott egy megtermett tündér az egyik törpére. – Mindig itt somfordál a környéken, nem zárhatjuk ki!

Lucas és én csendben hallgatóztunk, és lassan haladtunk el a csoportosulás mellett. Mikor azt hittük, elég távol vagyunk, és gyorsíthatunk a tempón, Joanne utánunk szólt.

 – Lucas, Alex!

Mindketten egyszerre torpantunk meg, majd mikor Joanne utolért bennünket, köszöntünk a lánynak. Fekete haja csapzottan omlott a vállára, ezüstös szemei fáradtan csillogtak. Ő sem pihenhetett túl sokat az éjszaka.

 – Hallottátok, mi történt? – kérdezte a lány, mire Lucas bólintott. Joanne nagyot sóhajtott. – Hihetetlen, hogy mik történnek! Pont velem! Soha sem hagyok el semmit, mindennek megvan a helye, esély sincs rá, hogy bármi is eltűnjön nálam! Erre tessék, se lista, se recept! Ráadásul Angela felszerelésének is nyoma veszett. Ben nagyon mérges.

Ben nevének hallatán még a szemem is tikkelni kezdett. Még mindig rossz emlékek fűztek a fiúhoz, és ezt nehezemre esett elrejteni.

 – Ő most hol van? – érdeklődött Lucas, de Joanne megrázta a fejét.

 – Valahol biztos tombol. Keresi a tettest. Zavarja az önérzetét, hogy valaki megsértette a tulajdonát. Úgy viselkedik, mint egy eszement kölyök.

 – Ha bármit megtudunk, azonnal szólunk – bizonygatta Lucas, és Joanne vállára tette a kezét. A lány hálásan mosolygott ránk, majd intett, és visszament a házához. Lucas még elnézte egy darabig, majd felém fordult.

 – El kell rejtenünk Angela üstjét, a listát és a receptet pedig elégetjük. Még csak az kellene, hogy valaki nálunk találja meg az ellopott holmit. – Azzal elindult a kunyhója felé. Én még pár pillanatig Joanne házát bámultam, majd a fiú után siettem.

*

Lucas egy percig sem tétlenkedett, az üstöt alaposan kimosta, eltüntette a gyógynövénynyomokat, majd összeszedte Angela többi felszerelését.

 – Ezeket beviszem a koboldok erdejébe. Azok a nyomorultak majd széthordják őket, remélhetőleg tönkre is teszik. Te szedd össze a listát és a receptet, és égesd el – adta ki az utasítást.

 – Hol vannak?

 – Nem tudom, Drew szórakozott velük, keresd meg őket. Sietek vissza! – Intett és elindult, hogy eleget tegyen a feladatának. Én sem ülhettem tovább a fenekem, felmentem a lombházba, hogy megkeressem a receptet. Jó tíz percig kerestem a listát, míg végre előkerült a pad alól, viszont a receptet elnyelte a föld. Már Lucas is visszaért, de még mindig nem találtam meg a papírost.

A fiú egyből észrevette a kétségbeesésemet, így ő is keresésbe kezdett. Egy óra telhetett el, amikor mindketten feladtuk.

 – Talán Drew elvitte – motyogtam, de Lucast nem sikerült ezzel meggyőznöm.

 – Angelánál is lehet. Talán nála láttam utoljára – gondolkodott hangosan a fiú, de nem volt biztos a dolgában. Még egyszer átnézte a házat, majd elégette a listát. Egyelőre többet nem tehettünk az ügy érdekében.

A nap többi része csendben telt. Lucas és én kicsit rendbe szedtük a házat és környékét, friss vizet hoztunk a zuhanyzóba, később pedig folytattam azt a rajzot, amit korábban elkezdtem. A fiú egy könyv mellett töltötte a délutánt, nem is szólt többet hozzám egészen estig, amikor megitatta velem a következő adagot az ellenszerből. Amíg én a gyógyszerrel szenvedtem, megvizsgálta az alkotásomat.

 – Nem vagy valami tehetséges – jegyezte meg, mikor végre lenyeltem a zöld folyadékot. Megvontam a vállam, nem igazán érdekelt a dolog. Nem azért rajzoltam, mert annyira jó vagyok benne, hanem azért, hogy lefoglaljam magam valamivel.

 – Ne is várd, hogy a képeidhez hasonló művészi portrékat fogok festeni – mutattam a falon lógó festményekre. A fekete hajú, zöld szemű lány megalkotója nagyon értette a dolgát.

Lucas elnézte a képeit, majd legyintett.

 – Nem szeretem ezeket a festményeket.

 – Akkor minek lógnak itt? Egyébként meg mit nem szeretsz bennünk? Olyan szép ez a lány! Kit ábrázol?

 – Egy tündérmese gonosz hősét – felelte szárazon, majd a lépcső irányába mutatott. – Feküdj le aludni, még sokat kell pihenned.

Már éppen tiltakozni kezdtem, amikor kopogás ütötte meg a fülünket. Lucas egy pillanat alatt a bejárat mellett termett, majd kinyitotta az ajtót. Egyben biztos lehetettem: nem Drew jött látogatóba. Ő nem foglalkozik olyan dolgokkal, mint a kopogás. Nem is tévedtem, Angela lépett be a lombházba.

A lány már sokkal jobban nézett ki, mint reggel. Szemei ismét úgy csillogtak, mint máskor, és csinosan felöltözött.

 – Drew nincs itt? Azt hittem, veletek van.

 – Reggel óta nem beszéltünk vele – felelte a fiú, majd becsukta az ajtót. Angela elhúzta a száját, majd elfoglalt egy széket.

 – Végre mindenki hazament. Egész nap kiabáltak az utcán, és többen is felkerestek. Álomteát kellett főznöm, hogy végre el tudjak aludni! – panaszkodott a tündérlány, miközben hevesen mutogatott. Leültem a padra, Lucas pedig a másik székre.

 – Pár nap múlva mindenki elfelejti.

 – Persze, tudom én! Most viszont kibírhatatlan ez az állapot! Egyébként hol van a felszerelésem?

 – Elvittem a koboldok erdejébe.

Angela egy másodperc alatt elvörösödött, felpattant a székből, és kiabálni kezdett.

 – Elment az eszed?! Tudod te, milyen drága felszerelést dobtál ki?! A koboldok erdejébe? Lucas, ebből élek, rengeteg gyógyszert kellett ahhoz eladnom, hogy ilyen felszerelést vehessek! – Angela nagyon levegőt vett a mondat végén, és már készült a folytatásra, de Lucas felállt, majd visszanyomta a székbe.

 – Veszek neked egy újat. Mindenből. Mondd meg, mire van szükséged, én pedig megszerzem. Nem tarthattuk meg a holmidat, a végén még te kerülnél kellemetlen helyzetbe.

Lucas szavai hatásosnak bizonyultak, mert Angela már nem fújtatott, a vörös szín is eltűnt az arcáról. Beleegyezően bólintott, majd felém fordult.

 – Hogy van a karod?

 – Remekül. Nem fáj, megittam azt az undorító orvosságot, szóval akár mondhatjuk azt is, hogy meggyógyultam.

 – Már el is fogyott? Azért még ne kiabáld el. Tényleg egy zseniális gyógyító vagyok… Első alkalommal kezeltem embert, és úgy látszik, sikeresen elkészítettem az ellenszert.

Bár nem tetszett Angela önfényezése, azért egyet kellett értenem vele. Reggel nem tudtam megköszönni a segítségét, és most már illett volna kinyögni valamit, de annyira nehezen jöttek a szavak, hogy percekig nem bírtam megszólalni. Mikor végre összeszedtem magam, és szólásra nyitottam a számat, Lucas közbelépett.

 – Angela, nálad van a nimfamagirtószer receptje?

A lány meglepetten ráncolta a homlokát, majd megrázta a fejét.

 – Nem, nem is kellett használnom. Fejben állítottam össze a gyógyszert. Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy elhagytátok?! – csattant fel ismét a lány, méghozzá hangosabban, mint az előbb.

 – A listát már elintéztük, de a recept nincs meg – válaszoltam, és már védekezően arrébb húzódtam, de Angela nem szólt semmit. Úgy tűnt, nagyon gondolkozik valamin, aztán összecsapta a tenyerét, és Lucasra nézett.

 – Drew! Biztos, hogy nála maradt! Miért nincs itt veletek?

Lucasra pillantottam, de a fiú kerülte a tekintetem. Nem mondott semmit, így én kezdtem a magyarázkodást.

 – Összevesztek tegnap, és azóta sem beszélték meg a dolgot.

Angela hitetlenkedve csóválta meg a fejét, majd rosszallóan a fiúra rivallt.

 – Min kaptatok ennyire össze? Szedjétek már össze magatokat, és csináljatok úgy, mintha felnőtt tündérek lennétek!

 – Nem mintha bármi közöd lenne az egészhez! És Alex, szerintem jobb lenne, ha te sem jártatnád a szádat, ha nem muszáj! – torkolt le mindkettőnket a fiú, ami Angelának egy cseppet sem tetszett. Ismét mutogatni kezdett, miközben mérgesen szitkozódott.

 – Nagyon elegem van már belőletek! Kockázatatom a bőröm egy ember miatt, napokig nem beszéltek velem, majd elvárjátok, hogy segítsek, utána pedig azt vágod hozzám, hogy semmi közöm hozzátok?! Sokkal tartozol, Lucas, nagyon sokkal! Te pedig! – fordult felém füstölögve Angela, majd felrántott ültemből. – Ha már itt vagy, mi lenne, ha valami hasznodat is vennénk?!

 – Mégis mit vársz, mit csináljak?! Kényszerítsem őket, hogy béküljenek ki? Azt hiszed, nem próbáltam beszélni a fejével, de neki aztán mondhatom, mintha a falnak beszélnék!

A nagy kiabálásban észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó. Csak akkor eszméltem fel, hogy már nem hárman vagyunk, amikor valaki megköszörülte a torkát.

 – Elég lesz már, elég – csitított minket szelíden Drew, majd bezárta maga mögött az ajtót. – Úgy veszekedtek, hogy még a faluban is hallani lehet a hangotokat. Híreim vannak, úgyhogy szusszanjatok egy kicsit, amíg elmondom, utána folytathatjátok, ha nagyon akarjátok! – mosolygott a szőke fiú. Mindketten leültünk a padra, Lucas pedig elfoglalta az egyik széket.

 – Mielőtt belekezdesz – szólt közbe Lucas, majd a szőkére pillantott –, szeretném, ha elfelejtenénk a tegnapi napot.

 – Másra sem vágyom – vigyorgott Drew. Mit ne mondjak, nem hatott meg különösebben Lucas bocsánatkérése. Angela sem volt elragadtatva, mert valamit morgott az orra alatt, de hogy mit, azt nem értettem.

Drew nem ült le, csak megtámaszkodott a szék támlájába, majd felém pillantott.

 – Jó hírem van, Alex.

 – Igen? – vontam fel a szemöldököm, mire a fiú még jobban elmosolyodott.

 – Kint jártam a köztes erdőben, és beszéltem a Tölggyel – magyarázta a fiú. A szívem zakatolni kezdett a fa nevének hallatán, és éreztem, hogy az izgalom kiül az arcomra is.

 – Gyűlés lesz két nap múlva a szokásos helyen. Egyetlen farkas sem lesz a köztes erdőben, és minden átjárót lezárnak. Találgassatok, ki fog őrt állni a gaveroni kapunál?

Nem egészen értettem, miről van szó, de Angela és Lucas egyből megértette, mire célozgat Drew.

 – Ez meg mi a fenét jelent? Semmit sem értek – néztem kérdőn hol az egyikre, hol a másikra.

 – Azt jelenti, Alex, hogy elérkezett a tökéletes alkalom, hogy végre hazamehess. Úgy tűnik, leváltanak néhány nagykövetet, és soha jobbkor nem jöhetett volna ez a megbeszélés. Senki sem lesz a köztes erdőben, a Tölgy pedig segíteni fog!

 – Ez azt jelenti… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert fel sem fogtam igazán, mi történik.

Drew arcáról nem lehetett levakarni a vigyort, Angela izgatottan tördelte a kezét. Lucas mint mindig, most is közömbösen bámult maga elé, de mikor megérezte a tekintetemet, rám villantotta zöld szemét. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd elkapta a tekintetét, én pedig megejtettem egy szerencsétlen mosolyt Drew irányába.