6-10. fejezet

6. fejezet

Szökésben: Első felvonás

Már kezdett sötétedni, amikor végre mindennel elkészültem. Még gyorsan összepakoltam a házban, ezzel is kifejezve hálámat Lucasnak, friss vizet vittem a mosnivalónak, és mindent elmosogattam, ami elöl maradt.

Nagy levegőt vettem, majd körülnéztem. Csak pár napot töltöttem ebben a kis kunyhóban, de a szívemhez nőtt minden egyes bútora. Még az a kényelmetlen pad is a sarokban. A vállamra dobtam a zsákot, majd olyan csöndesen csuktam be a bejárati ajtót, mintha Lucas a közelből figyelt volna. A szívem a torkomban dobogott, kapkodtam a levegő után, pedig még az átjáró közelébe se értem.

Lassan lépkedtem a csöndes házak között, bár tudtam, hogy már boldog-boldogtalan a tábortűz körül ropja a táncot. Elfogott a vágy, hogy meglessem őket, de erőt vettem magamon. Nincs idő szórakozni.

A térképet hosszas tanulmányozás után sikerült megfejtenem, így nem okozott gondot, hogy megtaláljam azt az ösvényt, ami elvezethet a kapuhoz. Már bizsergett minden porcikám az izgalomtól, a szívem a torkomban dobogott, a levegőt szaporán kapkodtam. Nehezen viseltem az izgalmakat.

Úgy tűnt, hogy a Nap végre elteszi magát másnapra, mert az utolsó fénycsóvák is halványodni kezdtek. Az elemlámpám soha nem hiányzott még ennyire. A fák között még sötétebbnek tűnt az éjszaka, mint egyébként. Ha egyszer kijutok innen, soha nem megyek többé erdő közelébe. Nem én, még csak az kéne!

Lassítanom kellett, hogy ne tévedjek el. Most már komoly koncentrációra volt szükségem, hogy egy pillanatra se veszítsem el a kitaposott utat. Annyira belefeledkeztem a nyomolvasásba, hogy észre sem vettem, hogy valami közeledik felém. Egyszer csak előttem termett egy árny, én meg meglepetésemben felsikoltottam. A zsákot úgy vágtam hozzá az idegenhez, mintha egy közönséges szatírral lenne dolgom.

– Alex, megütöttél! – hallottam a vékony, csilingelő hangot, mire egyből megállt bennem az ütő. Bár nem pakoltam meg annyira a táskát, hogy komolyan megsebesítsek vele valakit, úgy tűnt, Angelát a legrosszabb helyen találtam el. Méghozzá a szemén.

– Jaj, Angela, nem akartalak bántani, csak reflex volt!

– Azt hiszem, be fog dagadni – motyogta a lány a szemét törölgetve, mire én a fejemhez kaptam. Bár meg kell hagyni, éreztem némi kárörömöt a lánnyal kapcsolatban, hiszen azok a szemek nem egyszer próbáltak hipnotizálni. Egy ideig legalább nem fog senkinek sem kellemetlen perceket okozni.

– Hol voltál ennyi ideig? Eltűntetek, aztán Ben visszajött teljesen egyedül! Gondolhatod, mennyire megijedtem! Lucas világosan megmondta, hogy nem maradhatsz kísérő nélkül!

– Történt egy kis szóváltás közöttünk, és úgy láttuk jónak, ha elválnak útjaink.

– Ben úgy nézett ki, mint akit alaposan helyben hagytak. Ugye nem verekedtetek össze?

Szívesen elmondtam volna Angelának, hogy az az idióta mibe kevert bele, de aztán meggondoltam magam. Én is pont akkora barom vagyok, mint a srác, mert hagytam magam rábeszélni a kis kalandra.

– Nem verekedtünk.

– Akkor miért nézett ki úgy, ahogy?

– Ezt miért nem tőle kérdezed? Amikor elváltunk, még semmi baja nem volt!

– Kérdeztem, de nem válaszolt. Azt hittem, veled csinált valamit. Alex, Ben csak tizenhat éves, könnyen bajba keveredik…

Ez igencsak meglepett. Ben idősebbnek nézett ki, legalább tizennyolcnak, habár a viselkedése nem igazolta külsejét. Jó nagyra nőttek itt a fiúk, ehhez kétség sem fért.

– Mennünk kellene a tűzhöz – ragadta meg a karom a lány, rajtam pedig végigfutott a rémület. Ne, csak oda ne, nekem más terveim vannak estére!

– Mi? Máris?

– Miért, nem oda indultál?

– De, csak gondoltam, előtte megnézhetnénk, mi van Lucasszal és Drew-val.

Angela nem igazán rajongott az ötletért, így figyelmen kívül hagyta a kérésemet is.

– Majd később jönnek ők is. Hagyjuk, hadd dolgozzanak, mi pedig ünnepeljünk!

– Mégis mi a fenét? – morogtam alig hallhatóan. Angela szerencsére észre sem vette szitkozódásomat.

– Meglátod, Alex, olyan szép minden! A tündérek táncolnak, a törpék énekelnek! Nem is tudod, milyen jó zenészek! Apró kis lények röpködnek a tűz körül, miközben mindenki ünnepel!

Elképzeltem a jelenetet, és valóban gyönyörűnek találtam az ünnepséget. Ennek ellenére valamit nagyon gyorsan ki kellett találnom, mert Angela nem akart elereszteni, és biztosra vehettem, hogy ezentúl egy másodpercre sem veszi le rólam a bedagadt szemét.

Amit korábban csak elképzeltem, a nyomába sem ért a valóságnak. Nem csoda, hogy Angela megállás nélkül áradozott. A látvány, ami elém tárult, semmihez sem volt fogható, életemben nem láttam még ilyen szépet. Gaveron minden egyes titka lenyűgözött, a hatalmába kerített, és elhitette velem, hogy én is ide tartozom. Hiszen nem ez az a föld, ahol bárki békében élhet? Igen, most már én is elhittem a mesét, és úgy éreztem, akár az egész életemet leélhetném itt.

Tündérlányok jártak körtáncot a tűz körül, a törpék pedig zenéltek és énekeltek. Mintha egy karmester irányította volna őket, tökéletes összhangban játszottak a számomra ismeretlen hangszereken, kántáltak és daloltak, közben fel-felkiáltottak.

Angela már nem rángatott, mentem én magamtól is. Nem messze a tűztől asztalok álltak, néhány idősebb tündér iszogatott, és beszélgetett egymással. Színes italokat kínálgattak egymásnak, közben megállás nélkül nevettek és kurjongattak.

– Gyere, Alex, itt van Joanne és Henriett!

Bólintottam, majd követtem őt a két lányhoz. Ünnepi ruhájukban még csinosabbak voltak, mint korábban, kezükben egy-egy maszkot tartottak. Kíváncsian vettem szemügyre az álarcokat.

– Van ennek valami jelentősége? – kérdeztem a tárgyra bökve, mire Henriett elmosolyodott.

– Igen, ez a tánc egyik legizgalmasabb része. A páros táncnál mindenki maszkot visel. Senki sem tudja, kivel járta egész éjjel, és ez benne a legjobb. Egyfajta hagyomány.

Elmosolyodtam, habár nem tartottam túlságosan értelmes dolognak. Nálunk is tartottak jelmezbált, és ilyenkor a legtöbb fiatal talált magának párt a következő pár hónapra. Vagy a következő pár órára, embere válogatja. Sosem bírtam az effajta beöltözős dolgokat.

Nem fejtettem ki Henriettnek a véleményem, de talán jobb lett volna, ha megteszem, mert egy pillanattal később az én kezembe is nyomtak egy álarcot.

– Ó, nem, nekem nem kell! – adtam Angela kezébe az ajándékot, de a lány nem hagyta magát.

– Ebben minden fiatal részt szokott venni. Ugyan már, Alex, mire annyi idős leszel, mint én, bánni fogod, ha kihagyod ezeket az apróságokat!

Igazán érdekelt volna, hogy Angela mennyi idős is igazából. Húsznak saccoltam volna, de már nem voltam benne egészen biztos. Az viszont tuti, hogy Lucasnál is idősebb.

Vonakodva vettem el az apróságot, majd leültem a többiekkel egy kisebb társasághoz. Elmaradtak a formaságok, a sötétben kevésbé tűnt fel egy új arc, én pedig meghúztam magam az asztal végén. A zsákomat bedugtam az asztal alá, hogy Angelának ne szúrjon szemet. Bár lehet, hogy feleslegesen, korábban egyenesen a képébe vágtam a méretes pakkot.

Sosem hordtam karórát, és most rendkívül bántam a dolgot. Nem tudtam, hogy a tündérek miből állapítják meg az idő múlását, de valahogyan biztosan, mert Lucast és Drew-t éjfélkor akarták leváltani. Felnéztem az égre, hátha a csillagok megsúgják a pontos időt, de helyette csak a zenét hallottam továbbra is. Meg egy ismerős fiú hangját.

– Hagyj már békén, Joanne! – Ben úgy lökte el magától a testvérét, mintha fertőző beteg volna. Karját sebhelyek borították, nyakán kötés pihent. Én hozzá képest egész jól néztem ki, kisebb horzsolásokat szereztem csak, azt is a bokorba dobás miatt. Joanne mérgesen magyarázott az öccsének, bár azt nem hallottam, hogy mit. Ben arcáról szinte mindent le lehetett olvasni.

– Maradj a közelben, és eszedbe se jusson, hogy eltűnsz a szemem elől! – utasította a nővére, majd visszaült hozzánk. Ben nem csatlakozott a társaságunkhoz, egy másik bandához verődött, de egy pillanatra sem hagyta abba a pufogást. Magamban jót mulattam az előbbi jeleneten. Megérdemelte, Joanne túlságosan is visszafogta magát.

A zene egyre hangosabbá vált, a törpék kezdtek belemelegedni. Angela és a barátnői sorra mentek táncolni, de a szőke lány a szemét végig rajta tartotta. Mikor végre úgy tűnt, megfeledkezett rólam, Ben ott termett mellettem, és szúrós tekintettel végigmért. Mintha csak azért jött volna, hogy keresztbe tegyen nekem.

– Mi van?

– Mi lenne? Hála a koboldoknak, Joanne egy percre sem hagy magamra. Azt hiszi, megint verekedésbe keveredtem!

– Ráfoghatod a koboldokra, de mindketten nagyon jól tudjuk, hogy te vagy a hibás! Ettől függetlenül én is jó nagy marha vagyok!

Láttam, hogy mennyire nem tetszenek neki a hozzá intézett szavaim, de cseppet sem érdekelt. Alaposabban is beolvastam volna neki, viszont félő volt, hogy meg sem érti azt, amit a fejéhez kívánok vágni. Nem érte meg a fáradtságot. Ben már nem figyelt rám, tekintete Joanne-t és a másik két tündért pásztázta.

– Hé, kezdődik!

– Micsoda? – kérdeztem unottan, mire megragadta a maszkomat és a kezembe nyomta.

– A páros táncok most kezdődnek. Vedd fel a maszkodat, és gyere!

Nem akartam felvenni, így hát nem követtem a fiút. Ő viszont magára kapta a sajátját és megindult a tömeg felé. Hamar észrevette, hogy nem kívánok részt venni a dologban, mert egy szempillantás alatt mellettem termett, és megragadta a csuklómat. Mielőtt tiltakozhattam volna, már be is rángatott a körbe, ahonnan már nem volt menekvés. Két oldalról is elkaptak, onnan pedig sodort magával a zene.

Az első lépések hihetetlenül bizarrnak tűntek, de pár perc után belelendültem a táncba. A ritmus adta magát, én pedig követtem a többieket. A tündérek nevetgéltek, én pedig lassan átadtam magam ennek az euforikus érzésnek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy magas tündérfiúval táncolok már huzamosabb ideje, Angela pedig messzire elkerült a sárga ruhájában. Legyen bármennyire is szemfüles, könnyen magával ragadta a tánc, rögtön elfeledkezett rólam egy erős férfi karjaiban.

A tündér, aki hihetetlenül jól járta, nevetni kezdett, majd gyorsított a tempónkon, forgatott, mint valami táncbajnok, közben össze-összecsapta a tenyerét. Követtem a példáját, de korántsem olyan kábultan, mint pár perccel ezelőtt. Nagyon is magamnál voltam, tisztán láttam magam előtt az ünneplő sereget, és elérkezettnek véltem az időt, hogy elszakadjak tőlük, amíg még képes vagyok rá.

Amíg párom tánctudásával villogott társai előtt, kicsusszantam a kezei közül. Az asztalunknál nem ült senki, így csak felkaptam a zsákom, majd eltűntem egy fa mögött. A tömegben Angelának sem tűnt fel, hogy kereket oldottam, és igyekeztem olyan távol kerülni a tűztől, hogy ideje se legyen utánam jönni.

Elindultam az átjáró felé, miközben próbáltam magam elé képzelni Gaveron térképét. Nagyjából tudtam, merre lehetek, de beletelt pár percbe, míg pontosan be tudtam lőni a helyes irányt. Utána meg sem álltam a kapuig, úgy szedtem a lábam, mint még soha.

Hamarabb elértem a célomhoz, mint gondoltam, és csak ekkor döbbentem rá a kegyetlen tényre, hogy ötletem sincs, hogyan slisszolhatnék el a két éber tündér mellett. Már láttam Lucas és Drew alakját a távolban, de nem akartam idő előtt felfedni magam, így behúzódtam egy nagyobbacska fa mögé.

Jó ideig tűnődtem, aztán megvontam a vállam. Akár napokat is eltölthetek itt, akkor sem jut az eszembe semmi használható. Vészesen közeledett a váltás, ezt óra nélkül is tudtam. Magabiztosan indultam meg a két tündér felé. Egy percig megfordult a fejemben, hogy magamra öltöm a maszkot, de Lucast nem lehet megtéveszteni. Rajta nem lehet kifogni egy olcsó trükkel.

Még nem értem a közvetlen közelükbe, de már ki is szúrtak. Egyetlen kicsi lámpa világított mellettük, de ez bőven elég volt, hogy lássam Lucas döbbent arcát. Valószínűleg Angelát kereste a távolban, de hiába. Előre sajnáltam a szőkeséget, de ezt a kockázatot vállalnom kellet. A lány könnyen kivágja majd magát, bűvészkedik mellé egy kicsit, és Lucas nagylelkűen megbocsát neki. Sima ügy.

– Hé! – kiáltottam a két fiú felé, mire ők döbbenten közelebb léptek.

– Mit keresel itt?

– Értetek jöttem. Odaát már elég durva a buli!

– Hol van Angela? – kérdezte dühösen Lucas, mire én megvontam a vállam.

– Fontosabb dolga is akadt annál, minthogy engem pesztráljon. Igencsak lefoglalta egy magas és jóképű pasas – válaszoltam olyan lazán, hogy majd szétestem. Lucas nem repesett a boldogságtól.

– Világosan megmondtam neki, hogy ne hagyjon magadra!

– Nem tudom, miért idegesíted magad fölöslegesen. Itt vagyok, és ez a lényeg.

– Nem kéne itt lenned, az itt a lényeg!

Őszintén meglepett Lucas viselkedése. Úgy tűnt, a jégpáncél még neki is túl hideg volt, nem tudta egyfolytában hordani. Örültem, hogy valamiféle érzelem benne is lapul, még ha csak egy hangyányi is. Drew korántsem idegeskedett annyit, mint barátja. Szó nélkül vetette le magát a földre, majd unottan tépni kezdte a fűszálakat.

– Milyen az ünnepség?

– Pazar. Már mindenki maszkokban rohangál.

– Annyira fáradt vagyok, hogy nem is tudom, mit csináljak. Menjek haza, vagy a tűz mellett aludjak el? Pedig mennyire szeretem a páros táncot! – sóhajtozott, mire Lucas csak forgatni kezdte a szemeit.

– Pár perc és itt a váltás, addig bírd ki valahogy – morogta, mire a szőkeség hátravágta magát, mint egy durcás kiskölyök. Ekkor vette észre a vállamon lógó zsákot.

– Minek a zsák?

– Nem vagytok éhesek? – kérdeztem, de meg sem vártam a választ, már bele is nyúltam a táskába, és kihalásztam két piros almát.

– Nem túl sok, de amíg oda nem érünk, ez is megteszi – adtam a kezükbe a gyümölcsöt, majd fél szemmel az átjáróra pillantottam. Annyira közel álltam hozzá, mégis messzinek tűnt a vészkijárat.

Lucas és Drew csöndesen rágcsálta az almát, én pedig óvatosan tettem egy lépést a kaput formázó fák felé. Igyekeztem minden feltűnést mellőzni, de abban a pillanatban még a légzés is nehezen ment. Mintha minden a homlokomra lett volna írva. Ha Lucas egy kicsit is megfigyel, egyből kiolvassa a vesémből, hogy mire készülök.

Hirtelen csilingelés ütötte meg a fülem, és abban a pillanatban két alak jelent meg az átjáróban. Kíváncsian méregettek hármunkat, de nem vesztegettek ránk sok időt. Bólintottak, majd felszegett fejjel elsétáltak mellettünk. Drew és Lucas kihúzták magukat, majd mikor kellő távolságba kerültek az érkezettek, Drew kiöltötte a nyelvét.

– Ezek meg mik voltak? – kérdeztem kíváncsian, mire Drew karba tette a kezeit.

– Semirami tündérek. Beképzelt nyápic az összes. Úgy billegnek itt, mintha az övék lenne az egész erdő.

– Ne húzd fel magad – dorgálta Lucas duzzogó barátját. Drew csak megvonta a vállát, majd tovább rágta az almáját.

– Hogy tudnak ezen közlekedni? A legelső alkalommal Lucas nem engedte, hogy elengedjem a kezét, amíg át nem értünk. Ezek viszont úgy járnak-kelnek, mintha tök természetes dolog lenne – faggatóztam óvatosan. Szerencsére nem vették a lapot, Lucas nyugodtan magyarázni kezdett.

– Ha nem tudod, hova akarsz menni, könnyen a két világ között ragadsz. Mivel én tudtam, hova megyek, csak magammal kellett hozzalak. Amíg nem ismered azt a világot, ahova menni akarsz, addig nem utazhatsz egyedül.

– Ennyi az egész? Nem hangzik túl komplikáltnak.

– Csak elképzeled, hova akarsz jutni. Mármint tudd, hogy ennek csak egy kijárata van, a semleges erdő. Ha azt képzeled el, akkor nem tévesztesz célt. Amikor onnan jössz át, akkor Gaveron legyen a szemed előtt. Tényleg nem nehéz.

– Ez érdekes – léptem közelebb a fákhoz. A kezem akaratlanul is végigsimított az egyik törzsén. A szívem hangosan dobogott, levegőt sem mertem venni. Lucas abbahagyta az almaevést, eldobta a félig megrágott gyümölcsöt. Láttam, hogy kattan benne valami, és el akarja kapni a csuklóm, de mielőtt elég közel ért volna, beugrottam a kapuba.

Még hallottam Lucas kiáltását, de lelki szemeim előtt már a köztes erdő lebegett.

 

7. fejezet

Összezúzva

Nagyon erősen koncentráltam, csak az erdő lebegett a szemem előtt. Még levegőt sem mertem venni, nehogy bármivel is eltereljem a figyelmem.

Mindössze pár másodpercig tartott. A két világ között még csukott szemmel is éreztem a nagy erősségű fényt, ami az átjárót övezte, de amint átértem, ismét sötétség fogadott. Ott álltam a két fa előtt, abban az erdőben, ahonnan tíz nappal ezelőtt Lucas Gaveronba hurcolt. Még így, a sötétben is tudtam, hogy jó helyen járok, de érezhetően megváltozott valami.

A gaveroni levegő telített volt energiával, ám a köztes terület már a megszokott oxigénben dúskált. Mintha levettek volna a mellkasomról egy hatalmas követ, könnyebbnek és energikusabbnak éreztem magam. Most már az is biztossá vált, hogy embernek nem igazán tesz jót egy olyan hosszabb kirándulás, mint amiben én is részt vettem.

Csupán fél percig bámészkodtam, aztán megindultam, mint valami őrült. Meglepett, mennyire könnyűek a lépteim, mintha nem is lenne súlyom. Könnyedén kerültem ki az akadályokat, habár a hold fénye alig mutatott valamit a rengetegből. Mégis tudtam, merre kell mennem.

Rohanás közben felcsúszott a tündérruhám, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Számítottam erre, amikor magamra rángattam a sortomat. Egyedül azt bántam, hogy nem vettem át a cipőmet is, az ajándékba kapott topánokat nem szökéshez tervezték. Megkísértett a gondolat, hogy lerúgjam magamról a lábbeliket, de nem akartam feleslegesen pazarolni a drága időmet. A farkasok gondolatától a hideg is kirázott, és reménykedtem benne, hogy a fák még nem fedezték fel, ki is vagyok valójában. Csupán percek kérdése volt, hogy rám zúduljon az erdő haragja.

Lassan megszoktam az itteni levegőt, és már nem éreztem magam olyan könnyednek, mint pár perccel korábban. A lábaim egyre súlyosabbá váltak, a tüdőm levegőért kiáltott. A futás sosem tartozott az erősségeim közé. Megálltam egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsek, addig pedig ledobtam magamról a cipellőimet, majd magamra rángattam a saját kedvenceimet.

Erőt vettem magamon, és ismét nekilendültem. Lelki szemeim előtt megjelent Lucas és Drew hihetetlenül dühös képe, miközben azt tervezik, hogy saját kezűleg intéznek el. Nem is hibáztattam volna őket a dologért. Én is kinyírtam volna magam a helyükben. Ha már valakinek el kell tennie láb alól, felajánlanám az életem a két fiúnak. Ők igazán megérdemlik, hogy kiéljék rajtam a mérgüket, azok után, amit velük tettem.

A nagy elmélkedésben nem vettem észre egy földből kitüremkedő gyökeret, aminek meg is lett az eredménye. Nem csak szimplán elestem, előtte még repültem két métert, majd hihetetlen sebességgel becsapódtam egy szúrós ágú bokorba. Alig tudtam kimászni belőle, ahova csak lehetett, beakadtam. Egy reccsenés jelezte, hogy elszakadt a zöld ruhám is.

Nagy sokára tudtam csak kikászálódni a növényzetből, majd eszeveszetten kezdtem keresni a zsákot, ami esés közben lerepült a vállamról. Nem messze tőlem landolt, tartalmának egy része kiszóródott a földre. Villámgyorsan visszadobáltam a holmimat, majd alaposan körülnéztem. Nem tudtam eldönteni, merre kellene mennem.

A légzésem egyre szabálytalanabbá vált, ahogy próbáltam rájönni, hol is vagyok. Eddig nagyszerűen haladtam, de hirtelen minden összefolyt. Folyadékra volt szükségem, így előhalásztam a korábban bepakolt kulacsot, majd bőszen kortyolgatni kezdtem az éltető nedűt. Mire végeztem, már nem maradt semmi a flakonban. Hanyagul visszacsaptam a tetejét, majd bevágtam a helyére. Felkaptam a vállamra a táskát, majd ismét futásnak eredtem.

Már nem tudtam biztosra, jó helyen járok-e, ahogyan azt sem, milyen messze lehet még a Tölgy. Talán már érzik is a szagomat, és itt vannak valahol a fák között… A farkasok rémképe egyre-egyre előbukkant a fejemben, ami még inkább összezavart. Néhány faág az utamba került, ezek elől igyekeztem elhajolni, de néhány így is könyörtelenül a hajamba kapott. Mintha vissza akartak volna rántani, amíg még lehetett.

Ismét akadály került elém, de már jó pár méterrel korábban észrevettem, és most megpróbáltam kitérni. Sikerült is, és már éppen elmosolyodtam volna a sikeremen, amikor nekimentem valaminek. Nem hasonlított fához, nem tudtam megállapítani, mi kerülhetett elém. A fenekemre estem, míg az előttem lévő akármi meg sem mozdult.

Felálltam és leporoltam magam, mikor az eddig ismeretlen valami megmozdult. Ledermedtem a belém nyilalló félelemtől, nem is tudtam hirtelen, fiú vagyok-e vagy lány. Az ellőttem tornyosuló lényt próbáltam felmérni, egyelőre sikertelenül. A sötétben nem tudtam sem az alakját, sem pedig a faját meghatározni. Óvatosan álltam fel, de tudtam, ezzel máris rengeteg időt vesztegettem el. Kikerüljem? Vagy csak szimplán köszönjek neki, és húzzak el?

Nem kellett sokáig ezen gondolkodnom, mert a furcsa teremtmény közelebb lépett hozzám, majd mély, karcos hangon megszólalt.

– Csak nem egy eltévedt tündérke?

Jól láttam, mi állt előttem. Egy kobold. Külsőre megegyezett a gaveroni erdőben látottakkal, csupán annyi különbség volt közöttük, hogy ez a példány szép nagyra nőtt. Közel három méteresre.

– Bocsásson meg a barbár külsőm miatt – szabadkozott nagyon is illedelmesen a kobold. Egy pillanatra tényleg sajnálkozás ült ki az arcára. Már ha azt a borzalmas képet lehetett arcnak nevezni.

– Mi a...

– Elnézést, talán ha kicsivel vállalhatóbb külsőt vennék fel, jobban érezné magát – mondta, majd kiegyenesedett, és a szemem láttára mutálódni kezdett. Nem volt sokkal szebb látvány, mint korábban. A feje talán emberi volt, de a teste most egy denevéréhez hasonlított. A karjai szárnyakban végződtek, és azzal, hogy kiegyenesedett, még nagyobbnak tűnt. Hátrálni kezdtem.

– Meg tudná mondani a kisasszony, hogy merre találom a gaveroni átjárót? – Közelebb lépett, de én továbbra is tartottam a köztünk lévő távolságot. Nagyot nyeltem, és megráztam a fejem.

– Ez igazán nagy kár.

Kár vagy nem kár, nem érdekelt. Felkötöttem a nyúlcipőt, és elrohantam mellette. Sokkal gyorsabb voltam, mint eddig, és úgy éreztem, akkor se tudnék megállni, ha akarnék. De hiába rohantam, hallottam, hogy mögöttem ő nyugodtan lépked, és esze ágában sincs lemaradni.

Még jobban rákapcsoltam, szerencsére az adrenalin kiváló doppingszerként hatott rám. Nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok futni. Ha most látott volna az a szadista testneveléstanárom, biztosan elsírta volna magát a gyönyörtől.

Már nem hallottam magam mögött a kobold lépteit, így felcsillanni látszott a remény, hogy megúszom ezt a kellemetlen és ijesztő kalandot. Örömöm egészen addig tartott, amíg valami meg nem ragadta a karom, és neki nem préselt egy vaskos törzsnek.

Nem láttam, mi kapott el, de az életemre mertem volna fogadni, hogy ez a visszataszító lény vágott neki a fának. Sikítani akartam, olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért, de befogták a számat. Minden porcikám remegett, és még arra sem volt erőm, hogy legalább a lábamat használva, egy kis sérülést okozzak a támadómnak.

– Fejezed be a kapálózást!

Nem akartam hinni a fülemnek. A hang annyira hasonlított Lucas hangjára! A remegés egy pillanatra alábbhagyott, a szorítás enyhült, én pedig végre szemügyre vehettem azt, aki magához húzott.

– Hogy juthatott eszedbe ekkora baromság?! – dühöngött Lucas, én pedig annyira megkönnyebbültem, hogy majdnem elsírtam magam. Mielőtt még jobban felemelhette volna a hangját, befogtam a száját. Idegesen próbálta lehámozni a kezeimet a szájáról, de nem hagytam magam.

– Van itt valami torzszülött… – vettem el a kezem a szájától, mire ő megint a fához préselt, de most háttal állt nekem. Szép. Pont ezt akartam elkerülni. Mégis, annyira örültem, hogy itt van, hogy legszívesebben megölelgettem volna.

– Tündérke, merre vagy? – hallottam ismét az érces hangot, és a torkom összeszorult. Megböktem Lucast jelezve, hogy erről a lényről beszélek. Ő csak bólintott, majd még jobban a fához préselt.

– A gaveroni tábortűz már rég meggyulladt. Miért nem megy oda? Lemarad a legjobb részről – kérdezte Lucas közömbösen, mire a szörny felénk fordult. Nem tudom, hogy észrevett-e vagy sem, de jobbnak láttam, ha levegőt sem veszek.

– Kissé eltévedtem. Egy tündérke erre rohant, gondoltam, segítséget kérek tőle.

– Csak menjen arra – mutogatott Lucas, majd kicsit engedett a szorításon. – Haladjon egyenesen. Egy átjárót megtalálni nem túl bonyolult.

– Eléggé nagy ez az erdő. Könnyen el lehet tévedni.

– Egy pillanat alatt oda is ér.

– Mi van a tündérlánnyal? Vele mi lesz? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha mindenről tudna. Valahogy tényleg olyan érzésem volt, hogy mindenről tud.

– Nem sok köze van hozzá egy koboldnak.

– Nemes vagyok. Nem szeretem, amikor lealacsonyítanak egy üresfejű, érdemtelen szörnyhöz. Úgy érzem, ezt nem hagyhatom szó nélkül! – Megemelte a hangját, lassan már ordított. Éreztem, hogy Lucas teste megfeszül, és nem tudja, mit tegyen. Egyszer hozzányomott a fának, egyszer meg húsz centi távolságra került el tőlem. Nem tudta, hogy mit lépjen.

– Alex, lefoglalom, menj vissza az átjáróhoz! – parancsolt rám, de ezt nem engedhettem. Nem azért lógtam ki, hogy most visszaforduljak, és itt hagyjam Lucast. Inkább itt vérzek el, minthogy visszamenjek oda.

– Felejtsd el. Hagyj itt, inkább tépjen szét, de nem megyek vissza – suttogtam, de biztos voltam benne, hogy azért elcsípte a beszélgetésünket az a vadállat. Lucas nagyon ideges lett. Megragadta a csuklómat, és megszorította.

– Azonnal visszamész Gaveronba! Drew már ott vár, ha odáig elérsz, nem kerülsz bajba. Ha itt maradsz, előbb-utóbb észrevesz egy farkas. Húzzál már el innen! – morzsolta a fogait. Még itt, a halál torkában is ellentmondtam neki.

– Nem megyek vissza! Már így is agymosáson vagyok túl, ha most visszamegyek, soha többé nem kerülök el onnan! Én nem akarom ott leélni az életem! – A fülébe kiabáltam, és nem érdekelt, hogy meghallja a harmadik tag. Kitéptem a karomat Lucas kezéből, és egyenesen a szörny elé léptem.

– Itt vagyok, csinálj amit akarsz! – vertem a lábam a földhöz olyan elszántan, ahogy csak tőlem telt. Vártam, hogy hirtelen leszedje a fejem, vagy belém harapjon. A szörny csak némán állt, és meg sem mozdult. Mintha megzavarodott volna.

– Furcsa… mintha nem is tündér lennél… – Közelebb hajolt, megszagolt, majd grimaszt vágott. – Olyan illatod van, mint egy tündérnek. De van valami édes aroma… Hol is éreztem már ezt? – Hosszú, hegyes körmével megvizsgálta az arcom minden szegletét, majd mélyen a szemembe nézett.

„Nem tudtad, hogy a szem a lélek tükre?”

Egy pillanatra megmerevedett, majd hirtelen felemelte a kezét, és alaposan képen törölt. Az ütés erejétől egyből padlót fogtam, orromból megindult egy kisebb vérfolyam. Forgott velem a világ, rám tört a hányinger. Lucas a semmiből termett mellettem, védelmezően elém állt, majd a szörnyre bökött.

– Velem van dolgod, nem?

– Megöllek téged, utánad pedig elfogyasztom annak az embernek a lelkét!

Lucast nem rázta meg különösebben a fenyegetés, én pedig fel sem fogtam a szavak jelentését. Kétségbeesetten fogdostam az orromat, de nem úgy tűnt, hogy eltörte volna ez a monstrum. Nagy nehezen lábra álltam, majd az orromat a ruhámba töröltem. Roppant bájosan festhettem.

– Menj már!

– Nem megyek sehová! – magyaráztam neki, de kicsit sem hatotta meg. Meglökött, majd ismét a koboldra emelte a tekintetét. Bemásztam egy közeli fa mögé, és onnan figyeltem az eseményeket. Az orrom megállás nélkül csöpögött, de nem is érdekelt különösebben.

Ha az alapján kellett volna dönteni, ki látszik az erősebbnek, akkor biztos, nem Lucasra szavaztam volna. A lény nem csak nagy volt, hanem félelmetes is. Karjaiban csak úgy duzzadtak az izmok, szárnyai pedig korántsem hasonlítottak a tündérek fátyol-szépségeihez. Ijesztő volt és vérszomjas. Rettenetesen féltettem Lucast.

A fiú közel sem tűnt annyira ijedtnek. Nyugodtan szemlélte az előtte tornyosuló monstrumot, mintha ellenfele egy közönséges törpe lenne. Akár egy rettenthetetlen katona, mozdulatlanul állt, mindeközben én tövig rágtam a körmöm.

Még egy fél percig méregették egymást, majd a kobold egy határozott mozdulatot tett Lucas felé. Mielőtt támadhatott volna, a srác előrelépett, és mintha nem is vonatkozott volna rá a gravitáció törvénye, felpattant a szörny mellkasára, és megrúgta teljes erejéből a koboldot. A félelmetes lény a váratlan rúgás miatt megtántorodott, de nem esett el, viszont ez is elég volt Lucasnak, hogy újra támadásba lendüljön. Ütéseket mért a fejére, a mellkasára, amaz pedig igyekezett elkerülni őket, de ellentámadást nem produkált, mintha nem is lett volna képes rá. Képtelenségnek tartottam, hogy egy ekkora vadállat ne tudja kivédeni Lucas támadásait, annak ellenére, hogy a srác baromi gyors volt, és a szemem is alig tudta követni az eseményeket. Aztán ismét egy erőteljes rúgás, és a kobold a földön landolt. Leesett az állam.

– Átgondolhatnád még egyszer a javaslatomat. – Már meg sem próbált udvariaskodni, hangjából sütött az agresszió. A szörny nyögött egyet, majd felnevetett.

– Ennyi? Ennyi az összes tudásod? Azt hittem, ez kicsit érdekesebb lesz – mormogta a földön fekvő lény, majd felpattant, és szárnyával épp csak meglegyintette Lucast. A fiú elrepült, egyenesen annak a fának, ahonnan én az eseményeket követtem. Hatalmasat koppant a feje a törzsön, majd lefolyt róla, és elterült a földön.

Szempillantás alatt mellette termettem, miközben fél szemmel a koboldot vizslattam. Látszólag nagyon jól érezte magát a bőrében, arcára hatalmas vigyor ült ki.

– Lucas! Jól vagy? Hallasz engem? – kiabáltam a srácnak, próbáltam felrázni, de reménytelen volt. Nem mozdult a teste.

– Ez olyan… unalmas. Semmi kihívás, semmi izgalom. Ha ezt tudom, hozok magammal egy könyvet.

Nem szóltam semmit, Lucast ráztam némán, hátha magához tér. A fiú viszont meg sem mozdult, kábultan feküdt a karjaim között.

– Te jössz, kislány! Ha tudnád, milyen régóta vágyom egy emberi lélekre! Olyan finom falatnak tűnik, hogy mindjárt kiugrok a bőrömből!

– Befoghatnád! – kiáltottam felé, majd lassan felálltam. Felkaptam egy vaskosabb botot a földről, majd megindultam a lény felé.

– Lucasnak ehhez semmi köze… – nyögtem oda neki, mikor már csak egy lépésre volt tőlem.

– Mit akarsz?

– Azt, hogy hagyd békén! – Rászegeztem a kezemben lévő fegyvert, majd olyan csúnyán néztem rá, amennyire csak bírtam. A kezemben megremegett a husáng, és ezt valószínűleg az ellenfelem is észrevette.

– Utálom, ha valaki sokat beszél. Elveszi az étvágyam.

– Akkor én biztosan megfekszem majd a gyomrodat.

Válaszul közelebb lépett, kitépte a kezemből a husángot, majd hasba vágott. Mielőtt felnyöghettem volna, megragadta a nyakam, és arrébb hajított. Mintha csak egy súlytalan baba lettem volna, meg se kottyant neki. Felszántottam a földet, éreztem, hogy az orrom és a szám megtelik fűvel és mocsokkal.

– Csak beszél, beszél és beszél!

Csak hörögni tudtam, majd kifújtam az orromból a beleragadt gazokat. Nehezemre esett felkelni, alig tudtam lábra állni, de amint sikerült, a kobold már előttem is termett, megragadott, majd a fához nyomott.

– Minden ember ilyen zajos?

– Kifogtad a legrosszabbat…

– Jó, jó… Azért nem hagylak itt, nehogy sértésnek vedd! – Hangosan kacagott, nevetése felrázta az erdőt. Karmai a nyakam köré fonódtak, majd lassan szorítani kezdett. Úgy tűnt, meg is fojt, mielőtt kitépi a lelkemet. Nem tudtam, melyik a rosszabb verzió.

Hiába kapkodtam levegőért, a mancsok túl erősen tapadtak hozzám. A tüdőm oxigénért kiáltott, de a kapálózáson kívül másra nem tellett. Édes Istenem, meddig kell még ezt elviselnem? Meddig kínoz még, mielőtt végez velem?

A kezeim megindultak a torkom irányába, és tettem még egy utolsó próbálkozást, hogy lefejtsem magamról a szorító bilincseket. Hiába erőlködtem, csak még jobban szenvedtem, és elérkezett az a pont, amikor már gondolkozni is képtelen voltam. A fájdalom belém nyilallt újra és újra, de egyre kevesebbet láttam. Az erdő elhomályosult, az előttem álló szörnyeteg alakja is a sötétbe veszett. Aztán hirtelen eltűntek a torkomat kulcsoló markok, én pedig ismét kaptam levegőt.

Nem bírtam megállni a két lábamon, erőtlenül hanyatlottam le, de még láttam, hogy Lucas egy ezüsttőrt döf a szörnyeteg fejébe. A kobold felordított, szemei kifordultak a helyükről, szájából ömleni kezdett valami fekete lé. Összegörnyedt a földön, majd egy másodperccel később porrá vált. Lucas lerázta a pengét, majd hozzám lépett. Nem tudott futni, csak bicegett, egyik karja is csak lógott mellette.

– Alex!

– Jól vagyok! – válaszoltam erőtlenül, mire a fiú elhúzta a száját. Villámgyorsan a vállára kapott, majd amennyire csak tőle telt, rohanni kezdett. Meglepett, hogy tud egyáltalán járni. Kábultan zötykölődtem a hátán, azt sem tudtam, hol vagyok. Mondani akartam valamit, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

A lassú tempó ellenére hamar elértük az átjárót. Óvatosan szedett le a hátáról, majd alaposan végigmért. Fél kézzel tartania kellett, mert egyedül nem ment volna az ácsorgás. Lekapta magáról a felsőjét, majd gyors mozdulatokkal rám erőszakolta az inget. Alighogy kidugtam a fejem az ing nyakán, már ismét a fiú karjai között voltam.

– Megyünk Gaveronba – mondta Lucas halkan, majd belépett velem az átjáróba.

Amikor átértünk, egyből éreztem a gaveroni levegő súlyát, és kellett fél perc, amíg hozzászoktam. A kapuban Drew állt, és látszott rajta, hogy teljesen kivan.

– Nagyon gyorsan tűnjetek el innen! – kiáltott ránk, mire Lucas csak bólintott, és megindult a kunyhója felé. Az első párszáz métert még kapkodva tette meg, majd egyre lassabb és lassabb lett. Elfáradt. Az utolsó pár lépést már szinte kúszva tette meg, a lépcsőkön alig tudott felmenni. Mikor végre felértünk a lombházba, lerakott a padra, majd meggyújtott egy lámpást. A fényben még rosszabbul nézett ki. Nadrágja több helyen is elszakadt, a nyaka és a karja csupa seb volt. Álla alatt valami ismeretlen dolog sötétlett. Kék vér.

Közelebb lépett, majd leszedte rólam a felsőjét. Óvatosan forgatta az arcomat, nem akart fájdalmat okozni. Akármennyire is finomkodott, minden mozdulat maga volt a kínszenvedés.

– Nem tört el – mondta megnyugodva, amikor befejezte az orrom vizsgálatát. Megtapogatta a karomat és a lábamat is.

– Úgy tűnik, a csontok a helyükön vannak.

– Hm – dünnyögtem, és hátradöntöttem a fejem.

– Fáj valami? – kérdezte olyan kedvesen, mint előtte sohasem. Ránéztem, és abban a pillanatban megindult a könnyek megállíthatatlan zápora. Lucas összerezzent a sírásom láttán, majd leült mellém, és nagyot sóhajtott.

Most először kívántam életemben, hogy legyen közömbös, mint máskor. Legyen egy rohadék, aki legszívesebben a farkasok elé vetne.

8. fejezet

Vallomások

Óráknak tűntek a percek, hosszúra nyúlt minden pillanat, a sírást pedig akárhogy próbáltam, nem tudtam elnyomni. Lucas egy ideig csendesen ült mellettem és maga elé bámult, mint aki éppen azon töpreng, mit kezdjen egy szerencsétlen bőgőmasinával. Egy könyvben azt olvastam, hogy egyszerűbb visszatartani a könnyeket, ha egy bizonyos pontot kezdünk el bámulni, de mivel én már a zokogás szintjén álltam, ez a trükk sajnos nem vált be. Észre sem vettem, mikor vált kámforrá a fiú, csak azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok a házban. Talán az egyedüllét miatt, vagy mert közben kiszáradtam, de egy idő után abbahagytam a sírást.

Zöld ruhám több helyen elszakadt, az anyag csíkokban lógott rajtam. Letéptem egy kisebb szövetdarabot belőle, majd megtöröltem az arcom. Ekkor lépett be a kunyhóba Lucas, kezében tiszta ruhákkal, szappannal és törölközővel.

– Ezeket most szedtem össze a szárítóról – nyomta a kezembe a bő inget és nadrágot, majd leterelt a lépcsőn. Szó nélkül követtem a zuhanyzóig, ahol magamra hagyott. Perceken keresztül áztattam magam a langyos vízben, reménykedve abban, hogy a víz az emlékeket is eltünteti.

Mire visszasántikáltam a viskóba, Lucas már gőzölgő gyógyfüves teával várt. A kellemes illat belengte az aprócska házat, az íze viszont borzalmas volt.

– Nem kérem – toltam el magamtól a csuprot, mire a srác szemrebbenés nélkül visszanyomta a kezembe.

– Nem javaslat. Idd meg!

Nem ellenkeztem tovább, lehúztam egyből a főzetet, bár három korty is elég volt, hogy tudjam, nem sokáig marad majd bennem.

– Nem azt mondtam, hogy hajtsd le egy pillanat alatt!

– Nem mindegy?

– Nem!

Lucas hangjában nem találtam dühöt, inkább sajnálatot. Próbált hűvösen viselkedni, de képtelen volt azonosulni önmagával. Mintha küzdött volna az együttérzésével. Elfordult tőlem, így arcáról sem tudtam leolvasni semmit, majd megindult az egyik ládájához, és matatni kezdett benne. Fél perc múlva egy kisebb üvegcsét tartott a kezében, amit elégedetten kocogtatott meg.

– Hol fáj? – Bár továbbra is nagyon igyekezett szenvtelen maradni, hangjában ott bujkált valami ismeretlen, tőle távol álló gyengédség.

– Nem vészes…

– Hol fáj? – Figyelmen kívül hagyta a válaszom, és mellém lépett. Számtalan sebet szereztem az éjszaka folyamán, nem is tudtam volna megállapítani, melyik fáj jobban. Az orrom megállás nélkül lüktetett, a szám is felhasadt, a lábamon kék-zöld foltok virítottak, a karom pedig tele volt horzsolásokkal. Bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy egy részét Bennel szereztem.

– A fejed elég csúnya – állapította meg, mire én megvontam a vállam. Nem mertem tükörbe nézni, és ezek után nem is próbálkozom vele.

– A lábam nem fáj.

– Azért leápolom.

Kinyitotta az üvegcsét, majd belenyomta az ujját a tartalmába. Átlátszó, zselés trutyi ragadt rajta, amit rákent az egyik csúnya horzsolásra. Egy pillanatig nem éreztem semmit, majd mintha ezer tűt vágtak volna belém, olyan érzést keltett a gyógyszer. Elhúztam a lábam, és igyekeztem lerázni a kenőcsöt magamról.

– Mi a fene ez, valami sav?! – töröltem le az ingem szélével a krémet, mire Lucas csalódottan csavarta vissza az üveg tetejét.

– Ez nem jó.

– Mi ez?

– A tündérek első számú orvossága.

– Ez orvosság? Olyan, mintha éppen a neved karcolnád a bőrömbe egy késsel!

– A tündérekre más hatással van.

– Hagyj, nem kell gyógyszer!

Felálltam, majd elindultam felfelé a lépcsőn, de megragadta a csuklóm, és visszaültetett a helyemre.

– Felesleges, ezek csak horzsolások – jegyeztem meg az orrom alatt, de ő nem fogalakozott ezzel. Visszasétált a ládájához, és egy másik fiolát szedett elő. Ebben valami kékes anyag sötétlett, ami korántsem volt bizalomgerjesztő.

– Nem vagyok kísérleti nyúl!

– Engem viszont nagyon érdekel, hogy milyen hatással van az emberekre ez a gyógynövény.

Hagytam, hogy egy kisebb adagot kenjen a lábamra, bár tartottam tőle, hogy úgy járok, mit az előző csodakenőccsel. Legnagyobb meglepetésemre, tompulni kezdett a fájdalom, majd kellemes hűs érzés járta át a testemet.

– Ez micsoda? – kérdeztem kábultan. Lucas megvizsgálta a krémet és a lábamat, majd elégedetten az orrom alá nyomta a csodaszert. Az ismeretlen illat nem csak finom volt, hanem nyugtató hatású is.

– Gaveroni jégvirág. Ritka, csak a gaveroni erdő belsejében nyílik, de ott is csak pár szál található. Most egy kicsit várunk. Ha van mellékhatása, akkor jobb lenne, ha azelőtt derülne ki, mielőtt lekezellek – mondta Lucas, mire én megvontam a vállam. Túlságosan is kába voltam ahhoz, hogy érdekeljen.

Csendben teltek a percek, és nem éreztem rosszabbul magam. Lucas ismét belenyúlt a tégelybe, majd elkapta a karomat. A könyökömtől egészen a csuklómig egy csúnya seb éktelenkedett, amit a fiú megpróbált eltüntetni. Miközben ujjai szorgosan dörzsölték a bőrömbe a gyógyszert, Lucas nekem szegezte végre azt, ami egész este piszkálta a csőrét.

– Elmondod? – Bár igyekezett hűvös maradni, hangja megremegett a visszafojtott kíváncsiságtól.

– Miért?

– Mit miért? Azt hiszem, megérdemlek annyit, hogy elmondd, mitől őrültél meg! Alex, türelmes tündér vagyok, de téged már nem tudlak kezelni! Mit csináljak, hogy végre egy nyelvet beszéljünk?

Egy percig csendben meredtem magam elé, majd felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem

– Talán nem egyértelmű?

– Nem, egyáltalán nem az. És tudod, mi nem egyértelmű még? Nem tudom, hogy vagy képes ezek után még minden magyarázat nélkül úgy beszélni velem, mintha tudnám, mire gondolsz! Nem vagyok gondolatolvasó, Alex! Én nem vagyok Angela, aki kiszedi másból az információkat! Alex, kommunikálnunk kell!

– Ezt pont te mondod? Az elmúlt napokban úgy kezeltél, mint valami leprást, miközben tömör utálatot küldtél felém!

Láttam rajta, hogy megfeszül egy pillanatra, de visszafogta magát.

– Elmondod végre, mi bajod van? – Meg sem próbált finomkodni, és bár türelmetlen és dühös volt, végre úgy éreztem, hogy Lucas mégsem egy érzelmi zsákutca.

– Lucas, mégis mit gondolsz? Meddig csinálhatjuk ezt?

– Tíz nap telt el. Úgy csinálsz, mintha egy éve itt raboskodnál egy láncon!

– Ennyi elég is volt! Agymosáson megyek keresztül, és ami a legrosszabb, hogy hiába vagyok tudatában, nem tudok ellene tenni!

Nem igazán értette, mire akarok kilyukadni. Elengedte a karomat, majd beletúrt barna hajába. Némi kosz ragadt az ujjai között, ami valószínűleg a verekedés közben került rá.

– Nem tudom, hova akarsz kilyukadni!

– Hogy is érthetnéd! Amióta itt vagyok, akaratlanul is elkezdtem beintegrálódni ebbe a világba. Én ember vagyok, nem varázslény! Itt minden hatással van rám! Még a levegő is tudatmódosítóként hat! A minap összevesztem Drew-val. Tudod miért? Mert ahelyett, hogy sikítva elfutottam volna a kobold előtt, kis híján odamentem és megsimogattam. Lassan elhiszem, hogy nekem is szárnyaim lesznek, és Gaveron engem is befogad! Tudod, miért ez a kevert nemzetek hazája? Mert Gaveron mindenkivel elhiteti, hogy itt minden szép és jó, és egyszerűen átmossa az agyad! Ember létemre úgy mászkálok, mint valami semirami tündérkirálynő, és elhiszem, hogy ennek így is kell lennie!

– Alex, elferdíted a tényeket!

– Nem! Te nem látsz a hülye erdődtől, mert tündér vagy! Én nem vagyok tündér, nem vagyok gaveroni, és ez a világ tesz róla, hogy így vagy úgy, de kinyírjon engem! Nem kellenek ide farkasok, már a puszta levegő is mérgező rám nézve! – Engem is meglepett, mennyire határozott vagyok, és láttam Lucas arcán, hogy kezdi felfogni, miért vagyok kiborulva. Ennek ellenére tudtam, hogy nem szolgált rá erre hangnemre, de valamiért nem tudtam kontrollálni magam. Akaratom ellenére buktak ki belőlem a szavak.

– Megmondtam, hogy az első adandó alkalommal kiviszlek innen! Meggondolatlanság volt fejvesztve kirohanni a sűrűbe! Tisztában vagy vele, hogy a Tölgy mennyi mindent tett érted? Mit gondolsz, ezek után fog neked segíteni? Felejtsd el, örülj, hogy nem dobott még fel senki!

– Nincs tökéletes pillanat! Te is jól tudod, Drew is tudja, a Tölgy meg aztán végképp! Akár meg is öregedhetek itt, mert soha nem jutok vissza!

– Mégis miből gondolod, hogy nem juthatsz haza?! Drew és én ezen dolgozunk minden egyes nap, hogy rájöjjünk, hogyan hagyd el Gaveront!

Őszintén megleptek a szavai. Az eddig ismert jéghideg és szemét Lucas helyett egy másik fiú állt előttem, és nem tudtam mit reagálni. Elfordultam tőle, és igyekeztem valahogy helyretenni az érzéseimet.

– Te elmondod? – szegeztem neki hirtelen a kérdést, mire ő döbbenten nézett végig rajtam.

– Mit kellene elmondanom?

– Miért nem hagytál ott? Mi van, ha mondjuk nem te, hanem egy farkas talál meg előbb, vagy széttép az a gorilla? Nem lett volna sokkal kényelmesebb?

– Sokkal kényelmesebb lett volna – jegyezte meg a srác, majd összefonta karjait. Nem fűzött hozzá több kommentárt.

– Akkor miért nem hagytál ott?

– Vannak dolgok, Alex, amikre nem tudsz megfelelő magyarázatot adni.

– Te nem is akarsz nekem magyarázatot adni! Egyébként meg miért nem szúrtad le az első adandó alkalommal azt az izét? Miért vártad meg, amíg hozzávágott egy fához?

– Nem mindegy?

– Nem!

Nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. Megragadta a karom, közelebb húzott magához, majd a nyakamat kezdte vizsgálgatni. Ott, ahol a kobold a vaskos ujjaival megszorította a nyakam, valószínűleg véraláfutás éktelenkedett. Ismételten belenyúlt a kenőcsbe, majd óvatosan elfordította a fejem.

– Hagyd, eleget elhasználtál már – mondtam türelmetlenül, mire ő csak lehurrogott.

– Befognád a szádat? Csupán egy pillanatra!

– Te akartad, hogy beszéljek!

– De már nem rólad van szó!

– Akkor is hagyd! Nem akarom, hogy miattam kelljen a koboldok között mászkálva virágot gyűjtened.

– Nem emlékszem, hogy említettem volna, hogy koboldok mászkálnak az erdőben.

– Pedig én kifejezetten emlékszem rá, hogy említettél egy koboldtanyát – füllentettem, és próbáltam olyan magabiztos lenni, amennyire csak tőlem telt. Lucas egy pillanatra abbahagyta a vizslatást, majd ismét a nyakamra terelődött a tekintete.

– Biztos vagyok benne, hogy semmilyen koboldtanyáról nem beszéltem neked.

– Rosszul emlékszel – válaszoltam, mire a fiú abbahagyta az ápolásomat, és elrakta a fiolát. Éppen valamit mondani akart, amikor kopogás ütötte meg a fülünket. Összenéztünk, majd Lucas odalépett hozzám, és a lépcsőre mutatott.

– Menj fel!

– Lehet, hogy csak Drew az…

– Nem érdekel, bújj el! Húzd a fejedre a takarót, és meg se mozdulj! Levegőt se vegyél!

Bólintottam, majd gyors léptekkel az emeletre siettem. Hallottam, hogy Lucas az ajtóhoz lépett, majd kikiáltott az érkezőnek.

– Ki van ott?

A választ nem hallottam, de a fiú igen, mert az ajtó nyikorogva kinyílt. Idegesen hegyeztem a fülem, reméltem, hogy hallani is fogok valamit, ha már látni nem láttam semmit.

– Hol van Alex? – hallottam egy vékony hangot. Nem kellett sokáig találgatnom, hogy rájöjjek, Angela érkezett látogatóba.

– Alszik. Kimerült.

– Kimerült? És mégis miben? Szépen eltűnt, mondhatom! Csak egy pillanatra vettem le róla a szemem, és már el is nyelte a föld!

– Mondtam, hogy nem egyszerű eset. Direkt szóltam, hogy ne hagyd, hogy elkószáljon, de láthatóan nem igazán érdekelt a dolog – válaszolt Lucas a kelleténél ingerültebben. Sajnáltam Angelát, nem érdemelte ki ezt a hangnemet, de nem éppen a legjobb passzban találta a fiút.

– Elárulnád végre, hogy mi folyik itt, Lucas? Egyszer csak megjelensz ezzel a semiramival, és nem hiszem, hogy holmi kislányokért bármikor is felelősséget vállalnál csak úgy, baráti szívességből! Nem jellemző rád, hogy bárkivel is ennyit foglalkoznál.

– Nem rád tartozik, hogy kivel mennyit foglalkozom.

– De ettől függetlenül otthagytad velem, hogy vigyázzak rá! Ki ez a lány, Lucas? Miért ilyen fontos, hogy nem hagyhattad itthon egyedül?

– Már mondtam, hogy egy ismerősöm barátja.

– Ki ez az ismerős? Vagy az ő kiléte is titok?

Angela hangja egy oktávval emelkedett minden kérdése után. Félő volt, hogy hamarosan ordibálni kezd, bár ahogy Lucas beszélt vele, nem lett volna meglepő.

– Drew is tud mindent, ugye? Mostanában nagyon elvagytok magatokkal! Napokig nem láttalak, Drew is csak kétszer járt nálam az elmúlt héten. Miért titkolóztok előttem? Mi az a nagy dolog, amiről nem beszélhettek?

– Menj el, Angela! Felébreszted Alexet, és nem látom értelmét ennek a beszélgetésnek.

– Miért érdekes annyira az a lány? Miért hagyta el Semiramot? Van még itt néhány tündér a másik világból, akár tőlük is megkérdezhetem!

Belém mart a félelem. Vajon tényleg képes lenne rá, és megkérdezné másoktól, hogy ki is vagyok valójában?

– Semmi közöd hozzá, és értékelném, ha kifáradnál az ajtón, és hazamennél! Ha annyira érdekel, menj, kérdezd meg a drága semirami tündéreket, de ne itt faggatózz! – Lucas könyörtelenül vágta a lány arcába mondandóját. Bár nem láttam Angela tekintetét, biztos voltam benne, hogy most gyilkosan mered a fiúra.

– Világos. Mindent értek. Végül a magányos farkas is elkezdett érdeklődni valaki iránt. Nevetséges, hogy ennyire titkolózol, és úgy teszel, mintha valójában semmi sem érdekelne. Hihetetlen, hogy képes voltál pont rám bízni ezt a lányt. Ennyire bolond vagy, vagy csak vak? Nem tudom eldönteni.

Angela szavai szánalomról és keserűségről árulkodtak. Talán Lucasnak nem tűnt fel, de nekem nagyon is. Egyértelművé váltak számomra a lány gyengéd érzelmei, és éreztem, hogy a bűntudat lassan fojtogatni kezd. Sajnáltam a lányt, együtt éreztem vele, de Lucas már kevésbé volt ennyire empatikus.

– Jobb lenne, ha most már tényleg elmennél.

– Ennyi? Ennyit tudsz mondani?!

– Mit kellene még hozzáfűznöm? Megkértelek egy szívességre, de te ahelyett, hogy segítettél volna nekem, fogtad magad, és elmentél mulatni, otthagytad Alexet, és most olyan dolgokat kérsz számom rajtam, amihez tényleg semmi közöd. Mit akarsz, Angela, mit csináljak?

Lucas eddig játszotta a jégkirályt, most viszont nem ismertem rá. Bár most is olyan közömbös volt a hangja, mint mindig, de a szavai kegyetlenül fájhattak Angelának. Még én is rosszul éreztem magam, hát még a tündérlány. Szívesen lementem volna, hogy helyre tegyem a fiút, de Angela megelőzött.

– Ezt most komolyan gondoltad?! Hogy vagy képes ilyet vágni a fejemhez? Tényleg ennyire ostoba vagy, Lucas? Ennyire nem látsz belém?

– Nem tudom, hova akarsz kilyukadni.

Angela nem válaszolt. Egy hatalmas ajtócsapás jelezte, hogy elhagyta a házat. Felugrottam a matracomról, majd lerohantam a lépcsőn, de mire leértem, már Lucas sem volt sehol.

Tanácstalanul ültem le a padra, majd sebeimet kezdtem el vizsgálni. Ahol Lucas bekente a jégvirágból készült krémmel, már csupán némi heg látszódott a sebből. Nagyot sóhajtottam, majd hátradőltem. A szemeim lassan megadták magukat, bár nem akartam elaludni. Beszélni akartam Lukasszal, de a fiú nem jött vissza. Talán Angela után ment, talán rájött, mennyire megbántotta a lányt, és utánaszaladt, hogy bocsánatot kérjen. Reménykedtem benne, hogy csupán ennyi, és hamarosan visszatér, de a percek teltek, és a fiú nem került elő.

Nem egyszer fordult már elő velem olyan, hogy tisztában voltam a ténnyel, hogy álmodom. Ilyenkor kedvemre alakítottam a történéseket, reggel pedig elégedetten ébredtem, mint valami kisgyerek. Most is tudtam, hogy amit látok, az már nem tartozik a valósághoz, és elaludtam a kemény padon, de ez sokban különbözött a többi álomképtől.

Egy sötét erdőben találtam magam, és nem tudtam, pontosan melyikben. Lehetett a köztes rengeteg vagy a gaveroni pagony, egyikre sem mertem volna fogadni. Mindenesetre dermesztő félelem járta át a testem, és nem tudtam ezen felülkerekedni. Máskor elégségesnek bizonyult az is, ha csupán a napfényre gondoltam, de hiába koncentráltam, továbbra is a sötétség uralkodott.

Botladozva indultam meg, azt sem tudtam, merre tartok, vagy egyáltalán miért megyek arra, amerre. Végül csak gyulladt valami fény a távolban, és én, mint valami bogár, megindultam a fényforrás felé. Ott állt egy fáklyával a kezében Lucas, meredten előre nézett üveges szemeivel. Lassan mért végig, tekintete üres volt, írisze tompán csillogott. Akár egy halotté. Hiába szólongattam, nem figyelt, állt továbbra is egy helyben, majd elejtette a fáklyát, és túlvilági hangon felkiáltott.

A másodperc töredéke alatt foszlott semmivé, helyén csupán egy kék tócsa éktelenkedett. Remegő kezekkel nyúltam a folyadékba, és abban a pillanatban jöttem rá, hogy a kezemre ragadt valami nem más, mint Lucas meleg vére.

9. fejezet

Eltűntél…

Mintha földrengés pusztított volna, úgy rázkódott alattam a talaj, közben valaki kétségbeesetten kiáltotta a nevemet. Nem tudtam, ki szólongat megállás nélkül, de kezdett belőle elegem lenni.

– Alex! Kelj már fel, hallod?! Alex, hallasz?!

– Hagyj békén! – sikítottam, majd végre kinyitottam a szemem. Fény szűrődött be valahonnan, egyelőre nem találtam a forrását, ahogy semmi mást sem. Kellett pár másodperc, amíg magamhoz tértem, de a hang tulajdonosa nem tűnt éppen türelmesek. Úgy rángatta továbbra is a vállamat, mintha agyrázkódást akart volna okozni.

– Jól vagy?!

– Hogy a fenébe lennék már jól, ha megállás nélkül kiabálsz, és közben rángatsz, mint egy rongybabát? – Nem voltam túl kedves Drew-val. A fiú viszont nem haragudott meg, arcáról sugárzott a megkönnyebbülés. Végre sikerült magamhoz térnem. A földön feküdtem rongyos ruhákban, a pad, amin elaludtam, feldöntve hevert mellettem a padlón. Értetlenül bámultam a fiúra.

– Mi történt itt? Mintha betörtek volna! – Próbáltam felállni a földről, de egyből a hátamba nyillalt a fájdalom. Drew támogatásával tudtam csak feltápászkodni.

– Hol van Lucas? – kérdezte idegesen, mire én döbbenten néztem a fiú sápadt arcára. Nem aludhatott túl jól az éjszaka, szeme alatt sötét foltok éktelenkedtek, szemei nem ragyogtak úgy, mint általában. Szőke haja máskor kócosan meredezett szanaszét, most viszont lelapult, mintha a fejére ült volna egy manó.

– Nem tudom… – válaszoltam nehezen, majd próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az éjszakai események darabokra estek szét, szükségem lett volna egy presszókávéra, hogy ismét megfelelően működjenek az agytekervényeim.

– Mi a csudát csináltatok itt? – Drew egyre türelmetlenebb és ijedtebb lett, hangja vészjóslóan emelkedett.

– Lucas tegnap este… – kezdtem bele nagy nehezen, mire a fiú még fehérebb lett. Nem kapcsoltam, miért idegesítette fel ennyire ez a három szó, de kitörése egyből választ adott fel nem tett kérdésemre.

– Lucas bántott téged?!

– Jesszusom, ne legyél már hülye!

Drew vett egy mély lélegzetet, majd beletúrt szőke fürtjeibe.

– Jó. Ne haragudj!

– Ne tőlem kérj bocsánatot. Nem engem vádoltál meg.

– Alex, itt feküdtél a földön szakadt ruhákban, minden szanaszét, és vergődtél, mint egy…

– Partra vetett hal?

Drew nagyot sóhajtott, majd lehajolt a felborult padhoz, és felállította a bútordarabot. Fájó derékkal ültem le a kényelmetlen fára, miközben a halántékomat masszíroztam.

– Nem értem, miért vagyok ennyire szétesve.

– Mi történt az éjjel?

Nem akartam belemenni a kellemetlen lelkizős részletekbe, főleg azért nem, mert nem voltam benne biztos, kibírom-e sírás nélkül. Igyekeztem olyan lenni Drew előtt, mint máskor, de ahogy egyre több kép villant be az estéről, annál nehezebbé vált fenntartanom a látszatot.

– Történt egy kis affér az erdőben.

– Szét voltatok verve.

– El sem tudod képzelni, mennyire.

Drew homlokráncolva mért végig, majd megállapodott a tekintete egy-egy sérülésemen. A csodaszer hatásának hála csak horzsolásoknak tűntek, a fájdalom elviselhetővé vált.

– Farkasok?

– Nem, nem vettek észre. Egy nemes kobold úgy döntött, belekóstol a lelkembe. Lucas pedig egy határozott mozdulattal elvette tőle a kedvét, de előtte megvárta, hogy beledöngölje a földbe. Én pedig… mint egy rakás szerencsétlenség, végignéztem.

A szőke srác bámult meredten, majd leült mellém, és vigasztalóan átölelt. Bár jólesett az együttérzése, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon mi is járhat a srác fejében. Drew nem neheztelt, nem is próbált kioktatni. Nem kérdezett, és nem várt magyarázatot. Egyszerűen csak elfogadta a dolgot, bár biztosra vettem, hogy maradtak benne kérdőjelek.

– Mit álmodtál? – kérdezte aztán, mire én libabőrös lettem. Egyből megjelent előttem Lucas üres tekintete, majd a kék vértócsa. Kirázott a hideg, kivert a víz, forgott velem a világ. Soha nem volt rám ilyen hatással még egy álom sem.

– Hagyjuk, Drew, el akarom felejteni, elásni olyan mélyre, hogy soha többé ne juthasson az eszembe! Nincs erre valami gyógyszer? Ha lenyelem azt a kék akármit, tuti kitörli minden emlékem…

– A jégvirágra gondolsz? Nem csoda, hogy ennyire kótyagos vagy. A tündérek már kisebb adagtól kiborulnak. Látomások, víziók, rágcsálási kényszer…

Úgy néztem Drew-ra, mintha nem lenne normális. A fiú egyből magyarázkodni kezdett.

– Egyszer azzal kezeltem egy sebemet. Három napig csócsáltam Lucas házának az oldalát. Még mindig megvan a helye – mutatott az ajtó felé, de valamiért nem éreztem kényszert, hogy megvizsgáljam a fognyomait. Inkább hálát adtam az égnek, hogy én nem kezdtem meg a padlót éjszakai csemege gyanánt.

– Lucas éjjel elment, és azóta nem jött haza – magyaráztam a fiúnak, mire Drew egyből elfordította tekintetét az ajtóról.

– Hova ment?

– Itt járt Angela… Összevesztek. A lány elhúzott, Lucas pedig követte. És talán még most is követi…

– Miről beszélgettek?

– Miről, miről, hát rólam, és hogy ki a franc is vagyok egyáltalán! – válaszoltam ingerülten, majd felpattantam, hogy szembekerüljek a fiúval. Drew idegesen dobolt az ujjaival a térdén.

– Muszáj megkeresnünk Lucast! Rossz érzéseim vannak…

– Lehet, hogy Angela csinált vele valamit.

Drew olyan döbbenten nézett rám, hogy majd kiesett a szeme. A meglepettség egy pillanat alatt fordult át komorságba, tekintete villámokat szórt.

– Ez elég komoly vád.

– Angela tud bájolni. Ezt ne felejtsd el. Ha ő valamit tudni akar, akkor elég egy kicsit megrebegtetnie a szempilláját, és a fél világ a lábai előtt hever.

– Mire akarsz kilyukadni?

Nem tudtam eldönteni, hogy Drew naiv, vagy szándékosan nem fogta fel, mit akartam vele közölni. Úgy döntöttem, hanyagolom egy rövid időre Angela trükkjeinek további részletezését, és más vágányra terelem a témát.

– Lucas és közte milyen kapcsolat van?

A fiú olyan képet vágott, mintha olyasmire kérdeztem volna rá, amiről nem illene beszélni. Tekintete kerülte az enyémet, lassan felállt, majd a pulthoz lépett. Utánafordultam, de csak nagy sokára vette rá magát, hogy kinyögje a választ.

– Angela biztos nagyon kedveli Lucast – mondta végül, mire én forgatni kezdtem a szemem.

– Igen, ez eléggé nyilvánvaló. Lucas viszont nem igazán veszi a lapot.

– Nem tudom, hogy Lucas pontosan mit is vett észre az egészből, nem szeret erről beszélni.

– Te sem vagy túlságosan közlékeny – jegyeztem meg keserűen, mire a srác megvonta a vállát.

– Ez Lucas magánügye. Egyáltalán érdekes ez?

– Ugyan már, Drew, annyira vak vagy, hogy az már nekem fáj! Angela olyan szerelmes, hogy ordít róla a dolog. Erre jön egy puffancs semirami szörnyeteg, és megpróbálja kitúrni a helyéről a szőke hercegnőt. Tipikus hollywoodi filmklisé.

Nem igazán értette, miről beszélek, így megpróbáltam úgy elmagyarázni, hogy az számára is világossá tegye Lucas és Angela helyzetét.

– Angela nem fogadta túl jól a hírt, hogy Lucas új lakótársat kapott, és az sem esett neki jól, hogy te meg ő hanyagoljátok.

– Azzal voltunk elfoglalva, hogy biztonságban legyél.

– De ő ebből csak annyit érzékelt, hogy nem jelentkeztek. Lányból van, szarul esett neki, hogy a szerelme más csajjal tölti az értékes idejét.

Drew olyan erőteljesen rázta meg a fejét, hogy már a látványtól is elszédültem. Egyből a lány védelmére kelt.

– Angela nem ember, Alex! Ő nem olyan, mint te! – Úgy vágta hozzám a szavakat, mintha egy utolsó senkiházi lennék. Meglepett a nyers kijelentése, nem volt jellemző Drew-ra ez a hangvétel. Hamar észbe kapott, és egyből bocsánatot kért.

– Nem úgy gondoltam! De ne felejtsd el, hogy nem emberek között vagy.

– Nehéz lenne elfelejteni. Angela lehet akár törpe is, ez természetes érzés. Mindenkiben ott a féltékenység.

– Angela akkor is…

– Lehet. De te nem hallottad, milyen veszekedést nyomtak le az éjszaka! – vágtam a fiú szavába, majd elléptem tőle, és felmásztam az emeletre. Lecseréltem a szakadt inget és nadrágot, majd előkaptam egy sötétlila, térd alá érő, pánt nélküli ruhát. Vastag fekete szalag járt hozzá, amivel deréknál rögzítettem a lenge anyagot. Hajamat lófarokba kötöttem, majd visszasiettem a fiúhoz, aki az öltözködés alatt csendben emésztette a hallottakat.

– Azt mondod, hogy Lucas valószínűleg Angelával van? – emelte meg a szemöldökét Drew, mire én megvontam a vállam.

– Együtt léptek le.

– Talán Angelánál vannak.

– Ha Angela elbájolta… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Drew mérgesen felszisszent. Olyan témát feszegettem, ami kényesen érintette a fiút. Úgy tűnt, nem csak Angela táplál plátói érzelmeket más tündér iránt. Nem akartam Drew-t is magamra haragítani, inkább befogtam a számat.

Megmosakodtam még indulás előtt, majd elindultam Drew-val az oldalamon Angela háza felé.

– Történt már olyan, hogy Lucas szó nélkül eltűnt?

– Csak egyetlen egyszer.

– Hová ment?

– Fogalmam sincs. – Drew egy pillanat alatt elhessegette a reményeimet.

– Akkor miért tűnt el?

– Szerintem mára elég lesz a mesékből – zárta le a témát a fiú. Ilyen volt ez a reggel. Az összes tiltólistán szereplő témakörbe sikerült belekérdeznem.

A tegnap esti fesztiválnak reggelre nyoma sem maradt. Korábban mindenhol lámpások égtek, Gaveron egy-egy szeglete csicsásabb már nem is lehetett volna. Ám virradóra a szorgos lakosság minden ünnepségre utaló jelet eltüntetett. Viszont a faluhoz érve mégiscsak utalt valami arra, hogy az éjjel vigasság volt – egy árva lélek sem mászkált a házak között. Még a máskor hangosan kiabáló törpék is otthon szundítottak, az árusok bódéja üresen árválkodott a fák árnyékában.

– Mi van, Gaveronban nem bírják az átbulizott éjszakákat? – kérdeztem, miközben elhaladtunk egy máskor forgalmasabb falurészen. Drew megvonta a vállát. Nem fűzött hozzá semmit, túlságosan is lefoglalták a gondolatai.

A fiú olyan tempót diktált, amit csak nehezen tudtam tartani. Meg is volt az eredménye, fénysebességgel érkeztünk meg Angela kicsi házához. Drew felrohant a lépcsőn, majd vad kopogásba kezdett. Komolyan aggódtam, hogy beszakítja az ajtót, vagy ránk haragítja a fél falut. Ezt a kopácsolást még a saját szobámból is hallottam volna. Nem érkezett válasz a dörömbölésre, de Drew nem adta fel, hosszú percekig várt a csodára.

– Szerintem nincs itt senki – szóltam a fiúra, mikor már a lábát is bevonta a műveletbe. Kezdett aggasztani a szőke srác állapota. Reggel még tartotta magát úgy-ahogy, de most már inkább hasonlított egy pánikbetegre, mint önmagára. Szerencsére felhagyott a dörömböléssel, és végre hátat fordított a nyomorultul járt ajtónak.

– Már vártam, hogy előkapsz a semmiből egy faltörőkost.

– Mi az a faltörőkos? – Drew-t nem érdekelte igazából, miről is van szó, ezért nem is válaszoltam a kérdésére.

– Mit csináljunk most?

– Nem tudom, Alex. Fogalmam sincs, hogy hazajött-e egyáltalán az éjszaka, és egyre jobban aggódom.

Meg tudtam érteni a fiú érzéseit, viszont Drew annyira kiborult, hogy képtelen volt tisztán gondolkodni. Én személy szerint próbáltam higgadtan viselkedni, de legszívesebben nekiestem volna valaminek, vagy inkább valakinek. Kérésem meghallgattatott, mert egy ismerős, ám kellemetlen alak jelent meg a távolban.

– Hé, Alex! – Ben hangja különösnek nem mondható reakciót váltott ki bennem, nem véletlenül. A karom libabőrös lett, és fájdalmas nyomást éreztem a homlokom környékén, miközben egy hang azt suttogta, hogy harapjam tarkón a fiút. Drew ezzel szemben nem táplált ellenszenves érzelmeket a fiú iránt, intett a sötét hajú baromnak.

– Ben, mit csinálsz erre? – Láthatóan csak udvariasságból tette fel a kérdést, nem igazán izgatta semmi más Lucason és Angelán kívül.

– Körbejárok. Hova tűntél tegnap? – szegezte nekem a kérdést Ben. Vágtam egy grimaszt, és összefontam a karjaimat.

– Miért érdekel?

– Nem vagy valami kedves – jegyezte meg a fiú, de valamiért nem éreztem bűntudatot. Drew ránk sem bagózott, észre sem vette a gyilkos aurát, ami közénk telepedett. Ben élvezettel nézte, ahogy belefulladok az iránta táplált haragba, miközben ő kiskutya szemeivel csak még jobban hergelt.

– Ben, nem találkoztál Angelával vagy Lucasszal? – Drew nem reménykedett semmiben, ez pedig kihallatszott közömbös hangjából.

– De, találkoztam. – Annyira meglepődtem Ben válaszán, hogy egy pillanatra abbahagytam a gyűlölettel teli pillantások küldözgetését. Végre Ben is hasznosnak bizonyul? Megáll az eszem!

– Mikor? Hol? És kivel? – esett neki a kelleténél nagyobb lelkesedéssel Drew, ez pedig a fiúnak is feltűnt.

– Mi történt, mi ez a felhajtás?

– A kérdésre válaszolj! – szóltam rá türelmetlenül, mire ő széttárta a karjait.

– Jól van már, nem kell ilyen mérgesnek lenni! Mindkettejüket láttam. Veszekedtek valamin.

– Ez mikor volt?

– Nem tudom, nem voltam teljesen magamnál… Valamikor éjjel.

Drew és én összenéztünk. Nem tudtunk meg sokkal többet, de legalább az biztossá vált, hogy együtt voltak az éjszaka.

– Merre láttad őket?

Ben tanácstalanul vakarta meg a nyakát. Annyira szétcsapta magát az ünnepségen, hogy egyáltalán nem tudta biztosra, mit látott.

– Mindegy, kösz az infót! – intettem, majd megragadtam Drew csuklóját, és magammal rángattam. Nem tudtam pontosan, merre is megyek, de Bentől minél távolabb akartam kerülni.

Drew-t úgy húztam magam után, mint akit kivégzésre visznek, leragadt valahol a gondolataiban, és nem akart magához térni. Mikor Ben eltűnt a radaromról, megálltam, majd alaposan megrángattam Drew fülét.

– Hahó, itt Alex! Drew-t várják a való életben! Ismétlem, Drew-t várják a való életben! – kiabáltam a srácra, mire rám emelte fáradt szemeit.

– Most mit csináljunk, Alex? Egy árva nyomunk sincs, amin elindulhatnánk!

– Menjünk vissza a házhoz.

– Nem. Te visszamész a házhoz, én meg körbenézek. – Azzal elrugaszkodott a földtől, megjelentek kék szárnyai, és felemelkedett a levegőbe. Nem most láttam először Drew szépségeit, de a látvány ugyanolyan lenyűgöző volt, mint a legelső alkalommal.

– Menj haza, nemsokára megyek én is!

– De… – Meg sem várta, hogy válaszoljak, felreppent a magasba, majd eltűnt a szemem elől. Nagyot sóhajtottam, majd elindultam vissza Lucas házához. Örültem, hogy senki sem mászkál a faluban, mert így is elég nyomorultul éreztem magam, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy más nevetgélő lények között eljátsszam, hogy semmi bajom.

Már majdnem elértem a falu szélét, amikor mozgásra lettem figyelmes az egyik háznál. Odakaptam a fejem, kíváncsian nézelődtem, ki járkálhat a faluban rajtam kívül. Mivel nem jött elő a ház takarásából, figyelmen kívül hagytam a dolgot, majd továbbmentem. Ismét léptek zaja ütötte meg a fülemet, ezúttal viszont nem házak felől, hanem az ösvényről, ami Lucas házához vezetett. Egyből felismertem a sárga foltot. Angela közeledett, méghozzá nagyon is sebesen. Nem vártam meg, elé futottam, csak egy méterre tőle fékeztem le. Most korántsem ragyogott úgy, mint máskor. Szemei fáradtan vizslattak, arca szürkésfehér színben játszott, haja kócosan omlott vállára. Amint megpillantott, megtorpant, majd olyan lenézően mért végig, hogy egyből kellemetlen érzés futott végig a gerincemen.

– Alex. – A lány kihúzta magát, ezzel is demonstrálva, hogy majdnem egy fejjel magasabb nálam, majd felhúzta az orrát, mintha kellemetlen szag csapta volna meg érzékszervét. Szótlanul meredtünk egymásra egy ideig. Annyi minden kavargott a fejemben, nem is tudtam, mivel kezdjem.

– Drew-val téged kerestünk – kezdtem bele, mire ő széttárta a karjait.

– Megtaláltál. Mit akarsz? – Az a kedves és tüneményes lány, akit eddig Angelaként ismertem, eltűnt, helyette itt maradt ez a banya.

– Hol van Lucas?

– Nem tudom, és nem is érdekel – válaszolta, de hangja megremegett. Nagyon is érdekelte Lucas, és ezt sehogy sem tudta letagadni.

– Utánad ment, amikor összevesztetek – támadtam neki, de nem kellett volna. Egyből megbántam, hogy elszóltam magam. Angela már nem grimaszolt. Eltátotta a száját, arcába pír szökött, kezeit ökölbe szorította.

– Azt mondta, alszol…

– Esélyem sem volt rá – vágtam ki magam, mire még jobban elvörösödött. Bár menteni akartam a nem éppen rózsás helyzetet, csak még inkább rontottam azon.

– Szóval hallgatóztál. Jó, ha már ennyire nyíltak vagyunk, akkor mondok én neked valamit, egyenesen a szemedbe! – Megindult felém, keze egy pillanatra sem engedett a szorításból. Alig pár centire torpant meg, szeme villámokat szórt, ajkai remegtek a dühtől.

– Eddig barátságos és kedves voltam veled, de nehogy azt hidd, hogy az irántad érzett szimpátiám miatt. Sok minden homályos nekem, de biztosíthatlak róla, hogy egyáltalán nem érdekel, ki is vagy te Lucasnak, vagy miért ugrál körülötted Drew megállás nélkül. – Bár igyekezett mondandóját hangsúlyozással is nyomatékosítani, biztosra vettem, hogy az ellenkezőjét gondolja.

– Nyögd ki, mit akarsz – toltam el magamtól a lányt. Zavart, hogy az arcomba mászik, és a tekintetét is próbáltam kerülni, ami ebből a távolságból nehezen ment. Angela csak egy lépéssel távolodott el.

– Figyelj, Alex! Jobban teszed, ha nem haragítasz magadra!

– Ezt most vehetem nyílt fenyegetésnek? Miért nem esel itt helyben nekem? Mi tart vissza? Elég nyilvánvaló, hogy miről szól ez az egész! Nem rólam, nem is rólad, hanem Lucasról! – Angela lassan szívta be a levegőt, eléggé megviselték a hallottak.

– Nem tudom elhinni, hogy Lucas egy ilyen tündérrel állt össze. Catoblepas! – vágta hozzám, azzal elindult mellettem. Nem hagytam, hogy csak úgy lelépjen, megragadtam a vállát, majd visszarántottam magam mellé.

– Hol van Lucas? – A mondat minden szavát lassan ejtettem ki, hogy végre felfogja, választ várok a kérdésre. Angela lerázta a kezemet magáról, majd elfordította a fejét.

– Valahol az erdőben.

Angela nem várta meg, hogy újabb kérdéseket tegyek fel, elindult, és egy perc múlva már a körvonalait se láttam. Nem bámészkodtam sokáig, rohantam, ahogy csak bírtam. Nem gondoltam volna, hogy a Bennel töltött felejthetetlen délután még a hasznomra válhat, viszont most végre úgy tűnt, tényleg minden rosszban van valami jó. Nagyjából emlékeztem, hogy merre jártunk a fiúval, végül pedig megtaláltam azt a csapást is, ami a koboldtanyához vezetett. Nem fűlött a fogam hozzá, de nagy levegőt vettem, majd megindultam a rettegett pagony belsejébe. Elmondtam egy imát a biztonság kedvéért, majd felkaptam a földről egy nagyobbacska ágat. Ez jutott nekem, csupán egy faág. Akár a védjegyemmé is válhatott volna a fadarab, mivel az utóbbi időben meglehetősen sokszor került a kezembe ilyen és ehhez hasonló fegyver.

Alig tettem meg pár métert, máris hátborzongató sikítás rázta meg az erdőt. Bár az első alkalommal nem éreztem, most az orromba ivódott valami rettenetes szag. Nem is értettem, hogy nem tűnt fel korábban. Talán nem is erre jöttünk Bennel, lehet, hogy rossz helyre tévedtem. A mellkasomhoz szorítottam a husángot, majd beljebb merészkedtem, de minden lépés egyre nehezebbnek tűnt.

Talán kétszáz métert tettem meg, vagy annyit sem, már megjelent az első kobold. Nem értettem, mit keres itt a groteszk lény, a fészkük jóval beljebb helyezkedett el, ez még csak a rengeteg széle volt. Rám vicsorgott, felordított, majd egy szempillantás alatt elszelelt. Biztosra vettem, hogy a közelből figyeli minden lépésemet. Meglendítettem a fegyveremet, hogy felhívjam a leselkedők figyelmét a veszélyre, de kételkedtem benne, hogy ez valóban érdekli a szörnyetegeket.

A szag egyre csak erősödött, a fák ágai vészjóslóan susogtak a fejem felett, a koboldok hangos és vérfagyasztó sikítása pedig egyre inkább elbátortalanított. Ha nem Lucasról lett volna szó, biztos, hogy felkötöm a nyúlcipőt, és úgy elhúzok, hogy többet rám sem találnak. Viszont tartoztam legalább annyival a fiúnak, hogy megbizonyosodom a hollétéről.

– Lucas! – Kiáltásomat visszaverték a fák, válaszként kisebb madársereg reppent fel az ágakról. A bűz továbbra is fojtogatott. Ismét felordítottam, hátha eredményesebb lesz a második próbálkozásom, de mindhiába. A fiút elnyelte a föld. Harmadjára is nekilendültem volna egy kiadós sikkantásnak, de valami hátulról meglökött, én meg elvesztettem az egyensúlyomat, és előrebucskáztam.

– A francba! – Felpattantam, hogy végigmérhessem támadómat. Egy szokásosnál kisebb kobold görnyedt előttem, arcára torz mosoly ült ki. Meglendítettem a botomat, majd rászegeztem a fadarabot.

– Húzz innen! – Alig hogy megfenyegettem, valami ismét megtaszított, de most oldalról. Kivételesen nem estem el, de csak egy pillanaton múlt. Az előző kis barátja tisztelt meg jelenlétével, hasonlóan undok vigyorral. Dejá vu érzésem támadt. Mielőtt a többi haver is megjelenhetett volna, futni kezdtem, de legkevésbé sem számítottam rá, hogy a vesztembe rohanok. Öt-hat kis gnóm állta el az utam, kíváncsian méregettek.

– A büdös életbe, mi a fene bajotok van velem?! Ez valami génhiba nálam, hogy mindegyik kobold kötekedik velem? – Már éppen belekezdtem volna egy hosszabb, lány szájába nem éppen illő mondat megfogalmazásába, amikor a távolban mozgásra lettem figyelmes. Az alak a földön hevert, mellkasán egy kobold üldögélt nyugodtan, a szerencsétlenül járt arcát figyelve. Nem törődve az előttem álló lényekkel átvágtam közöttük, majd megragadtam a kobold lábát, és lehúztam a fiúról. Lucas feküdt a mocsokban félkómásan, egyértelműen hallott, de nem látott rendesen.

– Lucas! – Letérdeltem a fiú mellé, majd megpaskoltam az arcát. A srác elkapta a kezemet, majd mérgesen rám szólt.

– Ne ütögess!

– Úristen, ki intézett így el?

– Még kérdezed? – Lucas hangja tele volt cinizmussal. Szája szélén alvadt, kék vér sötétlett, torkából fájdalmas köhögés tört fel. – Tegnap éjjel egy szörnyeteg. Hajnalban egy aranyszemű tündér. Reggel meg ezek az izék. Ha ilyen tempóban haladunk tovább, a következő, aki kárt tesz bennem, az te leszel.

10. fejezet

Olvadás várható?

Döbbenten meredtem az előttem fekvő Lucasra. A kábulatból a szag rángatott ki, ami olyan erővel vágott arcon, amit nem hagyhattam szó nélkül.

– Borzasztó. Egyszerűen kibírhatatlan – fogtam be az orromat, mire a barna srác fájdalmas képet vágott. Kezével eltakarta a szemeit, miközben mérgesen magyarázott.

– Szerinted honnan jön ez a bűz?

Lett volna egy tippem, de végül aztán mégsem mondtam semmit. A fiú feltornászta magát ülőhelyzetbe, de arckifejezéseit látva, nem kis fájdalommal járt a procedúra. Lassan emelte fel a karját, majd a nem messze sündörgő koboldokra mutatott.

– Egyértelművé tették, hogy ez mostantól az ő területük.

– Miért itt? Beljebb van a fészkük – mondtam csodálkozva, majd felálltam, és megragadtam Lucas karját. Nem akartam bevallani, mekkora kő esett le a szívemről, hogy végre megtaláltam, de jókedvemben madarat lehetett volna velem fogatni. Lucas viszont gyanakodva pillantott fel rám, bár nem tépte ki karját a szorításból.

– Nagyon járatos lettél a koboldok életében. Most már szinte az életemet tenném rá, hogy még véletlenül sem említettem neked a koboldtanyát. Az, hogy ennyire tájékozott vagy, biztos, hogy nem az én érdemem.

Nem szóltam erre semmit, csak óvatosan felhúztam, mire a fiú egy fájdalmas nyögéssel feltápászkodott. Nehezen állt a lábán, járása bizonytalannak tűnt. Nem akartam tolakodó lenni, így megvártam, míg eldönti magában, merre is kellene mennie, majd melléléptem és átvetettem a nyakamon a karját. Lucas megdöbbent a hirtelen jött segítségtől, gyorsan el is húzódott, és megtámaszkodott egy fa törzsénél.

– Nem kell segítség.

– Látom, nagyon szilárd lábakon állsz! – Hangomból sütött az irónia, reméltem, hogy ezt még Lucas is észreveszi. Talán észre is vette, de nem foglalkozott vele. Lassan indult el, minden lépésnél egy elfojtott nyögés hagyta el a száját. Én mögötte kullogtam, szememet végig a fiún tartottam.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Hátra sem fordult, csak úgy félvállról dobta oda a kérdést. Egy percig hallgattam, majd halkan válaszoltam.

– Kaptam egy jó tippet.

– Hol van Drew?

– Passz. Engem viszont jobban érdekel, hogy mit csinált veled Angela.

Lucas megtántorodott, majd nekitámaszkodott egy vaskos fa törzsének. Szájára szorította a kezét, megpróbálta elfojtani a feltörő köhögését. Némán rázkódott, majd lecsúszott a földre. Odaugrottam hozzá, majd letérdeltem mellé.

– Jól vagyok…

– Azt látom! Hadd segítsek!

– Nem kell! – Arrébb lökött, de csak finoman, ügyelve arra, hogy egyetlen horzsolást se szerezzek. Elhúztam a számat, majd körülnéztem. Segíteni akartam Lucasnak, de csak tehetetlenül ültem mellette, miközben ő lihegve vetette neki a hátát a hideg törzsnek. Arcáról folyt a víz, rázta a hideg. Megtapogattam a homlokát, és ahogy sejtettem, lázban égett.

– Ez így nagyon nem jó, Lucas, azonnal haza kell mennünk. Fogd meg a kezem, és engedd meg, hogy támogassalak!

– Mindjárt jobban leszek! – válaszolt türelmetlenül, mire én megragadtam a csuklóját, majd felrángattam a földről. Vártam, hogy ellökjön, de végül csak rám nehezedett, majd lassan megindultunk. A fiú szaporán vette a levegőt, testéből csak úgy áradt a hő, szemei betegen csillogtak. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kiértünk a koboldok erdejéből. Időközben eliszkoltak a rémségek, ami legalább egy kicsit megnyugtatott.

Furcsa hang ütötte meg a fülemet. Óvatosan pillantottam körbe, de nem találtam a hang forrását, pedig az egyre csak erősödött. Mire rájöttem volna, hogy mire is hasonlít a különös zaj, addigra valamit nagyot puffant mögöttünk. Ijedten fordultam meg, Lucast is elengedtem, a fiú pedig egy nyögés kíséretében elterült a földön. Talán oda is ugrottam volna, ha nem pillantom meg Drew-t. A fiú Lucashoz hasonlóan, hangosan szuszogva feküdt ki a talajon, szárnyait sem tudta behúzni a fáradtságtól.

– Meg… találtad – suttogta csak úgy magának. Erőt vett magán, majd odakúszott a fiúhoz. Szárnyait kínkeserves szenvedés árán sikerült visszahúznia.

– Ég az egész teste – állapította meg, mire én bólintottam, és melléjük guggoltam.

– Nem tudom egyedül vinni. Te hogy vagy? – Akárhogy néztem, a fiúban sem találtam több erőt, mint saját izmaimban. Drew viszont megrázta magát, majd felállt, és vett egy nagy levegőt.

– Tegyük a hátamra. Megbirkózom vele.

Felpakoltuk Lucast a fiú hátára, majd megindult a barna srác házához. Amint beléptünk a kunyhóba, Drew lerakta a fiút a padra, majd ő maga leült a földre, és nekidöntötte a hátát a falnak. Szemeit lehunyta, és talán abban a percben el is aludt volna, ha nem aggasztotta volna Lucas kicsit sem rózsás állapota.

– Alex, hozz egy vödör tiszta vizet. Lucast hagyd rám. – Némán bólintottam, majd kirohantam a vízért. Amikor visszaértem Lucas már nem a padon feküdt, hanem a nekem kiadott ágyban.

– Remélem nem haragszol, ha ideiglenes visszaköltözik a szobájába – mondta Drew, mire én megráztam a fejem. Leküldött az emeletről, majd kért, hogy várjam meg lent. Segíteni szerettem volna neki, de láthatóan csak az útjában voltam, és nem tudhattam biztosra, hogy Lucas mennyire örülne a segítségemnek. Valószínűleg semennyire.

Drew egész nap Lucast ápolta, csak este vette rá magát, hogy magunkra hagyjon.

– Hajnalban visszajövök. Muszáj pihennem egy kicsit. Biztos nem akarod, hogy itt aludjak? – kérdezte kómásan, miközben kényszerítette magát, hogy visszafojtson egy ásítást.

– Menj haza. Lassan két napja nem aludtál, megérdemled, hogy kényelmes párnák között pihend ki magad.

– Te sem vagy éppen friss. Nagyon csúnya – bökött a szemem alá, mire én fáradtan elmosolyodtam.

– Ezek csak apró táskák, a tiéd viszont olyan, mint egy bőrönd.

Drew lenyomta a kilincset, de még visszafordult, és aggódva végigmért. Végül nem mondott semmit, csak intett, és eltűnt a sötétben. Felnéztem az emeletre. Lucas egyenletes szuszogása betöltötte az egész házat, engem pedig megnyugtatott. Felmentem, hogy megnézzem a fiút. Arca lázban égett, barna haja csapzottan hullt a szemébe. Kicsavartam egy rongyot, majd a homlokára borítottam a vizes kendőt. Egész éjszaka fennmaradtam, hogy cserélhessem a ruhákat a fején, de hajnalban én is megadtam magam az álommanónak, és ülve elaludtam a lépcsőn.

Arra ébredtem, hogy megreccsen a padló. A szemeim kipattantak, a kezem kapaszkodót keresett. Megragadtam egy lépcsőfokot, majd felálltam és körülnéztem. Drew lépett be a házba, és bár lopakodott, nem tudott hangtalanul besurranni. Kezében halakat tartott, miközben a pultot kémlelte. Mikor megtalálta azt, amit keresett, kisietett a házból. Kíváncsian bámultam utána, majd megvontam a vállam, és nyújtózkodni kezdtem.

A szemeim égtek, a hasam hangosan korgott, a hátam hasogatott. Csöndesen léptem Lucas ágyához, hogy szemre vegyem a fiút. A tündér most már nem tűnt pirosnak, egyenletesen vette a levegőt, a vizes rongy még ott hevert a homlokán. Felé hajoltam, hogy közelebbről is megvizsgáljam őt, de megérezhette a közelségem, mert abban a pillanatban felpattant a szeme. Pár centire voltam tőle, nem tudta kivenni az arcomat, és ijedtségében hatalmasat ugrott. A fejünk összekoppant, én elvesztettem az egyensúlyomat, és ráestem. Egy pillanat múlva már hasogatott is a fejem, a szemembe könnyek tódultak, csillagokat láttam. Nem tudtam feltápászkodni, kezemmel az ütés helyét tapogattam. Lucas hanyatt feküdt, és hasonlóképpen dörzsölte a homlokát, miközben fájdalmasan sziszegett.

– A fenébe, Lucas! – A könny végül kicsordult a szememből. A fiú rám emelte zöld szemeit, majd felült. Felsegített engem is, majd megvizsgálta a púpomat.

– Fáj?

– Minek ugrálsz? – töröltem le a könnyemet, majd belenéztem Lucas nagy, zöld szemébe. Már nem csillogott olyan betegesen, mint tegnap, végre visszatért belé az élet. A kezemet a homlokára tapasztottam, majd megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy egyáltalán nem lázas. Hogy végre elvegyem a tenyeremet, megnyomta az ütés helyét, mire egyből elhúzódtam.

– Mi történt? – kérdezte, miközben felmérte, hogy hol is van.

– Majd reggelinél mindent elmondok. Te is tartozol egy mesével.

– Hogy nézel ki? – nézett végig rajtam, mire én felpattantam, majd a sarokban heverő ruhakupacra néztem. Ott tartottam a ruháimat és a cipőket. Felkaptam egy fehér, bő ujjú, térd alá érő darabot, majd levágattam vele a zuhanyzóhoz. Beálltam a tusoló alá, és hagytam, hogy a rám ragadt kosz és fáradtság eltűnjön. Mire végeztem, már Lucas is lent üldögélt Drew mellett, és egy halat eszegetett. Leültem a két fiú mellé egy farönkre.

– A szemeid még mindig be vannak dagadva – jegyezte meg Drew, majd a kezembe nyomott egy halat. Akaratlanul is megdörzsöltem a látószervemet, legszívesebben borogatást tettem volna az egész fejemre. Lucas is elgyötörten nézett ki. Annak ellenére, hogy átaludta az egész napot, csöppet sem tűnt kipihentnek, inkább gyengének. Ráfért volna egy alapos zuhany, annak ellenére, hogy Drew volt olyan rendes, és tegnap lemosta a fiút, amennyire tőle telt.

– Hogy találtál rám? – kérdezte hirtelen Lucas, mire abbahagytam a halevést, és felnéztem rá.

– Nem emlékszel semmire?

– Az utolsó, ami megmaradt, az Angela dühös ábrázata – mondta csendesen, maga elé nézve, majd beleszúrta a pálcikára húzott reggelijét a földbe.

– Angela. Ő mondta, hogy merre keresselek. Bár ha őszinte akarok lenni, cseppet sem akart segíteni. – Jókorát haraptam a halból, ezzel szünetet tartva a beszámoló közben. Drew viszont kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és egyből a szőke hajú tündérlány védelmére kelt.

– Segített. És csak ez számít.

– Nem, szerintem ez nem igaz ebben a formában – nyeltem le a falatot beszéd közben. Nem éppen egy lányhoz méltó a tele szájjal beszélés, de felbosszantott a fiú vaksága.

– Angela dühös volt Lucasra, és ezért tette azt, amit!

– Még csak nem is tudod, mit csinált – vágtam vissza, mire Lucas mérgesen közbeszólt.

– Befejeznétek? Egyikőtök sem tudja, mi történt!

Csendben maradtunk Drew-val, majd leszegtük a fejünket. Lucashoz hasonlóan, én is leszúrtam a halamat, majd a fiú felé fordultam.

– Akkor mondd el, mi történt azután, hogy eltűntél a házból!

– Angela után mentem. Veszekedtünk. A fesztivál miatt mindenhol tündérek és törpék mászkáltak, ezért olyan helyre akartam menni, ahol senki sem hall minket.

– És ezért bemásztatok a koboldokhoz? – döbbent meg Drew, mire Lucas legyintett.

– Nem. Igazából nem mentünk mi sehova. Angela nem akart meghallgatni, végig ugyanazt ismételgette újra és újra. Aztán fogta az arcom, maga felé fordította, a szemembe nézett… – Félbehagyta a mondandóját, én pedig nyeltem egyet. Drew megkövülten bámulta barátját, majd beleharapott az ételébe.

– Amikor magamhoz tértem már a szobában feküdtem, és lefejeltem Alexet.

– Hát ja – dörzsöltem meg a homlokomat, majd karba tettem a kezemet. – De nem igazán ez a teljes igazság. Az erdőben magadnál voltál, és beszélgettünk.

Lucas arcára kiült a tanácstalanság. Sokáig gondolkozott, majd megrázta a fejét.

– Nem emlékszem. Mit mondtam? – Drew és Lucas is kíváncsian nézett rám, én viszont nem voltam biztos benne, hogy el akarom mondani, hogy mit is vágott hozzám a fiú.

– A koboldokról magyaráztál és a területükről.

– Ez megmagyarázza a szagodat – mosolyodott el Drew, mire a barna felállt, és megindult a zuhanyzó felé. Drew idegesen piszkálta a kezében lévő pálcát, majd felém sandított. Már nem voltam éhes, így kihúztam a földből a reggelimet, és a fiú kezébe nyomtam.

– Edd meg, azt hiszem, nekem ennyi elég volt.

– Alex, ha amiatt vagy dühös, mert…

– Nem vagyok dühös. Angela a barátod, és megvéded őt, megértem. Én is megvédeném Kate-t, hogyha arról lenne szó.

– Régóta ismerem Angelát, sosem viselkedett még így.

– Miattam ilyen elviselhetetlen. Nem akarok közétek állni, szóval ezentúl megtartom magamnak a véleményemet. De csak hogy tudd, Angela nem olyan bájos tündér királykisasszony, mint amilyennek hiszed.

Drew arcán átfutott valamilyen beazonosíthatatlan érzelem, majd felállt, elmosolyodott, és megveregette a vállam. Ugyanolyan barátságos volt az arca, mint máskor, és biztosra vettem, hogy ez egy őszinte megnyilvánulás. Lehettem akármilyen kegyetlen vagy rosszindulatú Angelával, a fiú nem ítélt el, habár valamilyen szinten megérdemeltem volna.

Lucas éppen egy ládában pakolászott, én meg a padról figyeltem minden mozzanatát. Drew a reggeli beszélgetés után elhúzta a csíkot, mi meg itt maradtunk kettesben. A fiú éppen azt a fiolát kereste, amivel korábban kis híján lemarta a bőrömet. Mikor végre megtalálta, diadalmas mosoly jelent meg az arcán, de csak egy másodpercre. Nem is tudtam igazán, hogy képzeltem-e a dolgot.

– Hogy érzed magad? – érdeklődtem, miközben ő elpakolta a többi kacatot a helyére.

– Drew nem tudta lekezelni a sérüléseimet, amíg lázas voltam. Nem lett volna bölcs dolog.

– Most már biztosan használhatod? – kérdeztem óvatosan, mire ő bólintott.

– Igen – válaszolta, majd se szó, se beszéd, levette az ingét. Bár nem ez volt az első alakalom, hogy félmeztelenre vetkőzött előttem, eddig sosem voltam olyan állapotban, hogy ezt fel is tudjam fogni. Bár próbáltam fapofával ülni tovább, éreztem, hogy elvörösödöm.

Lucas a pultnak támaszkodva kenegette a karját és a hasát, néha fel-felszisszent, én pedig ilyenkor akaratlanul is rápillantottam. A krém, amint rákerült a bőrére, hatni kezdett, csillogva forrasztotta be a sebeit, amiket eddig kötéssekkel takart el. Felálltam és közelebb mentem a fiúhoz, csodálkozva néztem végig a karján.

– Hihetetlen. Az enyém nem volt ennyire látványos.

– A jégvirágnak más hatásai vannak – mondta, majd letette az üvegcsét, és az alkarjára mutatott. Egy forradás helyén húzta el az ujját, ami a könyökétől indult a csuklója irányába. Nagyjából tíz centis lehetett a heg.

– A jégvirág nem tünteti el nyomtanul a sérüléseket, ráadásul hallucinogén anyagokat tartalmaz.

– Tapasztaltam korábban – mondtam savanyúan, majd én is végighúztam a seben a kezem. Az egyik sérülésemre pillantottam, amiből már alig látszott valami.

– Emberre másként hat.

Egy percig farkasszemet néztünk, majd egyszerre fordítottuk el a tekintetünket. Kínos csönd állt be, amit igyekeztem gyorsan megtörni.

– Mutasd a hátadat.

– Nem kell – lépett el mellőlem, de én gyorsabb voltam, és megragadtam a gyógyszert. Lucas fapofával nézett rám, majd az üvegre.

– Hacsak nincs hátul is szemed, kétlem, hogy menne.

Lucas megadóan lépett a padhoz, majd leült az ülőalkalmatosságra. Oldalt fordult, hogy kényelmesen odaférjek a hátához. Leültem mellé, majd belenyomtam az ujjam a tégelybe. Féltem, hogy lemarja rólam a bőrt, de úgy tűnt, csak a nyílt sebbel viselkedik csúnyán. Óvatosan húztam el az ujjam a sérülésein, amik csillogva gyógyultak be egyik percről a másikra. Kicsivel több időt időztem el a sebein, mint kellett volna. Bár nem akartam bevallani, nagyon is szemrevaló fiú volt, eltekintve az érzelmi fejletlenségétől. Talán megérezte, hogy bámulom, mert a válla fölött hátranézett.

– Mit csinálsz?

– Vizsgálódom – válaszoltam higgadtan, pedig igencsak elszégyelltem magam. Úgy éreztem, mintha Lucas átlátna a füllentésemen, és tudná, hogy titkon alaposan felmértem az izmos hátát. Még egy percig csendben ültem, hátha találok valamit, ami tényleg vizsgálatra szorul. Mikor végeztem óvatosan ráütöttem Lucas hátára. Felálltam, és elé léptem.

– A hátad rendben van. Csak a homlokod… – A reggel szerzett púpra siklott az ujjam, majd ismét beletúrtam a tégelybe. Finoman dörzsöltem a gyógyszert a fiú bőrébe, majd megforgattam az arcát. Nem találtam rajta sérülést. A fiú némán tűrte, hogy kedvem szerint csavargatom a fejét.

Mikor megbizonyosodtam róla, hogy Lucas most már tökéletes állapotban van, elengedtem a fejét, és a kezébe nyomtam a tégelyt. Egyszer sem mertem a szemébe nézni, habár ő végig az arcomat figyelte. Felállt, mire én arrébb léptem.

– Fáj a fejed? – kérdezte a tőle megszokott hangnemben, de én csak megráztam a fejem. Tény, hogy jó kis dudor nőtt a homlokomra, inkább letagadtam, minthogy újra a jégvirágot vegye elő, és azzal kezeljen. Valószínűleg megérezte az aggályaimat, mert egyből rá is kérdezett.

– Nem akarod a gyógyszert?

– Még szép, hogy nem!

– Mit láttál? – kérdezte közömbösen, bár szemében kíváncsiság lapult. Kirázott a hideg, ha csak az álmomra gondoltam, igyekeztem elhessegetni a rémképeket.

– Kék vért – válaszoltam, majd a teraszra vezető ajtóhoz mentem. Kiléptem a kis erkélyre, majd megtámaszkodtam a korlátnál. Az arcom még mindig égett, habár a nem éppen kellemes téma elterelte egy kicsit a figyelmemet. Lucas viszont nem hagyott békén, egy perc múlva már mellettem támaszkodott, és a tájat kémlelte.

– Beszélnünk kell – mondta hirtelen, mire én egy cseppet meglepődtem. Lucast nem éppen olyannak ismertem meg, aki önként hajlandó beszélgetést kezdeményezni. Komoly lehetett az ügy, ha kommunikációra kényszerült vetemedni.

– Ne. Ha valaki valamit így kezd, akkor csak rossz dolog sülhet ki belőle. Beszélnünk kell… ez így nem mehet tovább, szakítsunk. Beszélnünk kell… mostantól jobb lenne, ha nem találkoznánk. Beszélnünk kell… hallom, Mr. Greenwood megbüntetett.

Lucas némán hallgatta a példának felhozott beszélgetéseimet, majd elhúzta a száját. Mikor végre befejeztem, felém fordult.

– Óvatosnak kell lenned. Angela sejt valamit. Nem mondta ki nyíltan, de biztos vagyok benne, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Nagyon makacs, és olyan dolgokba is belemászik, amibe nem kellene.

– Nekem viszont a szemembe mondta, hogy nem érdekli, ki vagyok, és honnan jöttem – válaszoltam, mire Lucas döbbenten nézett végig rajtam, mint aki nem hiszi el a hallottakat.

– Angela? Nem, olyan nem létezik.

Szívesen felvilágosítottam volna róla, hogy Angela bájos maszkja mögött egy elkeseredett szerelmes lány lakozik, de végül befogtam a számat.

– Majd vigyázok arra, hogy mit mondok – válaszoltam végül, Lucas pedig ismét elfordult. Eszembe jutott minden egyes mondat, amit Angela hozzám vágott, de leginkább az utolsó szó ragadt meg. Vívódtam egy ideig, majd mégiscsak kinyögtem a fiúnak a kérdésem.

– Mit jelent az, hogy catoblepas? – néztem a fiúra, mire Lucas arca megkövült.

– Ki mondta ezt neked?

– Angela zárta le ezzel a beszélgetésünket.

Lucas nem válaszolt, csak elmélyülten gondolkodott. Aztán hirtelen ellökte magát a korláttól, és otthagyott a teraszon egyedül. Bár nem mondta ki, biztos voltam benne, hogy Angela olyan dolgot vágott hozzám, amit ritkán hallani ezen a tájon. Szívesen Lucas után mentem volna, hogy rákérdezzek még egyszer a dologra, de feleslegesnek tűnt. Lucas időközben lement, hogy vizet hozzon a tartályba. Visszasétáltam a házba, majd ledőltem a padra. Nem kellet sokat könyörögnöm, hogy álom jöjjön a szememre. Mint akit leütöttek, úgy aludtam el abban a pillanatban, ahogy letettem a fejem.