21-24. fejezet

21. fejezet

A daveloni erőd

A fejvadász horkolása olyan zavaró volt, hogy nem bírtam sokáig nyugodtan pihenni. Talán egy, maximum két órát aludhattam, de utána még fáradtabbnak és kómásabbnak éreztem magam. Komótosan álltam fel az asztaltól, majd halkan az ajtóhoz osontam, hogy ne keltsem fel a férfit, aztán lehámoztam magamról a köpenyt, ami még mindig rajtam lógott. Oda kellett volna adnom Drew-nak, de annyira sietett, hogy még csak eszembe se jutott, hogy talán nagyobb biztonságban lenne, ha nem mutogatná az arcát másoknak. Nagyot sóhajtottam, túlságosan is nagyot, de nem ébresztettem fel a ház urát, ugyanúgy szuszogott tovább is.

Kitártam a nagydarab faajtót, hogy kicsit körbekémlelhessek. Az orrom már hozzászokott a furcsa szagokhoz, de a hányinger nem múlt el teljesen. Odakint már nem esett az eső, de nyomot hagyott maga után a veszélyes időjárás. A kút, aminek már korábban sem tűnt épnek minden fala, még tovább omlott, és a ház körül magasodó, kiszáradt fák sisteregve füstölögtek. A háznak nem esett baja, valószínűleg nem véletlenül használtak ilyen durva köveket az építésekor.

Hosszasan bámultam a kietlen tájat, bár sokat nem láttam, mivel alkonyodott, és lassan sötétbe öltözött az egész erdő. Egy porcikám sem kívánt Davelonban maradni, és el sem tudtam képzelni, hogy képes bárki is ilyen szörnyűséges helyen élni. A töprengésből végül a fejvadász rázott fel, méghozzá elég sajátosan: teljes erejéből belefújt a fülembe. Meglepetésemben kislányos hangon felsikkantottam, majd mikor sikerült felfognom, mi is történt, ellöktem magam mellől a férfit. Illetve szerettem volna ellökni, de ő meg sem mozdult.

 – El vagy varázsolva, pici lány – nézett rám azzal a sunyi mosolyával, amit a nap folyamán többször is rám villantott. Nem tartottam túlságos szimpatikusnak a férfit, és Drew figyelmetetése után még inkább gyanússá vált minden mozdulata.

 – Megkérhetnélek, hogy menj arrébb? Ha lehet, ne fújkálj a fülembe! – morogtam.

 – Az embereknek nincs humorérzékük? Ez bizony nagyon szomorú – jelentette ki olyan csalódott hangon, hogy egy pillanatig azt hittem, tényleg bántja a dolog. Aztán hirtelen hangosan felnevetett, és legyintett egyet. Mérgesen behúztam az ajtót, majd türelmetlenül felé fordultam.

 – Elmondanád, Ron, hogy mikor szándékozunk indulni? – néztem a fejvadászra, mire annak lelohadt az arcáról a mosoly, és olyan dühösen csattant fel, hogy még ez erek is kidudorodtak a homlokán.

 – Na idefigyelj, te törpe! A nevem Roy! Nem Ron, Roni vagy Arnold!

 – Milyen Arnold? – hitetlenkedtem a példa hallatán, de ismét felkiáltott.

 – Ha nem tudod megjegyezni a nevemet, akkor inkább ne is szólj hozzám!

 – Hűha, valakinek az érzékeny pontjára tapintottunk – motyogtam csak úgy magamnak, de Roy meghallotta, és mérgesen fújtatni kezdett. Nem tartottam túlságosan bölcs dolognak felbőszíteni egy két méteres, csupa izom koboldot, így inkább békítően felemeltem a kezem.

 – Jól van, bocsánat! Csak egy kis nyelvbotlás volt! Biztos agykárosodást szenvedtem ettől a kibírhatatlan daveloni levegőtől.

Roy nem felelt, de a szája széle megrándult. Mikor végre lehiggadt, újból megkörnyékeztem, hogy kiderítsem, mit tervez.

 – Szóval hogy is szól a terv?

 – Milyen terv? – nézett rám értetlenül. Kezdett nagyon kiborítani ezzel a stílussal, és azon kaptam magam, hogy éppen azt mérlegelem, ki az idegesítőbb: Angela, Ben vagy Roy?

 – Hogyan jutunk el Lucashoz? – sürgettem, mire ő csak megvonta a vállát, és letelepedett az asztalhoz.

 – Meglepetés!

Azt hittem, ott menten agyvérzést kapok, de még idejében sikerült legyűrnöm a mérgemet. Halálosan bosszantott a férfi viselkedése, de nem szerettem volna hisztizni előtte, így inkább leültem vele szemben, és megpróbáltam máshonnan megközelíteni a kérdést.

 – Az erőd messze van?

 – Attól függ.

 – Mitől? – A bennem kavargó érzések ellenére olyan hűvös és kimért maradt a hangom, hogy az szinte ijesztő volt. Roy nagyon élvezte, hogy húzhatja az agyamat, és ismét vigyorogni kezdett.

 – Ne aggódj, pici lány, nem az odajutással lesz gondunk.

 – Megtennéd, hogy Alexnek hívsz?

 – Miért?

 – Mondjuk kevésbé érezném magam óvódásnak?

Roy nem felelt, csak unottan bámulni kezdte a körmeit, én pedig eljutottam arra a pontra, hogy teszek az egész megállapodásra, és elmegyek, hogy egyedül keressem meg Lucast. A férfi valószínűleg látta rajtam, hogy túllépett egy bizonyos határt, mert megadóan sóhajtott.

 – Nem kell ennyire izgulnod, és tervre sincs szükség. Erre nem lehet felkészülni.

 – Ha legalább elárulnád, hogy mit fogunk pontosan csinálni…

 – Na jó – felelte türelmét vesztve –, látom, hogy semmit sem lehet veled kezdeni. Vedd fel a köpenyed, indulunk!

Egy másodpercig sem várakoztattam, felpattantam, majd magamra kaptam az említett ruhadarabot. Roy eközben előszedett egy batyut a sarokból, ami már eleve meg volt pakolva. Unottan a vállára dobta, majd kirúgta az ajtót, és intett, hogy kövessem. Nem foglalkozott azzal, hogy tárva-nyitva hagyta a kunyhót, nyugodtan baktatott előttem.

Bár ő kellemes tempóban haladt önmagához képest, nekem igyekeznem kellett, hogy tudjam tartani az iramot. Roy egy ideig nem zavartatta magát, de aztán egyre inkább bosszantani kezdte a lassúságom.

 – Megtennéd, hogy kicsit kapkodod a lábad?

 – Már ne is haragudj, de ennél gyorsabban már képtelenség jönni – lihegtem egy fának támaszkodva, mire a kobold morgott egyet az orra alatt, majd odalépett hozzám.

 – Ezért plusz pénz jár! – magyarázott, majd négykézláb a földre ereszkedett. Nem tudtam mire vélni Roy megmozdulását, így tanácstalanul körbepillantottam.

 – Mire vársz? – rivallt rám, mire én megráztam a fejem.

 – Igazából fogalmam sincs. Te mire vársz?

 – Felülnél végre a hátamra?

 – Hogy mit csináljak?! – léptem egy lépést hátrébb, mire Roy türelmét vesztve felpattant, és megragadta a karom. Erőszakkal a hátára tuszkolt, majd ismét négykézlábra ereszkedett, és hihetetlen iramban rohanni kezdett. Álmomban sem képzeltem volna, hogy a kobold ennyire gyors lehet, a kiszáradt fák elmosódva suhantak el mellettünk, időm sem maradt rendesen felmérni a környezetünket. Nem is bírtam sokáig kihúzott háttal a hátán ücsörögni. A terep durva volt és hepehupás, és lassan azon kaptam magam, hogy úgy kapaszkodom a férfiba, akár egy kismajom az anyjába. Kézzel-lábbal szorítottam, teljesen előredőltem, és vártam, hogy végre megérkezzünk a célunkhoz. Nem csupán kényelmetlen volt az utazás, hanem egyszerűen borzalmas. A gyomrom liftezett, és szinte hallottam, ahogy az agyam újra meg újra a koponyámnak csapódik. Megállás nélkül nyöszörögtem, míg végül Roy hátranézett, és gyanakodva méregetni kezdett.

 – Mi bajod van?

 – Le akarok szállni – nyögtem, de egy pillanatra sem engedtem el őt.

 – Akkor szállj le!

Nagy nehézségek árán rávettem magam, hogy engedjek a szorításból, de arra már nem voltam képes, hogy óvatosan lemásszak róla. Úgy, ahogy voltam, levágódtam a földre, majd előkerestem Drew kendőjét a zsebemből, és megtöröltem a homlokom. Roy megvető pillantásokat küldött felém, a szája sarkában megint ott lapult egy mosoly.

 – Sosem szerettem lovagolni… Viszont ezek után bármire képes vagyok – tápászkodtam fel, majd megigazítottam a félrecsúszott köpenyt.

Roy már rég nem engem fürkészett, a távolba meredt, majd mikor kibámészkodta magát, felém fordult. Az arca megint komolyságot tükrözött.

 – Ha végre kipihented magad, akár folytathatnánk is az utunkat.

Egy erőtlen morgást hallattam csupán, majd leküzdve a rám törő hányingert, újból a férfi hátára csimpaszkodtam. Amint megmozdult, káprázni kezdett a szemem, és egy idő után a könnyeim is folytak. Elvesztettem az időérzékemet, fogalmam sem volt, mennyi ideje száguldozunk, de egyre nehezebben tartottam magam. Mielőtt viszont végleg megadták volna magukat a végtagjaim, Roy megállt, és elégedetten felnevetett.

 – Ez itt majdnem a végállomás. Gyerünk, pici lány!

Lekászálódtam Royról, majd megkerestem az első korhadt fát, és kiadtam magamból az ebédemet. Nem hittem volna, hogy ennyire megvisel majd az utazás, és ez még csak nem is a legrosszabb vagy legnehezebb része volt. Roy nem jött a közelembe, amíg be nem fejeztem az öklendezést. Utána is csak tisztes távolságból figyelt.

 – Azt hiszem, kikészültem – motyogtam szinte csak magamnak, de a férfi meghallotta. Elégedetlenül csóválta a fejét, majd karba tette a kezét.

 – Ha befejezted, akkor jó lenne, ha kicsit sietnél.

 – Csak egy percet kérek – dünnyögtem, majd kihúztam magam, és megütögettem az arcom. Roy fintorgott egyet, majd beletúrt a batyujába, végül pedig egy ezüstkulacsot kapott elő.

 – Igyál, mielőtt megint elkezded… – Odadobta nekem a butykost, én pedig bizalmatlanul kezdtem méregetni. Roy egy percig némán figyelt, majd mérgesen felcsattant.

 – Csak víz van benne!

 – Esővíz? – néztem rá gyanakodva, mire forgatni kezdte a szemét.

 – Ne bosszants fel!

Beleszagoltam a kulacsba, de nem éreztem semmi furcsát. Egy kortyot vettem a számba, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban víz, mohón inni kezdtem. Szinte azonnal jobban éreztem magam, és hálásan nyújtottam vissza Roynak a flaskát.

 – Mehetünk, vagy még valami mást is tartogatsz a számomra?

Elhúztam a számat, majd megráztam a fejem. Roy elégedetten biccentett, majd mutogatni kezdett.

 – Szerzek valamit, ami úszik a vízen.

Meg sem várta, hogy reagáljak a kijelentésre, már ment is. Meghökkenve néztem körbe. Eddig észre sem vettem, hol álltunk meg, de most alaposan szemügyre vettem a tájat, már amennyire a sötétségben erre lehetőségem akadt. Csupán a hold világította meg valamennyire az erdőt, viszont ez pont elég volt, hogy észrevegyem a nem messze elterülő, hatalmas tavat.

Egyből értelmet nyert Roy kijelentése, de ezzel azt is megtudtam, hogy Lucas még messze van innen. Fel-alá sétáltam a parton, hátha felfedezek valamit, ami Lucas tartózkodási helyére utal, de akárhogy kémleltem a vizet, semmit sem találtam. Rövidesen Roy is visszatért, és az elégedett hümmögésből már tudtam, hogy talált valamit.

 – Erre, pici lány!

Készségesen követtem a fejvadászt a tópart mentén, míg meg nem pillantottam egy viharvert csónakot. Még ki se nyitottam a számat, Roy már egyből morogni kezdett.

 – Mi a probléma?

 – Több is van – kezdtem, miközben nyeltem egy nagyot.

 – Az embereknek semmi sem jó?

 – Hidd el, Roy, én tényleg nem vagyok finnyás… – Nem tudtam folytatni, mert olyan fejet vágott, hogy a szó is belém fagyott.

 – Igen?

 – Ez a cucc tuti, hogy el fog süllyedni.

Roy alaposan végigmérte a csónakot, majd legyintett egyet. Odalépett hozzá, majd egy erőteljes lökéssel a vízbe csúsztatta, majd rám nézett.

 – Segítesz Lucasnak, vagy sem?

 – Segítek, persze hogy segítek!

 – Akkor pattanj be, vagy elúszik az egyetlen használható teknő!

Nagy sóhajtás kíséretében gázoltam a vízbe, majd némi szenvedés árán bemásztam a csónakba. Roy könnyedén szökkent bele a partról, egy csepp víz sem ért hozzá, majd előbányászta a teknő aljában heverő evezőket. Bár a csónak úgy nézett ki, mintha már legalább százéves volna, nem mutatta jelét léknek, és én is kezdtem megnyugodni. Roy lassan evezett, csak úgy ráérősen, kívülálló akár azt is hihette volna, hogy romantikus csónakázáson vagyunk.

 – Muszáj ennyire lassan menni?

 – Nem akarok zajt csapni, és amúgy is kell egy kis idő, amíg elmagyarázom, hogy hova tartunk.

Végre valami értelmes hagyta el a száját. Kíváncsian vártam a folytatást.

 – Lucas ennek a tónak a közepén van.

 – A közepén?

 – Van egy apró sziget, oda épült az erőd.

 – Ez egy börtön?

 – Kicsit több annál. Nem csak nálatok vannak titkos szervezetek, kicsikém! A törvényeket valaki kitalálta, és valaki más pedig gondoskodik róla, hogy be is tartsák őket. Ez az erőd nem csak a bűnösök miatt áll ott, ahol… Tökéletes helyet találtak ahhoz, hogy zavartalanul működjön minden.

 – Ha ez igaz, akkor olyan helyre megyünk, ahol nyüzsögni fognak a hozzád hasonló koboldok?

Roy bólintott, majd megrázta a fejét.

 – Lesznek koboldok, de a tündérek vannak többségben, mint mindenhol. Nyavalyás szárnyas bogarak.

 – Hogy fogunk mi oda észrevétlenül bejutni?

 – Már vártam a kérdést!

 – Szóval?

 – Meglepetés!

Kedvem támadt volna beleborítani a vízbe, de végül csak fújtam egyet. Roy ettől kezdve meg sem szólalt, és én sem kezdeményeztem beszélgetést. A hosszú csendet végül a férfi törte meg, amikor abbahagyta az evezést, és behúzta a két lapátot a csónakba.

 – Itt jó lesz – állapította meg, bár fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

 – Mi lesz jó?

 – Mondd csak, pici lány, tudsz úszni?

A kérdés hallatán ijedten néztem körbe, és reménykedtem benne, hogy most nem az fog következni, mint amire gondolok. Roy észrevette, hogy kezdek kétségbeesni, és ismét eleresztett egy gúnyos mosolyt. Körülbelül az ötszázadikat. Miközben én némán sápítoztam, ő beledobott valamit a vízbe, de nem tudtam megállapítani, hogy micsodát.

 – Nem?

 – Tudok úszni!

 – Nagyszerű!

 – Nem, nem az! Roy, figyelj, nem tudom, hogy mit szeretnél, de nagyon örülnék neki, ha lennél olyan kedves, és felvilágosítanál… – Befejezni már nem tudtam, mert a kobold befogta a számat, majd egy laza mozdulattal felkapott, és beleugrott velem a vízbe. Erősen kapaszkodtam a férfiba, aki időközben felhúzott a felszínre, majd belenevetett a képembe.

 – Istenem… – Jó nagy adag vizet köptem ki, mire Roy elégedetten veregette meg a vállam.

 – Jól van, és most kapaszkodj.

Annyi időm maradt, hogy megmarkoljam a vállát. Olyan sebesen kezdett el úszni, hogy egy motorcsónak is megirigyelhette volna. Amikor négykézláb futásnak eredt, nem gondoltam volna, hogy túl tud tenni magán, de rá kellett jönnöm, a vízben még otthonosabban mozog, mint szárazon. Rövidesen el is értük a korábban említett szigetet. Egy szikla mögött mésztunk ki a partra, ahol Roy kissé lihegve lerogyott a földre, és kicsavarta hosszú, fekete hajából a vizet.

Mikor nagyjából túltettem magam a vízben történt megrázkódtatásokon, óvatosan kilestem a szikla mögül, hogy szemügyre vegyem az erődöt. Gondoltam, hogy nem lesz sétagalopp a bemenetel, de ez még az elképzeléseimet is felülmúlta. Az épület a vártnál alacsonyabb volt, de négy őrtornya kompenzálta a hiányosságait. Azok fenyegetően meredtek az ég felé, és egy pillanatra elfogott a pánik, hogy talán már minket is észrevettek. A hatalmas kaput, ami felénk tátotta a száját, vasráccsal zárták le. Az erőd falait tömör, vaskos fagerendákkal vették körbe, a tetejüket pedig úgy kihegyezték, mint a ceruzákat. Szörnyülködve néztem Royra, aki még mindig lihegett.

 – Ide nem jutunk be – suttogtam, de csak rántott egyet a vállán. Ismét az épületre néztem, és borzongás futott át rajtam. – Tiszta Alcatraz.

 – Ha kibámészkodtad magad – állt Roy felállt a helyéről, majd tüsszentve folytatta –, akár indulhatnánk is.

Grimaszolva fordultam vissza hozzá. Reszkettem, annyira fáztam, a vállamat húzta a vizes köpeny, és legszívesebben ott helyben elsírtam volna magam kétségbeesésemben.

 – Hova megyünk, te idióta? – fakadtam ki. – Azt mondtad, tudsz segíteni! Azt ígérted…

 – Fogd már be a szád! – csattant fel a férfi, majd rántott egyet rajtam.

 – Megmondtam, hogy be foglak vinni, szóval ne hisztizz itt nekem!

Nem válaszoltam, lenyeltem a feltörni készülő dühömet, majd vártam, hogy folytassa a monológját. Roy viszont nem magyarázott tovább, helyette elengedett, és a szikla mögül kikémlelt. Csöndben várakoztam mögötte, majd a férfi elégedetten elmosolyodott, és a hozzánk legközelebb álló őrtoronyra mutatott.

 – Odáig kell eljutnunk.

Tiltakozni szerettem volna, de inkább csöndben bólintottam. Roy nyugodtnak tűnt, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem csak azért, mert idióta.

 – Ezt inkább vedd le magadról – mutatott az elázott köpönyegre, majd lerántotta rólam a ruhadarabot, és a szikla tövébe vágta. Mielőtt kettőt pisloghattam volna, felkapott, majd megvillantotta fogsorát.

 – Csak észrevétlenül odaszökkenünk, amikor nem figyel az őr.

 – Honnan… – Nem tudtam megkérdezni, hogy mégis honnan tudja, mikor nem figyelnek, mert hirtelen megmozdult. Csak annyit fogtam fel az egészből, hogy kiugrik a szikla mögül, egy másodperccel később már a torony lábánál álltunk. Roy szabad kezével megtapogatta a falat, majd mikor ujjai találtak egy kis hézagot, félrehúzott néhány deszkalapot, mintha tolóajtóként működnének. Mikor bemásztunk az aprócska lyukon, visszahelyezte a lapokat, majd elégedetten, de annál halkabban felnevetett.

Gyakorlatilag semmit sem láttam. Roy időközben elengedett, de nem igazán mertem fészkelődni, és azt sem láttam, mit csinál a fejvadász.

 – Menj már arrébb! – mordult rám.

 – Azt sem tudom, hol állok!

Éreztem, hogy a keze megmarkolja a vállamat, és finoman eltol magától. Aztán nyögött egy aprót, valami megreccsent, majd összecsapta a tenyerét.

 – Jól van, ez kész! Gyere!

 – Hova?

Roy megragadta a karom, maga felé húzott, majd lerántott a földre. Türelmetlenül mordult rám.

 – Tapogasd ki a szélét!

Nem tudtam, minek a szélét kellene kitapogatnom, de nem mertem ellenkezni. Végre aztán megtaláltam. Egy lyuk tátongott nem messze tőlem.

 – Gyere közelebb, de ha lehet, ne ess bele.

Közelebb másztam, ügyelve arra, nehogy fejjel előrebukjak. A lyukhoz érve Roy elengedte a karom.

 – Először én ugrom.

Meg sem várta a válaszom, már hallottam is a huppanást. Feszengve vártam, hogy szólítson, közben pedig a lyuk szélére ültem, és a mélybe lógattam a lábamat. Roy viszont még mindig nem hívott. Kezdtem azt hinni, itt hagyott, de ekkor fény gyulladt odalent, és Roy fekete feje is megjelent. Az üreg, ahol a fejvadász eltűnt, nem is volt olyan mély, maximum négy méter lehetett.

 – Gyere, elkaplak!

Gondolkodás nélkül toltam el magam a mélyedés szélétől. Roy betartotta az ígéretét, és valóban elkapott, de szinte abban a pillanatban el is engedett, így a fenekemre estem. Rá se kellett néznem, egyből tudtam, hogy a fejvadász gúnyosan vigyorog.

 – Honnan van a fáklya? – néztem rá, mikor végre feltápászkodtam. Roy megvonta a vállát.

 – Én rejtettem el. Nem most járok itt először.

Roy megindult egy hosszú folyóson. Idelent jóval hűvösebb volt, mint fent, a szűk alagútban, és nem éreztem olyan bűzt, mint korábban az erdőben. Hangtalanul, összefont karral követtem Royt, és igyekeztem megakadályozni, hogy a fogaim mindegyre összekoccanjak. A fejvadász velem ellentétben kihúzta magát, cseppet sem zavarta átázott ruhája vagy a csöpögő haja.

 – A folyosó a börtönhöz vezet – mondta unottan, szinte már ásítva, mire a szemem felcsillant, és a remegést is abbahagytam.

 – A börtön alatt leszünk? Akkor csak lehozzuk, és már itt sem vagyunk! – lelkendeztem, de Roy felhorkantott.

 – Minden ember ennyire ostoba, vagy te különleges példánya vagy a fajodnak? Persze, minden könnyedén megy, mint a mesékben! Csak felmegyünk, odaszólunk Lucasnak, hogy gyere pajti, most megszöktetünk! Ne legyél már ennyire nevetséges!

Pír szökött az arcomba, és legszívesebben képen töröltem volna a bunkó fejvadászt. Roy nem nézett hátra, így nem láthatta az utálkozó képemet.

 – Abban a börtönben őrök is vannak, kicsikém!

 – Hogyan fogunk elbánni velük? – kérdeztem hűvösen. Igyekeztem komolynak tűnni, és nem felháborodni a korábbi sértésen, de nehezemre esett megütni a normális hangnemet.

 – Az őröket bízd rám. Jól ismerem az itteni koboldokat. Tündérek szolgálatába szegődni, és olyan aljamunkát végezni, mint az őrködés… Szégyent hoznak Davelon nevére! A tündérek bezzeg a kisujjukat sem mozdítják! Ott van Semiram! Annyi követük meg joguk van, amennyit csak akarnak! Davelon is csak azért kapott némi kedvezményt, mert itt húzták fel az erődöt…

Roy dühösen prüszkölt, majd vett egy nagy levegőt. Azt hittem, folytatja a mérgelődést, de végül elhallgatott. Roy éppen annyira kedvelte a tündéreket, mint Drew őt. Hosszú percekig nem is volt hajlandó megszólalni, aztán egyszerre véget ért a folyosó.

 – Megérkeztünk. Felettünk van egy cella, ami reményeim szerint üres.

 – Mi van, ha már bezártak oda valakit? – kérdeztem aggódva, mire rántott egyet a vállán.

 – Akkor gyorsan el kell intéznem.

Megrökönyödve néztem a férfire. Roy csak legyintett egyet.

 – Nem kell így nézned! Senki sincs felettünk. Itt nem tartogatják csak úgy a foglyokat, kicsi lány! Nincs is sok cella, talán öt vagy hat összesen. Itt nem etetnek valakit azután, hogy törvényt sértett.

Feszülten tördeltem a kezem, amíg Roy a földbe szúrta a fáklyát. Felettünk egy nagyobbacska kőlap zárta el az alagút másik kijáratát. Roy sem volt elég magas ahhoz, hogy elérje, de egyelőre nem is foglalkozott vele.

 – Jól figyelj, kicsikém. Én elintézem az őröket, te addig megkeresed a kulcsot, és kihozod Lucast. Ne szerencsétlenkedj nekem, hanem szedd össze magad, és csinálj úgy, mintha élnél!

 – Jól van, vettem! – morogtam, mire Roy biccentett. Az alagút végéhez lépett, majd a falat kezdte el tapogatni. Először nem értettem, mit akar, aztán világossá vált, mit is csinál a fejvadász. A falon apró, alig észrevehető mélyedéseket faragtak ki, és Roy ezeket kapaszkodónak használva felmászott a kőlaphoz. Óvatosan nyomta meg, éppen csak annyira, hogy ki tudjon nézni rajta. Pár másodpercig némán figyelt, majd villámgyorsan felmászott.

Én a falhoz léptem, megkerestem a mélyedéseket, majd megpróbáltam felkapaszkodni a kijáratig, de nem ment olyan gyorsan, mint szerettem volna. Beletelt majdnem egy egész percbe, mire végre kikászálódtam. Roy ott állt mellettem, és meg sem várta, hogy felegyenesedjek, felrántott a földről.

 – Nincs itt – jelentette ki, mire én döbbenten felé fordultam.

 – Mi?

 – Nincs itt. Se ő, se senki más.

 22. fejezet

Nehézségek

 – Miért nincs itt?!

Úgy estem Roynak, mintha ő tehetne róla. Hitetlenkedve néztem körbe, de a sötétben alig láttam valamit. Mindössze az alagútban felejtett fáklya gyenge fénye világított a lyukban, viszont nem mentünk sokra vele. Roynak valószínűleg kifinomultabbak voltak az érzékszervei, mert ő nem volt annyira vak, mint én.

 – Nem semmi. Tényleg nem húzzák az időt. Az összes cella üres.

Egy aprócska elkülönített cellában álltunk. Roy megragadta a csuklóm, és maga után húzott, majd mikor elértük a tömlöc végét, vasrudakba ütköztünk. A fejvadász egy szempillantás alatt megtalálta az ajtót, majd egy erőteljes rúgással kilökte a helyéről. Feleslegesnek tűnt a mozdulat, egy percig sem voltunk bezárva.

 – Biztos, hogy itt tartották fogva? – fordultam felé kételkedve.

 – Nézd meg, csupa kék ragacs minden! Ott lehetett láncra verve.

Semmit sem láttam, de anélkül is el tudtam képzelni, min mehetett keresztül Lucas. Nyeltem egy nagyot, majd a férfi felé fordultam.

 – Hogyan tovább?

 – Ha nincs itt, akkor vallatják. Holnap ki akarják végezni, biztos, hogy előtte még megpróbálkoznak valamivel. Ha nem is beszél, legalább jól megkínozzák.

A hangja olyan hideg és közömbös volt, hogy meg mertem volna kockáztatni, hogy nem ellenzi a lehetséges módszereket. Drew nem hiába gyűlölte a fejvadászt.

 – Menjünk.

 – Hova akarsz menni? – állítottam meg, mire ő a kelleténél hangosabban válaszolt.

 – Nem is tudom! Talán éppen azon vagyok, hogy összeszedjem a barátod darabkáit innen-onnan, mert te nem nagyon erőlteted meg magad!

 – Miért nem várakozunk itt? Úgyis ide fogják visszahozni! Ha tiszta a levegő lecipeljük a lyukba, utána elvisszük!

 – Az egyszerűséged egyszerre csodálatraméltó és hihetetlenül kiborító – válaszolta lemondóan, majd elővette a lehető legidegesítőbb hangnemét, és úgy folytatta. – Ha nem rég vitték el, akkor ki tudja, meddig fogják még vallatni! Nem fogom itt tölteni az egész éjszakát! Napfelkelte előtt szeretnék innen elmenni.

Nem tudtam Royjal szembeszállni, így végül megadtam magam. A férfi már el is indult, én pedig a lépéseinek zaját követtem. Fél perc múlva egy ajtó nyikorogva kinyílt, és a helyiségbe a nyíló ajtó nyomán apró fénycsík kúszott be. Egy pillantást vetettem csak a cellákra, de az is elégnek bizonyult, hogy felforduljon a gyomrom. Minden csupa mocsok volt, itt-ott kék vér csillogott a vasrudakon és a földön. Roy kidugta a fejét a nyíláson, majd kilépett a folyosóra, én pedig utána surrantam. Azt hittem, valamiféle akadályba ütközünk előbb-utóbb, de senki sem került elénk. A folyosó, amit egy-egy fáklya világított meg kétoldalt, teljesen üres volt.

 – Én ezt tényleg nem értem. Sehol senki? – néztem a távolba, de olyan halkan suttogtam, hogy Roy is csak nehezen hallhatta meg.

 – Nem tetszik ez nekem. Sosem jelentett jót, ha valami ennyire könnyen összejött – morogta a férfi, majd magindult a folyosón. Nem volt választási lehetőség. Csak egy irányba mehettünk, egyenesen előre, fedezéket pedig nem találtunk. A fáklyák nagyjából tíz méterenként követték egymást, így kellemes félhomály ült egy-egy szakaszon. Roy előttem haladt, és ha valami gyanúsat hallott, egyből nekipréselte magát a falnak. Én csak másodpercekkel később reagáltam le ezeket a mozdulatokat, de a fejvadász megérzései nem jöttek be.

 – Megtennéd, hogy nem hozod rám a szívbajt minden egyes alkalommal?

 – Visszhangzik az egész épület, nem hallok rendesen – duzzogott, majd karba tette a kezeit. Rövidesen elértünk egy elágazáshoz, Roy pedig a földhöz lapulva találgatta, hogy hogyan tovább.

 – Nem azt mondtad, hogy ismered az erődöt? – kérdeztem ingerültem, mire ő csak legyintett. Fél percig még nézelődött, majd feltápászkodott.

 – Jobbra megyünk. Vérnyomokat látok a földön. Friss, biztos, hogy Lucasé.

Tovább haladtunk a mondott irányba. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Roy bizonytalanul egyre csak a földet lesi, de nem mondtam semmit. A fejvadász csöndben baktatott előttem, hátra sem nézett, de mozgása megváltozott. A lépései puhábbak lettek, alig keltett zajt, és egyre közelebb húzódott a falhoz. Követtem a példáját, és már kérdezni akartam, amikor felemelte a kezét, és lekuporodott a földre. Ugyanígy tettem. Odakúsztam mögé, és amilyen halkan csak tudtam, odasúgtam neki:

 – Mi történt?

 – Mintha lenne ott két alak – válaszolt, majd tovább araszolt. Szinte fel sem néztem, csupán a csizmája talpát lestem, amikor megtorpant, majd talpra ugrott. Hirtelen azt hittem, ellenségbe botlottunk, és Roy harcolni fog. Én is feltápászkodtam, és már nyúltam az ezüsttőrért, de a férfi leintett.

 – Téves riasztás. Csak szobrok.

A fáklyák messze voltak, de így is ki tudtam venni a két kőalakot. Egy tündér és egy kobold egymás felé fordulva méregették egymást. Kezükben egy-egy fegyver kapott helyet, de egyik sem támadt, testhelyzetükből ítélve nem lehetettek barátok. Roy köpött egyet, majd a két szoborra mutatott.

 – Undorító.

 – Mi van? – néztem a fejvadászra, mire az savanyú képpel végigmért. Mintha olyat kérdeztem volna, amire magamtól is tudnom kellett volna a választ.

 – Ez a koboldok és a tündérek szövetségét jelképezi. Mintha bármikor együtt tudnánk dolgozni! Ezt az erődöt is tündérek vezetik, a koboldok csak szolgálják őket, pedig micsoda szövetség védi a várat! Nevetséges!

Roy keserűen rúgott a két kőalak felé. Ahogy közelebb mentem, akkor vettem észre, hogy a tündér egy páncélruhás nő, a kobold pedig egy felvértezett férfi. A tündér szárnyai ernyedten lógtak a hátán, a kobold egyik szarva letört – bizonyára egy kis csihi-puhi játszott közre.

 – Az a pillanat lett megörökítve, amikor Elena, a tündérfajzat úgy döntött, építtet egy erődöt. Régi vitának számított, hogy hol legyen a főhadiszállás, és mivel a tündérek tartották kézben a titkokat, Semiramban akartak egyet felhúzni. Ez viszont nem tetszett Verciusnak, és kicsit megtépázta a kicsikét, aki egyből jobb belátásra tért. Nem mondom, azért szorult némi ész a nőbe, mert belátta, nem vezet majd semmi jóra, ha továbbra is játsszák a kis játékaikat. Előzékenysége miatt itt verték fel a cölöpöket, de Elena sok szemet szúrt, és végül el is tűntették. Vercius jó ideig komoly hatalommal bírt, de a halála után ismét elkezdődött az önkényuralom, és a koboldokat kiszorították. Tessék! Ennek ellenére itt áll ez a nyavalyás szobor, és azt a látszatot kelti, hogy egyenlők vagyunk!

Roy ránézett Elena szobrára, és egy pillanatig azt hittem, letöri az orrát. Végül csak megvetően végigmérte, és elsétált mellette. Bár alaposabban is szemügyre vettem volna a két hőst, erre nem maradt időnk. Követtem Royt, de azért feltettem a magam kérdéseit neki.

 – Elena nem annak a jelképe, hogy vannak olyan tündérek, akikkel szót lehet érteni?

 – Elena óta nem volt olyan tündér, aki felajánlotta volna, hogy legyünk benne a Tanácsban. Alig képviseli néhány kobold a fajunkat, és őket is megpróbálják kivágni onnan!

 – Azért azt se felejtsük el, hogy a koboldok is megérik a pénzüket…

Roy dühösen felszisszent, majd a nyakamnál fogva a falnak lökött. Sárga szeme csak úgy villogott a haragtól, az arca pedig egyre vörösebbé vált.

 – Honnan is tudná egy magadfajta, hogy milyenek a koboldok?! Ha akartam volna, már százszor megölhettelek volna! Nem, nem a gyenge, vérszegény lelkedért! Azért, mert nagyon idegesítő vagy!

Miközben magyarázott enyhült a szorítás, de nem mertem levegőt venni. Roy egy végtelennek tűnő pillanatig a szemembe fúrta sajátját, majd ellökte magát a faltól, és folytatta az útját.

 – Szedd össze magad! – szólt rám, mikor észrevette, hogy még mindig a falnak dőlve bámulom. Erőt vettem magamon, majd elindultam, de a szorongás, ami úrrá lett rajtam nem engedte, hogy közelebb húzódjak hozzá.

 – Az a te problémád, ember, hogy túl sok időt töltöttél tündérek között. Azt hiszed, a koboldok rosszak, lelkekkel táplálkoznak, és fejvadászatból élnek. Igen, a fejvadászat elég gané munka, de jól megfizetik a profi vadászokat, és én különösen jó vagyok. Nem mondanék le erről egykönnyen. Te meg reagálj már, ha hozzád beszélek! – csattant fel, mire én hevesen bólintottam.

 – Drew nem a legrosszabb tündér, de ki nem állhatom. Lucas viszont szerencsétlen. Talán megátkozták, vagy nem tudom, de sorban történnek a környezetében a katasztrófák.

Erre már felkaptam a fejem. Sikerült legyőznöm a feltámadt félelmet, és Roy mellé léptem. A fejvadász észrevette a lelkesedésem, és nem is palástolta az elégedettségét, vigyorra húzódott a szája.

 – Érdekes téma, mi?

 – Mit értettél katasztrófa alatt? – néztem a férfira komolyan, de ő csak megvonta a vállát.

 – Ó, nem, nem szeretek pletykálni! Ez nem is a legmegfelelőbb hely és idő, hogy Lucas magánéletét kitárgyaljuk, de ha ennek vége, szívesen látlak egy teára a házamban! – kacsintott, de abban a pillanatban megtorpant, és kinyújtotta a kezét. Ismételten a falnak lökött, és csendre intett, majd fülelni kezdett. Valahol kinyílt egy ajtó, majd egy ismeretlen alak csoszogva elsétált a folyosó másik végébe. Roy beleszippantott a levegőbe, majd magával rántva futni kezdett. Hamarosan elértük a következő fáklyát, vele együtt pedig egy különösen nagy koboldot. Még Roynál is magasabb és tömörebb volt.

A fejvadász egy szempillantás alatt az idegen koboldra vetette magát. Leteperte a földre, majd a kabátja belső zsebéből előrántott egy görbe végű kést, és ellenfele torkához szorította. Az csak elkerekedett szemekkel bámulta támadóját.

 – Te! – dörmögte az idegen. Meg sem próbálta lerázni magáról Royt.

 – A viszontlátás öröme – suttogta a férfi, mire az áldozat vicsorítani kezdett. Roy viszonozta a gesztust, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.

 – Ez ám a meglepetés! Négy hét kínkeserves szenvedés után begyűjtöttelek, erre téged elengednek? Nem azért mentem utánad a trollokhoz, hogy utána itt strázsálj! Nézd csak meg, kicsi lány, ezt az alakot elvileg elítélték, és megölték!

Roy fel volt háborodva, és ahányszor csak végigmérte az alatta vergődő szerencsétlent, egyre dühösebbé vált. Én csak álltam és vártam, hogy történjen már valami, Roy szedje már ki belőle, hol van Lucas, vagy akármi…

 – Beszélj csak, te mocsok! Hol van az a tündér, akit áruláson kaptak?

 – Mi dolgod vele? Elviszed, hogy aztán kézre add? Mindig is jól bántál a pénzzel, de ez egy kicsit bonyolult feladatnak tűnik!

 – Ne jártasd a szádat, hanem köpd ki végre, hol van a tündér!

Az idegen viszont konokul hallgatott. Elfordultam a két koboldtól, majd az ajtót kezdtem el vizslatni. Rátapasztottam a fülem a zöldre festett fára, de nem hallottam semmit. A kulcslyukon keresztül sem jutottam több információhoz.

 – Nézzük meg itt! – mondtam Roynak, mire a másik kobold megfeszült. Roy elégedetten kuncogott.

 – Itt van, semmi kétség! Válaszolj már azért valamire, ha már itt vagy! Miért nincsenek többen őrségben?

A földhöz nyomott kobold nem válaszolt, Roy pedig nem kérdezett többet. Egy gyors mozdulattal elvágta a torkát. A görbe kés pengéjét sárga vér festette be, és egy pillanattal később a kobold porrá vált. Mindössze a ruhái maradtak a földön, amit Roy felkapott, és alaposan átvizsgált.

 – Itt van egy kulcscsomó – dobta felém a csilingelő tárgyat. Ijedten kaptam utána, de még mindig ott volt előttem a kép, ahogyan Roy megszabadult a másik koboldtól. Remegő kézzel próbálgattam a lyukba tuszkolni őket, és a harmadik nekifutásra már kattant a zár. Roy meg sem várta, hogy arrébb álljak, olyan hevesen rontott be a helyiségbe, hogy engem is elsodort. Feltápászkodtam, majd utána mentem a terembe, ahol a fejvadász elvarázsoltan bámulta a falakat, és a szögekre akasztott fegyvereket. Az egész szoba tele volt különböző szúró és vágó fegyverekkel, korbácsokkal és számomra beazonosíthatatlan tárgyakkal. Roy szeme csillogott, ahogy felmérte a helyiséget, engem viszont rázott a hideg. Az egyik sarokban összetört székek hevertek, egy másikban pedig egy háromlábú roskadozott. Talán ezen vallatták Lucast.

Az egész szobában egyetlen apró gyertya pislákolt. Roy kiemelte a tartójából, majd körbekémlelt. Az egyik távoli sarokban megmozdult valami, és erre mindketten felkaptuk a fejünket. Lassan közeledtünk a mozgó pont felé, és fokozatosan kirajzolódott az idegen alakja. A falba vert láncokhoz bilincselték a két kezét, de nem tudott ülve maradni. Amennyire a vas engedte, előre bukott, de a lépteink hallatán erőt vett magát, és ültében kiegyenesedett. Fel sem nézett, mocskos barna haja csomókban hullott az arcába, néhol pedig kékre színezte a vér.

 – Már itt is van a következő? Nagyszerű.

A hangja sokkal erőteljesebb volt, mint azt az állapota alapján gondoltam. Keményen csengett, szinte már dacosan, mintha nem lenne semmi gondja a világon.

 – Már választottam fegyvert. A korbácsot sosem próbáltátok, de szerintem nem kell félni az újdonságtól. Egyszer mindent ki kell próbálni.

Roy homlokráncolva nézett rám, viszont én meg sem tudtam mozdulni. Egyre csak bámultam a koszos, számtalan sebből vérző fiút, majd tanácstalanul pillantottam hol Royra, hol Lucasra. A fejvadász viszont türelmetlenül felcsattant.

 – Csinálnál már végre valamit? Fogd a kulcsot, és engedd el! – utasított, mire én remegő kézzel kikotortam a szűk zsebemből a kulcscsomót.

 – Gyorsabban nem lehetne? Nem érek rá egész nap – magyarázott tovább Lucas, fel sem pillantva. Mikor végre a kezembe került a csomó, elindultam felé, majd lehajoltam a fiúhoz.

 – Lucas!

Suttogtam, csak ő hallhatta, hogy szólítom. Roy közben elindult, hogy fegyvert gyűjtsön magának, és ezt cseppet sem bántam. Sok mindent szerettem volna mondani a láncra vert fiúnak, és ehhez nem volt szükségem közönségre.

 – Nagyon, nagyon sajnálom – hebegtem, mire ő csodálkozva pillantott fel. Egy percig csendesen bámult, majd mikor végre felfogta, ki is vagyok, döbbenten húzódott el.

 – Mi a fenét keresel itt?! – Már szinte ordított. Sok mindenre számítottam, de arra, hogy ilyen megvetően és dühösen néz rám, arra nem. Az arca eltorzult, és a rengeteg sérülés miatt csak még ijesztőbb lett. Lenyeltem minden keserűségem, és a bilincsei után nyúltam, de elhúzta a karját.

 – Ne csináld már! Nem azért jöttem ide, hogy veled veszekedjek!

 – Én pedig nem azért töltöttem egy hónapot kínzással, hogy utána önként és dalolva sétálj az ellenség karjaiba!

 – Nem akarom elhinni, hogy képes vagy még itt is leállni veszekedni! Add ide a kezedet! – Megragadtam a végtagját, majd erőnek erejével nekiláttam, hogy kiszabadítsam. Lucas egy idő után abbahagyta a mocorgás, de szinte hallottam, ahogy a fogait morzsolja.

Bár biztosra vettem, hogy a megszerzett kulcsok egyike nyitja a bilincset, alaposan mellélőttem. Lucas zárjába egyik sem illet bele, ráadásul az utolsót bele is törtem a lyukba.

 – Ez nem működik, mást kell kitalálnunk – fordultam Roy felé, aki éppen akkor akasztott le egy hatalmas bárdot a falról. Megbabonázva húzta el a kezét a nyelén, meg sem hallott.

 – Micsoda munka! Mintha azt mondaná, hogy vigyem magammal!

 – Megtennéd, hogy segítenél? – csattantam fel, mire a fejvadász kedv vesztve lépett oda hozzánk.

 – Mi nem megy? Még ezt sem tudod egyedül megcsinálni? Van olyan dolog egyáltalán, amit magadtól meg tudsz oldani? Menj arrébb! Te meg, tündérke, jobb lenne, ha kicsit elfordítanád a fejed, nehogy a végén azt is leszedjem a láncokkal együtt!

Lucas engedelmesen elfordult, Roy pedig egy jól irányzott suhintással kettészelte a béklyókat. Lucashoz ugrottam, de a fiú egyedül is fel tudott állni. Nem kért a segítségemből.

 – Ki ez a kobold? – Erőtlenül Roy felé bökött, mire az sértődötten felhúzta az orrát.

 – Micsoda tiszteletlen banda! Mi az, hogy ki ez a kobold?! Lenyisszantsam a fejedet is, te hálátlan?!

 – Nem lehetne ezt kicsit később? Húzzunk el, mielőtt valaki benyit – kérleltem őket, mire Lucas felhorkant.

 – Alig van pár őr az egész erődben. Mindenki Drew-t keresi.

 – Mi? Miért pont Drew-t?

 – Az, aki engem is bemártott már jó ideje figyelhette őt is. Ma hallottam, hogy Drew elhagyta Gaveront, és arra következtettek, hogy menekülni próbál. Most mindenki őt keresi.

Lucas alig állt a lábán, de amikor mozdultam, hogy segítsek neki, egyből ellépett. Ugyanolyan makacs volt, mint legutóbb.

 – Nem tudom, ki az informátor, de nagyon alapos. Muszáj beszélnem vele, hihetetlenek a módszerei! – ámuldozott Roy, mire Lucas mérgesen felszisszent.

 – Ki ez? – Lucas kérdése nekem szólt, és láthatóan nem akart leszállni a témáról. Már előre féltem a reakciójától, de nem tudtam kikerülni a választ.

 – Ő Roy.

 – Az a Roy?

Roy elégedetten nyugtázta, hogy Lucas ismeri, és ezt egy hatalmas mosollyal díjazta. Lucas már nem volt ennyire vidám, összeszűkölt szeme a koboldot pásztázta, a keze ökölbe szorult, miközben mérgesen fújtatott.

 – Te összeszűrted a levet ezzel a fejvadásszal?!

 – Nem sok jelentkező akadt –válaszolt váll vonva Roy, majd lóbálni kezdte a bárdot.

 – Kérlek szépen, beszéljük meg ezt máskor, és lépjünk le innen! Aggódom Drew-ért…

Zaj ütötte meg a fülünket, és mindhárman egyszerre fordultunk a bejárat irányába. Roy abbahagyta a játszadozást, és beleszippantott a levegőbe. Lucas a falhoz botorkált, majd leakasztott egy ezüstszablyát, bár jobb karja nem bírta megtartani a fegyvert. Ügyetlen bal kezébe vette hát a kardot, majd Roy mellé csoszogott.

 – Hol van az a féleszű? – Odakint valószínűleg megérkezett a váltás. A hang tulajdonosa nem örült túlságosan, hogy a korábbi őr nem végzi rendesen a munkáját.

 – Tudod, hogy milyen. A múltkor elaludt, kis híján végeztek vele. – Társa nem aggodalmaskodott, lelki szemeim előtt még rántott is egyet a vállán.

 – Menjünk, dolgozzuk meg egy kicsit az árulót, utána vigyük vissza.

Ezzel már nyílt is az ajtó. Roy nem teketóriázott, mielőtt belépett volna az idegen már neki is esett. Az döbbenten felkiáltott, de marad elég ideje, hogy védekezzen. A másik egy pillanatig meglepetten bámulta a két harcoló lényt, majd felénk fordult. Lucas kinyújtott szablyával várta a támadást, én pedig elkerekedett szemekkel vártam a folytatást. Roy újra és újra lecsapott a bárddal, de nem szokott még hozzá, a támadások elől ügyesen kitért a szintén kobold, vörös ellenfele. Hihetetlenül gyorsan mozgott, mégsem kezdett ellentámadásba. Roy mérgesen felkiáltott, és még erőteljesebben csapkodott, továbbra is eredménytelenül. A másik szőke kobold egyenesen Lucasnak rontott, és kikerülve a szablyát, a falnak nyomta a tündért. Lucas egy pillanatig meg sem mozdult, majd minden erejét összeszedve lehámozta magáról a szorító karokat.

 – Mögötted! – Lucas figyelmeztetése nekem szólt. Roy és a vörös felém tartott, éppen annyi időm maradt, hogy arrébb lépjek. Roy nem figyelt, és fellökött, majd egy pillanattal később majdnem levágta a karomat hadonászás közben. Mikor végre feltápászkodtam, már Lucas mellettem térdelt, és az oldalát fogta, miközben a szőke a sárga vérben ázó fejét fogta. Megragadtam Lucas karját, majd felrántottam, és a kijárat felé kezdtem el húzni. A tündér alig bírt menni, de nem panaszkodott, és végre hajlandó volt elfogadni a segítségemet is. Roy még mindig a vörössel hadakozott, de nem tudtam neki segíteni, egyelőre Lucas kötötte le minden figyelmem. Már majdnem elértük az ajtót, amikor elveszettem az egyensúlyomat, és Lucasszal együtt elvágódtam. Először azt hittem, hogy a saját lábamban botlottam meg, de mikor valami rántott egyet a lábamon, rájöttem, mi történt. A szőke kobold elkapta a bokámat, és most maga elé húzott. Lucas tehetetlenül feküdt a földön, a fejét is alig bírta felemelni. A szőke kobold ügyet sem vetett rá, egyenesen felém hajolt, majd mélyen a szemembe nézett.

 – Látom a lelkedet! Micsoda fogás! Mibe fogadunk, hogy te vagy itt minden probléma okozója?

Azzal megragadta a karom, és felrántott a földről. Szabad kezemmel a tőrt kerestem, de úgy rázott a kobold, hogy akármit csináltam, nem tudtam előrántani a késemet.

 – Ezt nézd meg! Itt az ember! – kiáltott társának, mire az levette szemét Royról, ezzel pedig olyan előnyt adott a fejvadásznak, amit rögtön megbánt. A fekete kobold azonnal lecsapott, kettévágta az ellenfelét, az pedig abban a másodpercben porrá vált. A szőke viszont nem esett kétségbe. Megmarkolta a hajamat, majd nekivágott a falnak, és gúnyosan felnevetett. Időm sem maradt eldönteni, mi fáj jobban, már elkapta a lábamat, és a magasba emelt. A vér a fejembe tódult, a kobold pedig, hogy fokozza az élvezeteket, úgy lóbált a levegőben, mint ahogy azt pár perccel korábban Roy tette a bárddal.

 – Tedd le szépen – hallottam a hűvös hangot. A fejvadász tőlünk alig egy méterre állt, és most fenyegetően a szőke koboldnak szegezte fegyverét. Én továbbra is ernyedten lógtam fejjel lefelé, de amint elfordította fejét a támadóm, óvatosan a tőr után nyúltam.

 – Csak nem Roy tisztel meg a jelenlétével? Mióta állsz te a tündérek és az emberek oldalán? Roy, a híres fejvadász eljutott a mélypontra. Lehetne ez a nap még ennél is jobb?

Végre elértem a késemet. Óvatosan húztam ki a tartójából, majd mikor a kezembe került, eltűntettem az ingem ujjába. Visszahúztam a karom, és megpróbáltam szavak nélkül is Roy tudtára adni, hogy nálam van a fegyver. A fejvadász csak egy pillanatig figyelt, és alig láthatóan bólintott.

 – Jó kis fogás, nem? – kérdezte a szőke, majd magasabbra emelt, így majdnem egy vonalba került a fejünk.

 – Annyira azért nem nagy szám – jegyezte meg Roy, majd dobbantott egyet a lábával. – Nem érünk rá egész nap. Menjünk már! – kiáltotta, mire én előkaptam a kést, és megvágtam vele a kobold szorító karját. Dühösen ordított fel, és elengedett, én pedig kis híján a fejemre estem. Roy egy pillanatig sem várakozott, egy gyors mozdulattal végzett ezzel a kobolddal is, majd felrántott a földről.

 – Lucast, én jól vagyok! – magyaráztam, majd odaugrottam a még mindig földön fekvő fiúhoz, és Royjal együtt felállítottam.

 – Hozd a bárdomat!

 – Hagyd már azt a hülye fegyvert, nincs időnk ezzel szenvedni!

 – Azzal a hülye fegyverrel mentettem meg az életeteket! – vágott vissza, mire dühösen fújtam egyet, és a súlyos fegyver után kaptam.

Roy már elindult kifele, én pedig amennyire tőlem telt, követtem őt. Szinte húztam magam után a fegyvert, és legszívesebben otthagytam volna a fenébe. Alig értem ki az ajtón, Roy már szinte lökött is vissza.

 – Erre nem számítottam. – A komolysága megrémisztett. Ki akartam lesni, de bevágta az ajtót, és megrázta a fejét.

 – Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen szörnyetegeket rejtegetnek. Nem csoda, hogy nincsenek őrök, nincs is rájuk szükség.

 – Miről beszélsz, mi van odakint?

 – Kétlem, hogy bármit mondana neked a catoblepas – jegyezte meg gúnyosan. Elkerekedett szemem látva viszont meglepetten kapta fel a fejét.

 – A szörny, akinek nem szabad a szemébe nézni – válaszoltam elhűlve, mire ő bőszen bólogatni kezdett.

 – Meg vagyok lepve!

 – Hagyjuk ezt most. Csukva van a szeme, nem? Csak fussunk el, aztán majd csak lesz valami… – A tervem eléggé vérszegényre sikeredett. Roy megcsóválta a fejét, majd karba tette a kezét.

 – Nem lát, nem érez szagokat, képes a saját patáját is megenni, de a hallása! Az kitűnő. Ha meghallja, hogy ott vagyunk a közelében, egyből megbénít a mérges leheletével.

Angela jutott az eszembe, és a szörnyű hasonlat, amivel illetett. Roy résnyire nyitotta az ajtót, majd kikukucskált.

 – Nincs messze tőlünk, de ha ott maradna, talán ki tudnánk surranni.

 – Ezek lassú lények, nem? – kérdeztem, mire Roy bólintott. Leakasztott a falról egy rövid szablyát, a nyaka köré vette Lucas karját, majd rám parancsolt.

 – Hagyd a bárdot, ide az ostor kell. Ott van a földön – mutatott az egyik sarokba. Engedelmesen felmarkoltam a földről a fegyvert, majd Roy sarkában kiosontam a teremből. A fejvadász óvatosan lépkedett, a szemét egy pillanatra sem vette le a szörnyetegről. Nem is csodáltam. A catoblepas hihetetlen külseje mély nyomot hagyott bárkiben, aki meglátta: nagyobb volt, mint egy medve, a testét barna pikkelyek borították, súlyos feje pedig a földet súrolta. Négy lába patában végződött, farka kurta volt és kunkori, rózsaszín dagadt szemét csukva tartotta. Nem találtam semmilyen állatot, amihez hasonlítani tudtam volna. Roy közben már eltávolodott, így erőt vettem magamon, és utána indultam.

Már a szobroknál jártunk, amikor valami megcsörrent. Roy nem figyelt, és beleakadt az Elena szobor kifaragott fegyverébe, és elejtette a kezében tartott kést. Egy pillanattal később a szörnyeteg mögöttünk felbőgött, és már hallottam is a paták dobogását.

 – Futás! – Roy már nem foglalkozott semmivel, rángatta a tehetetlen Lucast, rohant a börtön felé. Én még futtomban felkaptam az elejtett fegyvert, és sportolókat megszégyenítő módon eredtem a fejvadász után. A szörnyeteg lomha járása ellenére fürge volt, újra–és újra felbőgött.

 – Igyekezz, mérgeket bocsát ki!

Egyből megéreztem a maró gőzt. A torkom kiszáradt, a szemem ellenben könnyezni kezdett. Ekkor értem el az elágazást. Éles kanyart vettem be, azt hittem, a falra is felkenődöm, akkora lendülettel kanyarodtam. Roy már jóval messzebb járt. Egy örökkévalóságnak ért fel, mire elértem a börtön ajtaját, és amint bevágtam magam mögött a vaskos fadarabot, a szörnyeteg ismét felordított.

A sötét helyiségben nem láttam semmit, de hallottam Roy motoszkálását a cellák végében.

 – Itt vagy már? Gyere, és húzzunk el innen!

 – Semmit sem látok! – nyögtem ki nagy nehezen, majd bukdácsolva a hang iránya indultam. Roy már a lyukban várakozott, amikor elértem hozzá.

 – Kapj el! – utasítottam, és reméltem, nem hagyja, hogy kitörjem a lábam. Szerencsére a fejvadásznak most eszébe sem jutott viccelni, amint elkapott visszamászott, hogy a helyére tolja a rést takaró kőlapot.

A fáklya még mindig a földbe szúrva pislákolt. Roy intett, és elindult Lucasszal, én pedig előttük haladva világítottam az utat.

 – Azt hittem, megevett – dörmögte mögöttem Roy, majd egy másodperccel később felszisszent. – Ezt miért csináltad?

 – Fogd be! – nyöszörgött Lucas, de nem fűzött többet a dologhoz.

 – Egy pillanatig én is azt hittem, hogy végem. Még mindig könnyezik a szemem – válaszoltam rekedten. Roy hümmögött, és onnantól kezdve egy szót sem szólt, amíg el nem értünk az alagút végét. Ott aztán átvette az irányítást, kituszkolt a kijáraton, majd utánam küldte Lucast. A fáklyát eloltotta, ezzel pedig teljes sötétség borult ránk, az orromig sem láttam. Hallottam, hogy kimászik a lyukból, majd a helyére teszi az álcázó követ.

 – Hol vagyunk? – suttogta erőtlenül Lucas.

 – Az egyik őrtorony belsejében. Innen lesz szép kikeveredni! Figyelj, kicsi lány! Kiviszem Lucast, és a szikla mögül jelzek, ha tiszta a levegő!

Meg sem várta a választ, már el is húzta a deszkalapokat. A hold némileg megvilágította a terepet, a szikla körvonalai jól látszottak. Roy pár másodpercig tétovázott, majd megragadta Lucast, és egy szempillantás alatt a sziklához ugrott, és eltűnt mögötte. Rövidesen újra felbukkant a feje, hosszasan bámulta a toronyban járkáló őrt. Mikor elérkezett az idő intett, én pedig négykézláb futottam feléjük, majd bevágódtam Roy és Lucas mellé.

 – Meglátott? – ziháltam, de Roy könnyed hangja megnyugtatott.

 – Gyors voltál.

Ekkor ordítás töltötte be a levegőt. Ijedten néztem Royra, aki homlokráncolva pillantott ki a szikla mögül.

 – Szerintem feltűnt nekik, hogy hiányzik néhány őr, és nincs meg az egyetlen rabjuk. Úsznunk kell.

 – Azt akár el is felejtheted, mozdulni sem bírok – bukott ki a szó Lucasból. Egész idáig csak rángattuk, mint egy rongybabát, és arra egyszer sem gondoltam, hogy ettől a ponttól mit fogunk csinálni. Azzal, hogy kihoztuk, még nem voltunk túl a terv legnehezebb részén.

 – Ki tudod vinni? Elbírod, nem?

 – Kettőtöket aligha – jött az egyszerű válasz.

 – Akkor akár mehettek is – fűzte hozzá Lucas. Mérgesen megráztam a fejem.

 – Nem vagy olyan helyzetben, hogy ezt te önállóan döntsd el. Roy, vidd a csónakhoz, én megyek utánatok…

 – Nem akarlak ismételten kiábrándítani, de mielőtt elérnél minket, kiköpöd a tüdődet.

A hangzavar erősödött, nem maradt sok időnk további terveket szőni. Végül Roy jött elő egy ötlettel.

 – Elviszem Lucast, utána visszajövök érted.

 – Persze! Nem fogom hagyni, hogy itt hagyd Alexet! Nem bízok benned! – vágta rá a fiú, de Roy fel se vette. Megragadta a karját, és már cipelte is a vízhez. Lucas tiltakozott, hadonászott, de Roy sokkal erősebb volt nála. Lucasszal együtt eltűntek a sötétben.

Egyrészről megnyugodtam, hogy a fiú eltűnt az erőd közeléből, de tartottam tőle, hogy Roy időközben meggondolja magát, és túl veszélyesnek ítéli ahhoz a helyzetet, hogy visszajöjjön értem. Óvatosan kilestem a szikla mögül, és ekkor vettem észre, hogy néhányan kisurrannak a főkapun. Nem vártam meg, míg rám találnak, gondolkodás nélkül másztam a vízbe, és hangtalanul úsztam a csónak irányába. Lassan távolodtam a parttól, a hideg a csontjaimig hatolt, és még mindig hallottam a kiabálásokat. Abbahagytam az úszást, és megfordultam, hogy szemügyre vegyem a szigetet. Nyüzsgő pontokat láttam az őrtornyok előtt, és ha én láttam őket, akkor biztosra vettem, hogy ők is könnyedén kiszúrhatnak engem. Lebuktam a víz alá, és ameddig levegővel bírtam, így haladtam tovább, de fél perc után levegőért kapkodva bukkantam fel a felszínen. Roynak már vissza kellett volna érnie…

Valami megragadta a lábam, és lehúzott a víz alá. Kinyitottam a szemem, de túl sötét volt, a hold fénye nem hatolt át a vízen. Kapálóztam, rugdostam, de a vízben ez semmit sem ért. Kis híján kifogytam a levegőből is, mikor kirántottak a vízből.

 – Befejeznéd? – hallottam Roy dühös hangját.

 – Miért csinálod ezt velem? – köptem ki egy kisebb adag vizet.

 – Az előbb valaki a vizet figyelte. Vegyél egy nagy levegőt és kapaszkodj.

Úgy tettem, ahogy mondta. Alámerültünk, és ő hihetetlen sebességre kapcsolt. Mielőtt kifogytam a levegőből visszatértünk a felszínre, majd újra le a víz alá. Hamar elértük a csónakot, ami még mindig ugyanott, szinte mozdulatlanul lebegett. Roy belökött a csónakba, majd beugrott mellém, és előkapta az evezőket.

Ahogy kiértünk a partra, a csónakot meglékelte, és elsüllyesztette.

 – Talán magunkkal kellett volna hozni a szöszit – jegyezte meg Roy, mikor ismét a nyaka köré fonta Lucas karját.

 – Késő bánat – válaszoltam, majd futásnak eredtünk. Még ekkora teherrel is jóval gyorsabbnak bizonyult nálam. Le-lemaradoztam, de mikor túlságosan is megnőtt a táv, megvárt, hogy véletlenül se veszítsük el egymást.

 – Hol van az átjáró?

 – Már nincs messze. Ha tartjuk ezt a tempót, hamar elérjük.

Roy végre valami olyat mondott, ami erővel töltött el, nem pedig bosszúsággal. Beleadtam anyait-apait, és mikor végre elértük a kaput, megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

A két kiszáradt fa egymásba fonódva várta, hogy valaki végre átmenjen a köztes erdőbe, mi pedig nem várakoztattuk meg őket. Roy megnyitotta az átjárót, és mi egyetlen ugrással a túloldalán találtuk magunkat.

 23. fejezet

A Tündérek Tavánál

A köztes erdő levegője maga volt az álom. Eltűnt a fullasztó köd, a szemet és orrot irritáló szag, és még véletlenül sem kellett amiatt aggódnom, hogy a savas eső lemarja a bőrömet. Kifulladva dőltem neki a legközelebbi fának, Roy pedig hasonlóképpen tett. Lucas a földön feküdt szintén hangosan szuszogva, kezével a harmatos füvet markolta. Talán nem akarta elhinni, hogy ismét itt lehet, hogy megszabadult attól a sötét erődtől.

 – Azt hiszem, Vercius büszke lenne rám! – mosolygott elégedetten Roy, majd keresztbe tett lábakkal nyújtózódni kezdett.

 – Csak egy percig… Csak egy percig pihenünk – magyaráztam lihegve, majd nagy levegőt vettem, és feltápászkodtam. Lucashoz léptem, és alaposan szemügyre vettem. A köztes erdőben verőfényes napsütés volt, a daveloni éjszakát magunk mögött hagytuk.

Még a félhomályban is elég ramatyul nézett ki, de itt, teljes megvilágításban százszor rosszabbul festett. A számtalan sebhely, ami a testét borította, mind mélynek és fájdalmasnak tűnt. A haja mintha egy parányit nőtt volna, a vértől csomókban lógott alá. Az egyik szeme körül fekete monokli éktelenkedett, a szája pedig felrepedt.

 – Hogy lehetnek ennyire durvák? – hajoltam le hozzá, hogy még közelebbről megvizsgáljam a sérüléseit, de a fiú felült, és eltolt magától.

 – Nem kell ilyen fejet vágni. Azért vagyok ilyen állapotban, mert nem beszéltem. Csak ezért hagytak életben.

 – Fantasztikus. Sosem néztem volna ki egy tündérből, hogy így állja a sarat. Le vagyok nyűgözve! – csapta össze a tenyerét Roy, mire Lucas küldött felé egy haragos pillantást. Mielőtt azonban bármit is hozzáfűzhetett volna, Royhoz fordultam.

 – Menjünk a találkozási ponthoz! Gyere! – Lucas felé nyújtottam a kezem, majd talpra segítettem a fiút. Láthatóan jótékonyan hatott rá a friss levegő, mert sokkal fürgébben mozgott, mint Davelonban. Egyik karját a nyakam köré fontam, majd átöleltem a derekát. Roy komótosan tápászkodott fel a helyéről, majd elindult. Eszébe sem jutott segíteni.

 – Hová megyünk? – nézett rám Lucas, mikor elindultunk. Eljött az a pillanat, amikor be kellett vallanom, minek a fejében kaptam segítséget Roytól.

 – Drew-val fogunk találkozni.

 – Drew-val? Minek?

 – Roy csak abban az esetben volt hajlandó segíteni, ha megfizetjük neki a szolgálatot.

Lucas mérgesen felhördült, de Roy hátra sem nézett.

 – Mennyit kellett fizetnetek azért, hogy kivigyen onnan? Biztos vagyok benne, hogy egy kisebb vagyont kért tőletek!

Nem feleltem egyből. Roy a további válaszadástól is megkímélt, mert sarkon fordult, és hatalmas vigyorral bökött Lucas felé.

 – Csak néhány poros papirost kértem a nagyszerű munkámért. Ennyit igazán megérdemlek.

 – Miről beszélsz, fejvadász? – Lucas egy hosszú másodpercig elgondolkozott, majd ismét hörögni kezdett, és villogó szemekkel meredt rám.

 – Hogy ígérhetted meg neki?! – Kiszabadította magát, és szembefordult velem. Egyszerre tűnt dühösnek és csalódottnak, egy aprócska ér is kirajzolódott a homlokán. Roy viszont továbbra is lazán, karba tett kézzel bámult minket, és a mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában. Mintha élvezte volna, hogy Lucas így reagál a hírre.

 – Jelenleg cseppet sem érdekel, hogy kihez kerülnek a hülye irataid! Csak azon voltam, hogy kihozzalak onnan, és ha Roy azt kérte volna, hogy szerezzek neki két majmot, azt is kerítettem volna!

Lucas nem enyhült meg, ellenben Roy érdeklődve lépett hozzám.

 – Mi az a majom?

 – Fogalmad sincs, mivel játszadozol! – rivallt rám Lucas, de csak megrántottam a vállam. Annyira nem tudott izgatni!

 – Hihetetlenül élvezem a társaságotokat, és csöppet sem szeretnék modortalannak tűnni, de mi lenne, ha megkeresnénk a nálatok kevésbé idegesítőbb cimborátokat?

Roy nyakatekert mondatát egy percig emésztenem kellett, de mire felfogtam a valódi jelentését, már késő lett volna morgolódni miatta. Ehelyett elindultam a fejvadász után, Lucas pedig sántikálva követett minket. Meg sem próbáltam segíteni neki, magamtól is tudtam, mit válaszolna. Royt nagyon zavarta, hogy lassan haladunk, de csak halkan motyogott maga elé, és homlokráncolva figyelte az esetlen Lucast. Csendben haladtunk a fák között, mikor Lucas végre megszólalt.

 – Hova tartunk egyáltalán?

Roy fintorogva fordult hátra, majd válaszolt.

 – A Tündérek Tavához. Ott vár a szöszi.

Lucashoz osontam, majd ismét a nyakam köré fontam a karját. A fiú el akart húzódni, de nem hagytam magam.

 – Soha sem érünk oda, ha itt botorkálsz mögöttünk! – magyaráztam, Roy pedig egyetértően bólogatott. Lucas grimaszolt, de nem ellenkezett tovább, és így valamivel gyorsabban haladtunk tovább. Roy sem tűnt annyira morcosnak.

Lassan a távolban kirajzolódott egy csillogó tó a fák között. A zöld növények hatására maga a tó is zöldnek hatott, de nem azt az ocsmány, algás hatást kölcsönözte neki, mint ami a medencénkre általában jellemző volt. Amikor elértük a partját, Roy megálljt parancsolt, és körbekémlelt. Nagyon reméltem, hogy nem találkozunk hívatlan vendéggel. A fejvadász pár perc után vigyorogva tért vissza hozzánk.

 – Tiszta a levegő. Már csak a szöszire várunk.

Letelepedtünk egy vaskos fa gyökerei közé, és némán várakoztunk. Megbeszélhettünk volna valami jelet, de ez senkinek sem jutott eszébe a nagy izgalomban, így csak abban reménykedhettünk, hogyha Drew megérkezik, valahogy ki tudjuk szúrni.

Teltek a percek, de még csak egy árva nesz sem ütötte meg a fülünket. Lucas feszülten figyelte a környéket, Roy viszont nyugodtan heverészett a földön. Madarak szálltak el a fejünk felett, ez némi ricsajt okozott, de hamar elült a zaj. Ekkor viszont halk kopogásra lettünk figyelmesek. Két összeütött fa hangja, három csattanás.

Lucas felpattant a helyéről, és egy közelben heverő botra vetette magát. Az előbbi hangokat utánozva verte neki a fadarabot a gyökereknek, majd fülelni kezdett. Most két kopogást hallottunk a távolból, Lucas pedig válaszolt.

 – Hol vagytok?

Drew már ki is bújt egy vaskos törzs takarásából, mi pedig előmerészkedtünk a rejtekhelyünkről. A szőke tündér a tó másik oldalán álldogált, tőlünk kétszáz méterre. Még innen is jól kivehető volt a szakadt ruhája, és a csapzott haja.

 – Gyere ide, szöszi, ma már eleget úsztam! – kiáltott Roy Drew felé. A tündér szárnyai egy szempillantás alatt kinőttek a hátából, és már éppen emelkedett volna, amikor mögé lépett Angela, és belecsimpaszkodott. Drew szó nélkül emelte fel a lányt, majd átreppent hozzánk. Angela szinte kiugrott a fiú karjaiból, majd Lucashoz futott és elsírta magát.

 – Jaj, hogy nézel ki? Ezek szörnyetegek! – magyarázott, miközben ruhájának ujjával törölgette a barna srác sebes arcát.

 – Ne sírj már, nincs semmi bajom! – Bár a hangja erőteljesnek hangzott, mind nagyon jól tudtuk, hogy egyáltalán nincs jól. Angela még inkább sírni kezdett, miközben úgy szorongatta Lucas nyakát, mint akit készül megfojtani. Drew megkönnyebbülve mosolygott a barátjára, majd tekintete lassan rám siklott.

 – Annyira megbántam, amikor otthagytalak Royjal! – ismerte be, de mielőtt a fejvadász felhördülhetett volna, folytatta. – El sem tudod képzelni, mit éltem meg! Mindvégig az lebegett a szemem előtt, hogy megevett ez a kobold!

 – Megbeszéltük Royjal, hogy a fél fogára sem vagyok elég – nyugtattam meg Drew-t, mire elmosolyodott.

 – Nem akarom elhinni, hogy sikerült – motyogott most már csöndesen, én pedig odaléptem hozzá, és megöleltem. Talán egy percig meg sem mozdultunk, és csakis Roy miatt váltunk szét.

 – Gyönyörű, mindjárt elsírom magam! Kérlek, ez annyira… Nem is találok szavak! Figyeljetek, én nem igazán tudom átérezni ezeket roppant érzelmes pillanatokat, szóval mi lenne, ha gyorsan túlesnénk a cserén? Ti gyorsan elrebegtek egy hálaéneket, én pedig eltűnök, és amíg nem követtek el semmi olyat, amiért le kellene vadásznom titeket, nem láttok!

Drew morgott valamit az orra alatt, majd előhúzta az összegyűrt papirost a zsebéből. Már nyújtotta a fejvadász felé, amikor Lucas kikapta a kezéből az iratcsomót, majd villogó szemekkel a koboldra meredt.

 – Én ebbe nem mentem bele!

Roy arcáról lefagyott a mosoly, és Drew sem tudott mit reagálni. Angela láthatóan nem is értette, mi történik, csak idegesen bámulta a Lucas kezében lévő tekercset. Egy hosszú percig némán meredtünk egymásra, végül én törtem meg a csendet.

 – Add ide, Lucas! Nagyon sokkal tartozunk Roynak! – Próbáltam kevésbé erőszakosnak tűnni, de a fiú megrázta a fejét, és hátrálni kezdett.

 – Nem fogom odaadni egy fejvadásznak a világunk összes titkát! Én erre felesküdtem!

Dühösen fújtatott, miközben a papírokat lóbálta. Összefont karral mértem végig.

 – Igen? Akkor nem kellett volna segítened! Ha nem viszel Gaveronba, hanem otthagysz a barlangban, akkor nagyon sok kellemetlenséget megspórolhattál volna magadnak! Erre esküdtél? Ezt a világot véded? Mi vagy te, egy mazochista?

 – A két dolgot nem lehet összehasonlítani! – vágott vissza, de csak megvontam a vállam.

 – A lényeg akkor sem változik! Add oda Roynak!

Lucas nem tudott válaszolni. Hol engem, hol Royt mustrálta, és már éppen megtörni látszott, amikor megreccsent egy ág a közelben, és egy pillanat múlva három alak jelent meg. Soha egyiket sem láttam. A három ismeretlenből kettő férfi volt, füleik és termetük alapján koboldok. Szinte ugyanúgy is néztek ki, csupán szemük színe ütött el egymástól, ruhájuk és fegyverük tökéletesen egyezett. A közöttük álló nőről nem tudtam véleményt alkotni. Még nem találkoztam női kobolddal, így akár az is lehetett volna, viszont a szépsége a tündér felé billentette a mérleget. Rövid, fekete haja kócosan meredezett az ég felé, zöld szeme vetekedett Lucaséval. Szája széle gúnyos mosolyra húzódott, ahogy minket vizslatott.

 – Az erdő másik végén is hallani lehet titeket. Ha már vettétek a fáradtságot, és megszöktettétek, lehetett volna annyi eszetek, hogy bekössétek a száját! Lucas hajlamos akkor is szövegelni, amikor jobb lenne, ha hallgatna.

Lucas arca megkeményedett, a papírt pedig összegyűrte.

 – Csak óvatosan, elég fontos dolgot tartasz a kezedben, örülnék, ha nem tennéd tönkre! Ó, Roy, régen láttalak!

Mintha csak most vette volna észre a fejvadászt, felé fordult, és mosolyogva integetett neki. Roy arcán átsuhant egy pillanatnyi undor, majd vigyorogva biccentett.

 – Nem tudom szavakba önteni, mit érzek most! Rég volt már, Naomi.

A lány hevesen bólogatott, Lucast pedig elöntötte a méreg. Keze ökölbe szorult, szája keskeny vonallá szűkült, homlokán kidudorodott egy ér. Naomi észrevette a Lucasból kiváltott reakciót, majd kacarászva a fiúhoz lépett.

 – Téged még mindig érzékenyen érint ez a téma, nem igaz?

Meglepetten pillantottam Lucasra. Ezek ismerik egymást? Mi a fene történhetett?

 – Essünk túl a kellemetlenségeken, Lucas. Nem akarom ezzel tölteni a napom, ráadásul a régi idők emlékére szeretnék tekintettel lenni. Add fel magad, és elintézem, hogy kevésbé legyen fájdalmas a kivégzésed. Még a te javadra fogják írni, ha elmondom, halálodig védelmezted a titkainkat.

Drew felnevetett, de olyan ijesztően és hangosan, hogy egy pillanatra megállt a szívem. A tündér megvetően mérte végig Naomit, majd előrántott az övéből egy tőrt, és a lányra szegezte.

 – Bár eltűntél volna végérvényesen! Tudod hányszor kívántam, hogy fulladj bele egy kanál vízbe?

Drew szavai annyira nem illettek a fiú szájába, hogy először nem is akartam elhinni, hogy valóban kiejtette őket. A szőke tündér viszont nem viccelt, Naomi felé hajította a tőrt. A lány egy ügyes és gyors mozdulattal kitért a repülő fegyver elől, de egyből megváltozott a hangneme.

 – Mindig is utáltalak, Drew. Angeláról nem is beszélve – bökött a dermedt lányra, aki eddig némán, az egyik fa tövében álldogált. Máskor dacosan kihúzta magát, most viszont inkább hasonlított egy ijedt kislányra, mint egy felnőtt nőre.

 – Han, Phil, szedjétek össze Lucast és a kis barátját! Roy, van egy kis üzletem a számodra! Ha most mellém állsz, eltekintek attól, hogy megszöktetted Lucast az erődből, és hajlandó vagyok egy nagyobb összeget fizetni a szolgálataidért. Az a kis félrelépésed, hogy meg akartad szerezni az iratokat, köztünk marad.

Roy hosszasan latolgatta az ajánlatot, majd karba tett kézzel megrázta a fejét.

 – Nem azért szenvedtem ennyit, hogy némi arannyal kiszúrjátok a szemem. Kérem a papírokat, és segítek leszállítani a zsákmányt.

Nem akartam hinni a fülemnek. Roy arcán nem láttam kétségeket, vagy gyötrődést, csak szilárd meggyőződést arról, hogy ez így jó lesz. Neki. Mintha itt sem lettünk volna, képes lett volna elárulni minket a fülünk hallatára. Hogy van bőr a képén?!

 – Ne röhögtess, Roy! Ez nem játék! Felejtsd el, és kérj valami mást!

 – Eleget dolgoztunk együtt, hogy tudd, üzletben nem ismerek tréfát. Nem alkuszok. Kell nekem az a papír! Bár, ha őszinte akarok lenni, semmi szükségem a segítségedre. Ha akarom, könnyedén elveszem!

Felugrott az egyik fára, majd Lucas mellett földet is ért. Mielőtt bármelyikünk reagálhatott volna, kiszedte a tündér kezéből a tekercset, és felém fordult.

 – Örültem a szerencsének, kicsi lány! Nagyon bírlak, ugye tudod? A teadélután továbbra is áll, szóval ha valamilyen csoda folytán még sem halsz meg ma, akkor várlak egy adag ropogós gnómsüteménnyel! Teliholdkor ne zaklass!

Futásnak eredt, és mi tátott szájjal bámultunk utána. Naomi arca eltorzult, hisztérikusan kiáltott két társára, akik ugyanolyan zavartak voltak, mint mi.

 – Mit ácsorogtok ott?!

 – Azt akarod, hogy menjünk utána? – A kérdést nem azért tette fel Han, vagy talán Phil, mert nem értette meg elsőre az utasítást. Sokkal inkább azért, mert úgy gondolta, Naominak még egyszer alaposan át kellene gondolnia a parancsát.

Naomi fogait csikorgatva meredt Roy hűlt helyére, majd Drew-ra és Lucasra bökött.

 – Velük foglalkozzatok! Én majd elkapom a két lányt!

Naomi nem tétlenkedett. Azon nyomban felém ugrott, de Angela megelőzte, és közénk vetette magát.

 – Menj innen, Alex! – kiáltotta, majd megragadta Naomi kezét, és közelebb húzta magához a lányt. Naomi egy másodpercig dermedten állt, majd mielőtt Angela elbájolhatta volna, lekevert neki egy hatalmas pofont. A szőke tündér megfordult a tengelye körül, majd elterült a földön, és duzzadt arcát markolászva kúszott arrébb.

 – Mindig is utáltam, hogy ilyen alattomos vagy! – sikoltotta magánkívül Naomi, majd belemarkolt a szőke tincsekbe, és felrántotta a földről a lányt. Ismét ütés csattant Angela arcán, majd felhangzott Naomi elégedett nevetése. Ezt már nem hagyhattam annyiban. Előrántottam azt az ostort, amit még az erődben szedtem össze, és a lány felé csaptam vele. A vastag bőr úgy tekeredett a fekete tündér lábára, mint egy kígyó. Megrántottam a kötelet, Naomi elvesztette az egyensúlyát, és elengedte Angelát. Úgy dőlt el, mint egy kivágott fa.

Mielőtt feltápászkodhatott volna, átdobtam a fejem felett lógó ágon az ostor, majd teljes erőmmel húzni kezdtem. Naomi lassan emelkedni kezdett, és mikor ráeszmélt, hogy mire készülök, a kötél után nyúlt. Angela felugrott a földről, és a segítségemre sietett. Együttes erővel húztuk fel a kapálózó lányt egészen két méteres magasságig. Angela rögzítette a végét, hogy ki ne szabaduljon a lány, én pedig Lucas segítségére siettem. Az egyik kobold a földhöz nyomta, és a torkának préselt egy hegyes kést. Nem haboztam, a koboldra vetettem magam. A férfi nem számított rám, így könnyedén lerántottam Lucasról, de nem sokáig maradt nálam az előny. Egészen a tóig gurultunk, ott aztán lefékezett, és az ingemnél fogva felrántott a földről.

Nem is gondolkodott igazán, mert ha kicsit is mérlegelte volna a helyzetét, biztos nem teszi azt, amit. Megragadta a karomat, és mielőtt kettőt pillanthattam volna, már bele is dobott a vízbe. Amint sikerült feleszmélnem, már úsztam is a felszín felé. Viszonylag hamar felértem, de nem sokáig maradtam a felszínen. Valami nyálkás és ragadós tekeredett a bokám köré, és rántott vissza a mélybe. A tiszta vízben tökéletesen láttam mindent, beleértve azt is, ami elkapott. Zöld, békafejű, ember alakú valami húzott a tó fenekére, mit sem törődve a tiltakozásommal. Vészesen fogyott a levegőm, és hiába próbáltam szabadulni, nem sikerült kicsusszanni a nyálkás kezek közül. Ekkor viszont valaki megragadta a karom, és lerúgta a markoló ujjakat. Egyenesen a parthoz húzott, ott pedig kivonszolt az egyik fa gyökerei közé.

Meglepődve pillantottam fel. Amikor ráeszméltem, ki mentett ki a békaszörnyek közül, kis híján dobtam egy hátast. Ben állt előttem teljes életnagyságban. Időm sem maradt kérdezni, megragadta a karomat, és vonszolni kezdett Naomi felé. A lány még mindig fejjel lefelé lógott, de mát nem kapálózott. Angela minden bizonnyal elbájolta, utána pedig elrejtőzött. Drew és Lucas a két kobolddal küzdött, és egyikőjük sem vette észre, hogy Ben oldalán közelítek feléjük.

 – Eressz el! – Próbáltam lehámozni magamról a kezét, de csak még erősebben fogott. Másik kezével elkapta a hajamat, és maga előtt lökdösve haladt a többiek felé.

 – Elég lesz már! – kiáltott oda a harcolóknak, akik egy pillanatra megmerevedtek, majd meglepetten fordultak Ben és felém. Lucas szeme elkerekedett, Drew szájáról pedig egy néma ó!-t olvastam le. Mindketten tanácstalanul néztek egymásra.

 – Szedjétek le Naomit a fáról! – utasította a koboldokat, akik morogva léptek a lányhoz, majd teljesítették a parancsot. A Naomit tartó kötelet egyszerűen elvágták, így a lány hatalmasat koppant a földön. Drew sziszegve lépett felénk, de Ben rántott egyet rajtam.

 – Maradjatok szépen ott! Kötözzétek meg őket! Hol van Angela?

Ben hangja kissé megremegett, mikor észrevette, hogy a szőke hajú lány eltűnt. Az én fejemben is csak úgy kavarogtak a gondolatok. Mit keres itt Ben? Miért hallgatnak rá a koboldok? Mi a fene folyik itt?! Láthatóan Drew és Lucas is ezen agyalt, mert a homlokukat egyre több ránc lepte el.

 – Nem akarom elhinni – kezdte Drew olyan keserűen, ahogyan csak nagyon ritkán hallottam beszélni. – Komolyan ezeknek segítesz? Képes vagy Lucast a kezükre adni?

Időközben az egyik kobold elérte őket, és alapos csomó kötött mindkettőjük kezére és lábára. Ben engem sem kímélt, kigáncsolt, majd miután elterültem a földön, a hátamra ült. Hangosan ropogtak a csontjaim a súlya alatt, még annak ellenére is, hogy nem nehezedett rám teljes mértékben.

 – Az erődben akarok szolgálni. Nincs kedvemre, hogy egész nap a nővéremmel kotyvasztom a gyógyszereket. Nekem nem kell az unalmas gaveroni élet! Az erődben viszont nem fordulhat meg akárki. Legalábbis eddig nem lehetett oda egykönnyen bejutni.

Ezerszer is átfutottam minden lehetőséget, de semmi kiutat nem találtam. Drew-t és Lucast megkötözték, Roy lelépett, én pedig itt vergődtem Ben alatt. Egyedül az adott egy kis vigaszt, hogy Angela megszökött, ugyanis Ben akármennyire is palástolta, nagyon idegesítette a dolog. Az egyik koboldnak alig láthatóan intett is, hogy keresse meg.

 – Megtennéd, hogy leszállsz rólam? Nem vagy éppen pehelysúlyú, te barom! – nyögdécseltem, mire Ben gonoszan rám vigyorgott. Viszont hiába próbálkozott, közelébe sem ért Roy grimaszához, ráadásul annyira erőltette a lazaságot, hogy majd szétesett. Nagyon rosszul állt neki ez a kemény vagyok szerep, ráadásul bosszantotta vele a koboldot, aki éppen Naomit pofozgatta, hátha magához tér.

 – Mikor álltál ezek mellé? – kérdeztem, mire Ben megvonta a vállát. Végre hasonlított egy kicsit magára.

 – Mindig is velük voltam.

 – Jó, akkor mikor jöttél rá, Lucas embert rejteget?

 – Nem sokkal azelőtt, hogy te eltűntél Gaveronból. Soha nem került elő az az idegen, aki betévedt az erdőbe, bár jobbnak látták, ha eltitkolják.

 – Mindvégig követted az eseményeket? – tudakolta Drew. Ben felé sem pillantott, és ennek kifejezetten örültem, ugyanis a szőke srác éppen azon ügyködött, hogy kiszabadítsa magát. Egyedül a mellette álldogáló koboldtól tartott, de az most a társát kereste a tekintetével.

 – Régóta tartom a kapcsolatot Naomival. Pár évvel azután, hogy elment Gaveronból, megkerestem és kértem, hogy segítsen bejutni az erődbe. Azt mondta, ha segítek neki alkalmanként, akkor mindent meg fog tenni, hogy eljuthassak Davelonba. Eleinte csak piti feladatokat sózott rám, amit ő nem akart megtenni, de körülbelül másfél hónapja megkeresett, hogy egy ember járt erre, és nem kapták el a farkasok. Több világot is figyeltetni kezdett, nekem Gaveronra kellett ügyelnem. Azt mondta, ez lesz az az ügy, ami bejuttat az erődbe. Sokáig nem történt semmi, pedig rendszeresen körbenéztem, aztán egyszer csak megjelentél Angelával a piacon, a fesztivál napján.

Az utolsó mondatot nekem szánta. Nagyot nyeltem, és vártam, hogy folytassa.

 – Ha akkor nem kérik, hogy töltsem veled a délutánt, biztos, hogy nem figyelek fel rád. Mondtál néhány dolgot a koboldok erdejében, amit nem igazán értettem… Aztán nem ismerted a tündérek táncát. Eltűntél a mulatságról. Apró semmiségeknek látszódhatott volna másnak, de minden szokatlan mozdulatra felfigyeltem. Viszont elkövettem azt a hibát, hogy nem szóltam róla Naominak.

Egy másodpercre elhallgatott, és már folytatta volna, amikor Drew felordított, és nekiesett a mellette álló koboldnak. Ben felpattant, én pedig abban a pillanatban odébb gurultam. Mikor ráeszmélt, hogy elengedett, ismét rám vetette magát, de Lucas már ott állt mögötte, és letépte rólam a fekete hajú tündért. Jókorát sózott a szeme alá, majd nekivágta az első fának. Mintha egyetlen sérülése sem lett volna, odaugrott hozzám, és elkapta a kezem.

 – Jól vagy?

Esetlenül bólintottam, majd Drew felé fordultam. A szőke éppen akkor verte fejbe egy méretes husánggal a koboldot. Az még nem adta fel, de akkor előkerült Angela, és a koboldra vetette magát. A tekintetük találkozott, és egyből a hatalma alá került. Drew megkönnyebbülten sóhajtott.

 – Azt hittem, észre fog venni. Nem bújtál el jól. A ruhád széle beleakadt egy ágba – porolta le magát Drew.

 – Én meg azt hittem, sose oldod ki a kötelet. Már azon voltam, hogy leugrom és segítek.

 – Tűnjünk innen, mielőtt a haverja visszajön! Messze van innen a Tölgy? – kérdeztem Lucastól, mire a fiú megrázta a fejét. Elindultunk, de előtte kiforgattuk a kobold zsebeit, hogy fegyverhez jussunk. Angela Naomi kése után nyúlt, de a lány szeme felpattant, és elkapta a szőke tündért. A penge a lány torkának nyomódott, és Naomi fenyegetően villantotta ránk zöld szemeit.

 – Egyetlen gyanús mozdulat, és a barátnőtökből nem marad más, csak egy marék sárga por!

  

24. fejezet

Búcsú

Sosem találkoztam még olyan ijesztő lánnyal, mint amilyen Naomi volt. A szemei villámokat szórtak, az állkapcsa megfeszült, a homlokán erek dudorodtak. A kezében lévő kést túl közel tartotta Angela torkához, szinte éreztem, ahogy a bőrébe vág. Drew feszülten méregette a lányt.

 – Naomi, tedd le azt a kést! – Lucas hangja nyugodt maradt, és ugyanolyan hűvös, mint mindig. Naomi vicsorított, hadonászott, és rántott egyet Angelán.

 – Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsolgass nekem! Maradjatok ott! Te pedig, ha rám mersz nézni, esküszöm az égre, hogy a szemedbe fúrom ezt a fegyvert!

Angela egy árva hangot sem adott ki, csak kétségbeesetten bámult ránk, és már gyűltek is a könnyek a szemében. Lucas tett egy lépést Naomi felé, de a tündér egyből felcsattant.

 – Maradj ott!

Naomi idegesen pillantott körbe, majd tekintete megállapodott az ájultan fekvő Benen. A két koboldhoz képest a fiú egész jól nézett ki, Lucas nem látta el úgy a baját, mint Philnek vagy Hannak. A tündérlány felém fordult, a kést eltartotta Angelától, így egy pillanatra fellélegezhetett.

 – Ébreszd fel Bent!

Fájdalmas grimaszt vágtam, és néhány másodpercig hezitáltam, de Naomi csöppet sem tűnt türelmesnek. Felhördült, és még szorosabban fogta Angelát.

Elindultam az alélt srác felé, aki az egyik bokor tövében nyúlt el. Az arcán egy jókora horzsolás éktelenkedett, a karja pedig természetellenes szögben hajlott meg. Egy másodpercig elégedettség öntött el, de olyan gyorsan tovaszállt az érzés, hogy nem maradt időm kiélvezni. Leguggoltam a fiú mellé, majd rácsaptam az arcán lévő sérülésére. Először nem reagált, így többször is megismételtem a mozdulatot, míg egyszer csak felpattant a szeme, és fájdalmasan végigmért. Zavartan pillantott rám, majd Naomira, végül erőt vett magán, és felkelt a földről.

 – Végre! Kötözd meg őket, megyünk Davelonba. A másik kettőt gurítsd be a tóba! Használhatatlanok.

Drew erőtlenül felnyögött, Lucas undorodva pillantott Naomira. A tündér csak rántott egyet a vállán, majd némán nézte végig, ahogy Ben remegő kézzel megkötöz bennünket, majd szinte sírva gurítja bele a két koboldot a vízbe. Talán fél percig lebegtek a felszínen, majd hirtelen lerántották őket a békafejű szörnyek, vagy akármik is voltak azok. Naomi elégedetten fordult felénk.

 – Most pedig szedjétek össze magatokat! Csak a tisztánlátás végett! Aki megpróbál elszökni vagy trükközni, azt Ben azon nyomban leüti egy husánggal. Mellesleg Angela látja kárát, ha megcsúszik a kezem egyikőtök magánakciója közben!

Némán, összekötött kézzel indultunk el az egyik kitaposott ösvényen. Ben szinte a nyakamban lihegett, annyira ügyelt minden lépésünkre, a hátunk mögött pedig Angela nyögdécselt, valahányszor Naomi meglökte.

Mérhetetlenül dühös voltam. Azok után, amin keresztülmentünk, ez a csaj tesz tökre mindent! Nem véletlenül nem járt a közelben farkas, Naomi le fog aratni minden dicsőséget, és kicsit sem lennék meglepve, ha Bent az egészből kihagyná. Talán ez maradt az egyetlen lehetőségünk. Talán Ben belátja, hogy ennek az egésznek semmi értelme.

 – Ezután mi lesz? Csak besétálunk Davelonba, te pedig bejelented, hogy elkaptad a szökevényt és a bűntársait? – szegeztem a kérdést a lánynak, de nem fordultam hátra.

 – Nem kell semmit sem túlbonyolítani. Mit akarsz, díszkíséretet?

 – Mit vársz ettől? Előreléptetést? Jutalmat? Tekintélyt? Áruld már el, ha már én segítelek hozzá!

Naomi morgott valamit, de nem értettem, helyette Ben válaszolt.

 – Fogd be! Csak haladj tovább!

 – Nyugi van, Ben, csak beszélgetünk – szólt közbe Drew, mire a srác megbökte a kezében lévő bottal. Lucas valószínűleg rájött, hogy mire akarok kilyukadni, mert ott folytatta, ahol én abbahagytam.

 – Gondolom, ez lesz Ben nagy belépője, nem? Elfogott egy szökevényt, és elkapta az embert is… Ez remek ajánlólevél. Történelmet írsz majd, kölyök.

Ben abbahagyta Drew bökdösését, és Lucasra pillantott. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni; üres volt és érzelemmentes. Mintha maga sem tudná, hogy örüljön, vagy sem. Naominak viszont egyáltalán nem tetszett a beszélgetés fonala.

 – Elhallgatnátok?

 – Miért? Neked is örülnöd kellene! Végre beérik a munkátok gyümölcse. Igazán büszkék lehettek magatokra! – fűzte hozzá Drew, mire Ben megtorpant, majd megragadta a karomat, és magához vont.

 – Elmondanátok, hogy mire célozgattok?!

 – Nem egyértelmű? Ben, nyisd ki a szemed végre! Naomi egyáltalán nem fogja beismerni, hogy segítettél neki! Nem leszel annak a hülye erődnek a tagja soha az életben!

Ben arca eltorzult, és rántott egyet rajtam. Lucas és Drew egyszerre szisszentek fel, de amint tettek egy lépést felém, Naomi már köszörülte is a torkát.

 – Meg se mozduljatok! Ben, engedd el, és menjünk tovább!

 – Nem! Még nem!

 – Komolyan hallgatsz rá? Erre az emberre? Nem látod, hogy mit akar?

 – Maradj csendben, Naomi!

A lány szólásra nyitotta a száját, végül mégis csendben maradt. Ben az enyémbe fúrta ezüst szemeit, majd kínosan közel hajolt hozzám.

 – Semmi értelme annak, amit mondasz! Én figyeltelek titeket, én találtam ki, hogy ki vagy valójában, és én szóltam Naominak, hogy Lucas embert bújtat!

 – Ha ez igaz, akkor miért nem vagy már az erődben? Mit gondolsz, ezek után nem ez lett volna a minimum? Azt hiszed, hogy Naomi elmondta bárkinek, hogy te segítettél neki?

Ben hitetlenkedve nézett rám, majd ellökött, én pedig elterültem a földön. A fiú egy percig maga elé bámult, és próbálta megemészteni a hallottakat, közben Naomi közelebb lépett, és a lehető legédesebb hangján szólalt meg.

 – Ben, figyelj rám! Ezek semmit sem tudtak. Csak próbálnak összeugrasztani minket, hogy meg tudjanak lépni. Nem szabad hallgatnod rájuk! Menjünk Davelonba, garantáltan megkapod a jutalmat a munkáért! Kezeskedem érted, beajánllak fejvadásznak! Ahhoz viszont az kell, hogy azonnal elinduljunk, és minél előbb átadjuk őket a Tanácsnak!

Egy röpke pillanatig azt hittem, Ben képen törli a lányt, mi pedig lehetőséget kapunk a szabadulásra. Tévedtem. A fiú lassan bólintott, majd felrántott a földről, Naomi pedig elégedetten vigyorgott rám, amikor Ben nem nézett oda. Már nem maradt több ötletem. Lucas ugyanolyan elkeseredetten nézett rám, mint én őrá.

 – Majd megkérdezem, megérte-e, miután téged is bevágott a Tündérek Tavába.

Ben felnyögött, majd egy jókorát sózott a botjával Drew hátára. Lucas dühösen vetette rá magát mit sem törődve megkötözött kezével, ott püfölte a fiút, ahol csak érte. Meg sem hallotta Naomi kiáltását, és amint Drew is össze tudta szedni magát, csatlakozott barátjához. Naomi tehetetlenül figyelte a jelenetet, én pedig kihasználtam a pillanatnyi zűrzavart, és Lucas példáját követve ráugrottam a tündérre. Naomi kezéből kiesett a kés, Angela pedig kiszabadította magát a szorításból. Naomi hassal a földön feküdt, én a hátán térdeltem, míg meg nem érkezett Angela, és ki nem oldozta a csuklómat tartó kötelet.

 – Menj, segíts a fiúknak! – kiáltottam a lánynak, majd teljes erőmmel a földhöz szegeztem az alattam vergődő lányt.

 – Szállj le rólam! – sikította hisztérikusan, majd vad kapálózásba kezdett. Hiába erőlködtem, Naomi lerázott magáról, és egy gyors mozdulattal fordított az álláson. Én kerültem alulra, apró, de annál erősebb ujjai a nyakam köré fonódtak. A szeme villogott, a tekintetéből csak haragot és megszállottságot tudtam kiolvasni. Kétségbeesetten igyekeztem lefejteni a kezét a torkomról, de Naomi körmei a húsomba vájtak, és még keményebb lett a szorítás. Csillagokat láttam, eltűnt a szemem elől az erdő, a fülem csengett, csak hangfoszlányok jutottak el a tudatomig. Aztán hirtelen ismét könnyű lettem, eltűnt a súly a mellkasomról, a markoló ujjak már nem fojtogattak, és minden megint zölddé és barnává változott. Naomi elterülve hevert mellettem, Angela pedig egy nagyobb botot szorongatott.

 – Alex, jól vagy? – Drew térdelt mellém, két keze közé fogta az arcom, majd alaposan megvizsgált. Kábultan bólintottam.

 – Ben?

 – Lucas most kötözi meg – válaszolt a fiú helyett Angela, majd fáradtan lerogyott mellém. A nyakán kék csík húzódott, Naomi valószínűleg megvágta, amikor rávetettem magam. Drew segítségével feltápászkodtam, majd végigmértem az ájult Naomit.

 – Mit csinálunk vele? Vagyis inkább velük…

 – Angela, tudnád módosítani az emlékeiket? – Drew Angela felé hajolt, a lány pedig homlokráncolva nézett fel rá.

 – Nem tudom… Talán. Attól függ, mekkora mértékben változtatom meg. Az is lehet, hogy kárt okozok vele.

Akaratlanul nyögtem fel. Ezek után kit érdekel egyáltalán, ha valami bajuk esik? Lucas, Drew és Angela egyszerre pillantott rám, de nem vádlón, inkább megértően.

 – Mégiscsak Joanne öccséről van szó. Ki nem állhatom Naomit, de azt mégsem szeretném, ha valaki miattam őrülne meg.

 – Nem kell sok változtatás. Csupán magadat és Drew-t kell kitörölnöd az emlékeikből. Alex arcát is el kellene torzítanod – szólt közbe Lucas, mire Angela bólintott, és Naomi arcát maga felé fordította. Ujjai a lány halántékára siklottak, majd homloka Naomi homlokához ért. Angela szeme világított, Naomi arca pedig fénylett, mintha arannyal vonták volna be. Hosszú, néma percek teltek el így, aztán Angela szeme lecsukódott, és szétváltak. A szőke tündért Drew segítette fel, szinte teljes súlyával a fiúra támaszkodott.

 – Nem tudom, hogy lesz-e elég erőm, hogy Ben emlékeit is módosítsam.

Lucas bólintott, Drew pedig a fiúhoz segítette a lányt. Ugyanaz történt, mint az előbb, de Angela most sokkal gyorsabban végzett. Fájdalmas tekintettel fordult felénk.

 – Ennyit tudtam tenni. Bennek sokkal több emléke van Alexről, ezeket nem tudom elhomályosítani. Sok mindenre fog emlékezni. Talán ránk is.

Lucas sóhajtott, majd lehajolt a lányhoz, és magához vonta. Angela meglepetten bámult maga elé, majd viszonozta az ölelést. Drew-val egyszerre fordultunk el, és nem kellett a fiúra nézzek, hogy tudjam, ugyanolyan fejet vág, mint én. Lucas hangja halk volt, de tisztán hallottam minden szót, amit a lánynak suttogott.

 – Vigyétek el Bent Joanne-hoz. Kérjetek tőle segítséget. Mondjátok azt, hogy bajba került az öccse, és jobb lenne, ha egy ideig csak aludna…

 – Joanne kérdezősködni fog!

 – Nem fog. Ha az öccséről van szó, tartja a száját. Ha felépültél, kezelésbe tudod venni a fiút.

 – Jól van…

Lucas egy pillanattal később már Drew mellett állt, és a fiú kezét szorongatta. Arrébb álltak, és amíg ők búcsúzódtak, Angelához sétáltam. A lány sápadtan ült a földön, haja kócosan meredezett az ég felé, szemei már nem ragyogtak úgy, mint korábban.

 – Kicsit megviselt vagyok, mi?

 – Még mindig jobban nézel ki, mint én reggelente.

Angela halkan felkuncogott, majd megpaskolta a vállamat.

 – Még mindig nem bírlak. Tényleg egy catoblepas vagy.

 – Ma találkoztam eggyel, és tudod, rohadt nagy szemétség egy ilyen lényhez hasonlítgatni – válaszoltam mogorván, mire Angela megvonta a vállát. A két fiút bámulta, egy pillanatra sem vette le róluk a tekintetét. Egy könnycsepp csillogott a szemében.

 – Próbálom magam meggyőzni, hogy Lucasnak sokkal jobb lesz, ha veled megy, de akárhányszor belegondolok, hogy miattad soha többé nem látom, ki tudnálak nyírni. Nagyon utállak. Amíg te meg nem jelentél, minden rendben volt. Most pedig vagy elmegy, és életben marad, vagy marad és meghal. Mindent tönkretettél.

Angela semmi olyat nem mondott, amit ne tudtam volna magamtól is. Egy szót sem szóltam, nem lett volna értelme. Csak némán hallgattam, és hagytam, hogy kitombolja magát. Láttam a szemem sarkából, hogy megrázkódik, de erőt vett magán, és nem hagyta, hogy a könnyei utat törjenek. Kihúzta magát, megigazította a haját, majd felállt, és jó pár méterrel arrébb telepedett le.

Lucas és Drew semmit sem vett észre. Csöndben sutyorogtak, és próbálták palástolni, mennyire rosszul érzik magukat. Drew mosolya korántsem volt olyan őszinte és ragyogó, mint máskor, Lucas szeme pedig üvöltött a fájdalomtól. Ezekben a percekben én is utáltam magam. A fiúk hamar befejezték a búcsúzkodást, Lucas és Drew odasétált hozzám. Angela háttal állt, ő már elköszönt a maga módján.

 – Mennetek kell, Alex – húzott magához Drew, majd egy gyors ölelés után megveregette a hátamat. – Vigyázz Lucasra, mert nem boldogul egyedül, ha nincs, aki fogja a kezét!

 – Jól van, elég lesz! – Lucas kiszabadított barátja karjai közül, majd megragadta a kezem. – Menjetek vissza Gaveronba Bennel. Naomit hagyjátok itt. Beletelik néhány napba, míg magához tér.

Drew nyelt egyet, majd bólintott. Már meg sem próbált mosolyogni. Lucas biccentett, majd sarkon fordult, és kéz a kézben megindultunk a Tölgy felé. Könnyű volt tartani az iramot a sebesült Lucasszal, és a gondolat, hogy már nincs messze a cél, erőt adott mindkettőnknek. Egy-egy pillanatra megálltunk, hogy kifújjuk magunkat, de nem tartottunk semmitől és senkitől. Naomi becsvágya miatt nem kerestek minket a farkasok, a fák pedig szinte elhajoltak, hogy könnyebbé tegyék az utunkat.

Talán fél óra telt el, talán több, nem tudom. Egyébként sem számított. Mikor végre megpillantottam a Tölgyet, már nem vonatkoztak ránk az átjáró időviszonyai. A fára tekintve mindketten lelassítottunk, majd megálltunk.

 – Szeretnél elköszönni, vagy valami? Hagyjalak magadra?

Lucas egy pillanatig szótlanul bámult maga elé, majd elengedte a kezem.

 – Menj előre, majd a kerítésnél találkozunk.

A távolba meredt, én pedig megindultam a Tölgy felé, de vissza-visszanéztem. Lucas mozdulatlanul kémlelte a táját, mintha próbálná minél inkább magába szívni. Elértem a Tölgyet, de nem mentem tovább, a fa árnyékában vártam a fiúra. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy meggondolja magát és visszafordul, annak ellenére, hogy tudja, mi várna rá itt.

Lucas végül mégsem rohant el, fél percen belül mellettem termett, de meg sem szólalt, amíg el nem értük a kerítést. Hosszasan tapogatózott, majd megkapaszkodott az apró dudorokban, és feltornázta magát a tetejére. Felhúzott maga mellé, majd elnézett az erdő irányába.

 – Alex, neked most menned kell.

Olyan hirtelen bökte ki a szavakat, hogy először nem is fogtan fel, hogy nekem mondta őket.

 – Mi van?

 – Menj haza!

Végre felém fordult, de cseppet sem lettem nyugodtabb. Hitetlenkedve figyeltem az arcát, mintha csupán egy hülye viccről lenne szó, és azt vártam, hogy felkiáltson, ez csak átverés.

 – Ugye most csak szívatsz? Komolyan vissza akarsz menni? Lucas, te bolond vagy?! Nem maradhatsz ott!

 – Jól tudom, hogy nem maradhatok ott, de így nem mehetek el!

Csak úgy zakatolt a fejem a kimondatlan szavaktól, forgott velem a világ, és erős késztetést éreztem, hogy lelökjem a fiút a kerítésről. Talán egy alapos fejbeverés segített volna rajta.

 – Mit akarsz tenni?

 – Meg kell keresnem Royt.

Hangosan szisszentem fel, és egyre dühösebb lettem. Még mi a fenét akarhat Roytól?

 – Komolyan mondod? Royt? Mégis minek?

 – Alex, azok a papírok nagyon fontosak. Ha Roy meg tudja fejteni…

 – Kit érdekel? Nem tartozik már rád, nem kell őrizned Gaveron titkait! Szépen elintézett a drágalátos világod, én a helyedben nem strapálnám magam ilyen idióta dolgokkal! Menjünk innen, gyere!

Lucas viszont nem mozdult, csak megrázta a fejét.

 – Alex, azokban az iratokban rólad is szót ejtenek. Az apád is tagja ennek az egésznek. Roy mindenkit alaposan meg fog vizsgálni, és csak idő kérdése, hogy rájöjjön, ki is volt az a lány, aki az erdőben járt. Teljesen mindegy, hogy most megszököm vagy sem, akkor sem leszek nagyobb biztonságban. Láttad Royt! Meg sem gondolta, hogy etikus-e elárulnia téged, vagy sem, csak fogta a zsákmányt, és elhúzott! Őt nem érdekli senki és semmi, csak az, hogy minél nagyobb haszonra tegyen szert.

 – Akkor elmegyünk máshova! A nagyszüleimhez, messze ettől a helytől, Roy odáig már nem jut el! – kérleltem kétségbeesetten, de nem is figyelt rám.

 – Meg kell keresnem.

 – Visszament Davelonba, nem mehetsz utána!

 – Gaveronba ment. Most, hogy üres a házam, biztos, hogy körbeszimatol egy kicsit a környéken.

Mondhattam volna akármit, Lucas nem hallgatott volna rám. A kezébe kapaszkodtam, nem akartam elengedni, az egész terve megvalósíthatatlannak tűnt.

 – Gondold át ezt még egyszer!

 – Eleget gondolkoztam idefele. Nem megyek veled addig, amíg le nem zártam ezt a dolgot.

Lucas elszántan húzta ki magát, én pedig lassan elengedtem a kezét. A fiú megejtett egy féloldalas mosolyt, majd lágyan megsimította az arcom. Közel hajolt, és olyan gyengéden csókolt meg, mint soha azelőtt. Csak egy pillanatig tartott, már el is szakadt tőlem, és leugrott a kerítésről.

 – Menj haza, és amint végeztem, én is utánad megyek!

Lenyeltem a könnyeimet, elfojtottam a feltörni készülő remegést, majd bólintottam.

 – Nyitva hagyom az erkélyajtót.

Csak biccentett, nem válaszolt. Halkan folytattam:

 – A fészerbe nagyon ritkán járunk be. Ott elbújhatsz nappal. A kutyák nem szeretik az idegeneket, szóval fuss, ahogy csak bírsz…

 – Akkor találkozunk a szobádban!

Intett, majd eltűnt a szemem elől.

Egy ideig vártam rá a kerítés tetején ülve, egészen sötétedésig, de nem jött vissza. Aznap éjjel egy percet sem aludtam, Kate hívásai el sem jutottak a tudatomig. Az erkélyajtót másnap reggel is nyitva hagytam, és amint hazaértem az iskolából, szélesre tártam. Se délután, se éjjel nem jelent meg.

*

Az iskola udvarán töltöttük a szünetet. Dan és Kate éppen a vizsgákról beszélgettek. A fiú elég jól teljesített, Kate pedig kiválóan szerepelt, mint mindig. Én életem legrosszabb eredményét produkáltam, a földrajztanár többször is megígérte, hogy megbuktat év végén. A legkevésbé sem érdekelt a dolog.

Eltelt egy hét, majd kettő, és Lucas egy árva jelet sem adott magáról. Az erkélyajtó a legvadabb esőzéskor is nyitva állt, én pedig éberen vártam Lucas érkezését. Amikor lehetőségem nyílt rá, bezártam a kutyákat, néha kilopóztam a fészerhez, és vizet hagytam a kis faházban, de másnap érintetlenül találtam meg.

Lassan adagolni kezdtem magamnak a kegyetlen tényeket. Nehezemre esett lemondani a fiúról, de be kellett látnom, ha eddig nem érkezett meg, ezután sem fog. Bezártam hát az ajtót, és meggyőztem magam arról, hogy ez így lesz a legjobb. Minél hamarabb kezdem el a gyászolást, annál hamarabb gyógyul be majd a seb.

Mikor véget ért a május, egyre fülledtebbé vált a levegő. Egyik este a nagy melegre hivatkozva tártam szélesre az ajtót, és hagytam, hogy a szobát megtöltse a közeledő nyár kellemes illata. Késő éjjelig olvastam egy tündérekről szóló mesekönyvet, azzal is aludtam el.

Reggel pedig egy húsvér tündér terült el mellettem az ágyon.